Moose ébredése (Star Wars fanfic) 4. rész

Bold felért a lépcsősor tetejére. Danrow néhány másodperc késéssel csatlakozott hozzá. Soha nem tapasztalt káosz uralkodott a légvédelmi bázis folyosóin, mindenki megpróbálta elfoglalni a helyét, de hiába az állandó gyakorlatozás, a folytonos készenléti állapot, a tudat, hogy élesben megy, hogy valódi támadásnak estek áldozatául, elfeledtette velük a "beprogramozott" utasításokat.
A hadnagy intett a tizedesnek, hogy nyugodtan kiléphet a folyosóra. Fel kellett jutniuk a torony tizenhetedik szintjére, ahol az áramfejlesztő generátorok biztosították az energiát az ionágyú működtetéséhez.
Néhányemeletnyi liftezés után úgy gondolták, inkább a lépcsőn mennek tovább. Erre az elhatározásra kényszerítette az a három rohamosztagos is, akik útközben szálltak be, s a két férfi ittlétéről érdeklődtek. A kilencediken már jobbnak látták elhagyni a felvonót, sikeresen lerázva a kíváncsiskodókat. Bár Bold biztosra vette, hogy nem sokáig tudnak majd settenkedve mozogni az épületben, arra azért nem gondolt, hogy már a következő szinten lézerstukkerek csövével néznek farkasszemet. Furcsamód Danrow tizedesnek működtek jobban a reflexei, azonnal viszonozta a lézertüzet, s közben a folyosó másik irányába hátrált.
– Rohanj, Bold, majd én fedezlek!
A hadnagy ellenkezni próbált, de amint Danrow szemeiben meglátta azt a makacs elszántságot, ami annyira jellemző volt a tizedesre, ha valamit nagyon akart, inkább eleresztett egy sorozatot, majd futásnak eredt.
Danrow közben ontotta fegyveréből a halálos lézerzáport, s jó pár méterre lemaradt társától. Közben valamelyik rohamosztagos utasítást adott a szint valamennyi ajtajának azonnali lezárására. Bold hadnagy előtt éppen szűkülni kezdett a folyosó, amint az ajtót aktiválták.
Mire odaért, már csak egy apró négyzet alakú nyílás maradt belőle, s még éppen sikerült átbukfenceznie rajta. Mögötte az ajtó bezárult, elzárva támadóitól és az őt fedező tizedestől.
-Dan! – kiáltotta, de amint meghallotta a vastag dúracél mögül átszűrödő lövések hangját, szomorúan vette tudomásul, hogy már semmit sem tehet barátjáért.
"Remélem, a többiek jobban boldogulnak."

A közeli detonáció ereje megázta a tankot. A vezetőülésben helyet foglaló férfi hirtelen jobbra rántotta a botkormányt, s éppen sikerült elkerülnie egy újabb találatot.
– Hú, ez közel volt! Törölte meg a homlokát a pilóta mögött ülő hadnagy. – Mondd csak, Dickie, hogyan akarod lerázni ezt a két lábon járó monstrumot? – mutatott maga mögé Mynn hadnagy.
– Nyílt terepen semmi esélyünk ellene. A DOSPEL gépek nem éppen a sebességükről híresek. A legjobb lesz, ha ellavírozunk a raktárépületek között – mondta, s be is csusszant egy szűk nyíláson.
Amint az AT-ST pilótája látta, hogy nem képes követni, úgy döntött, megpróbál elé vágni. Egyetlenegy lehetséges kijárat kínálkozott a tank számára, s a lépegető megkerülve a többtucatnyi épület-együttest, arrafelé vette az irányt. Csakhogy a DOSPEL pilótája is így gondolkozott, s egy száznyolcvan fokos fordulatot téve visszatért arra a helyre, ahonnan indult, s ezúttal ő került a lépegető háta mögé.
– Unom már ezt a kergetősdit! – morgott a pilóta, s intett Mynn hadnagynak, hogy aktiválja a torpedóvetőt. A lézerágyú alatt egy rövidebb, de vastagabb cső kezdett el kinyúlni a tank testéből, majd egy szárnyas torpedót lövellt ki magából. A lépegetőt telibe kapta, mely füstölögve dőlt rá az egyik épületre, maga alá temetve azt.
– Na, ezzel végeztünk! – nyújtózkodott végig az ülésen Dickie.
– Legalábbis egy kilőve – pontosított Mynn hadnagy. – Most már csak azt áruld el, velük hogyan akarsz elbánni? – nézett mereven a feléjük tartó két AT-ST-re.
Dickie-nek azonban már nem maradt ideje válaszolni, mert a tank oldalát egy lövés rögtön telibe kapta, s a repulzor-hajtóművek bemondták az unalmast, a DOSPEL az oldalára fordult.

Bosco szemei előtt hirtelen lepergett az egész élete, amely társáéhoz viszonyítva egészen eseménydúsnak mondható. A csempészélet már csak ilyen. Üldözték a birodalmiak, a kalózok, a kapzsi konkurencia, s nem egy esetben maguk a megbízók, akik nem azt kapták meg a pénzükért, amit vártak. Számtalanszor eltűnődött már azon, vajon hogyan fog átlépni az árnyékvilágba? Az viszont eszébe se jutott, hogy önként, ellenszolgáltatás nélkü1 fog bemasírozni egy birodalmi bázisra, hogy egy primitív faj szabadságáért áldozza fel az életét. Eltökélten emelte fel a fegyverét, hogy mielőtt meghal, végezzen néhány rohamosztagossal.
Hirtelen egy robbanás hallatszott a támadók felől, s egy pillanat alatt sűrű zöld színű füstbe burkolódzott minden. Moose és Bosco vállát egy erős kéz ragadta meg és húzta be őket egy szobába. Amint az ajtó becsukódott, a két férfi döbbenten nézett megmentőjükre.
– Nicklemann! – ölelte át Moose barátját. – Örülök, hogy épp erre jártál! Na de várj csak… – húzódott el tőle – … te nem véletlenül voltál itt. Te aktiváltad a füstbombát?
– Kicsit lassú a felfogásod, Moose. Megtaláltuk a detonátorokat, és csak a kellő pillanatra vártam, hogy a segítségetekre legyek velük.
– Megtaláltuk?! Mégis kicsodák?
– A részletekbe most nem megyek bele, a fontos az, hogy néhányan úgy éreztük, melléd kell állnunk. Én maradtam csak itt, a többiek a légvédelmi bázisra mentek.
– Igazad van, majd később megbeszéljük – szólt Bosco sürgetve. – Inkább arról beszélj, hogyan tovább!
– Sajnálom, de ennél tovább még nem jutottam a tervezésben.
– Hát ez jó! – fakadt ki a csempész. – Te aztán nagy segítség vagy!
– Higgadj le, Bosco! – szólalt meg Moose. Így is eleget tett értünk, ha nem segített volna, most nem diskurálhatnánk ilyen kényelmesen. Improvizálnunk kell, de sürgősen! A legegyszerűbb az lesz, ha egyenesen a Főbejáraton keresztül hagyjuk el az épületet. Előtte azonban még csatlakozik hozzánk a vrell haderő! – fűzte hozzá egy mosoly kíséretében.
Nicklemann viszont már tudott a kis rohamcsapatról, de azért megpróbált meglepettnek látszani. Miután a kilencfőnyi őslakó is csatlakozott hozzájuk, a felvonók felé vették az irányt. Nicklemann közben aktivált még néhány detonátort az alattuk lévő szinteken, hogy valamelyest eltereljék a figyelmet magukról, ami azonban nem igazán sikerült. Néhány méterrel a felvonóktól ugyanis megint egy csapat rohamosztagosba botlottak. Ádáz tűzharc vette kezdetét a két tábor között. Moose tétlenül nézte, amint egyik vrell a másik után hullik el. Végül sikerült az egyik felvonóhoz araszolniuk, s a liftajtó bezáródása után újra levegőhöz jutottak. Moose gyorsan felmérte a veszteségeket: öt vrell harcost vesztettek el, és Nicklemann is súlyos sebet kapott a vállán.
– Én nem hinném, hogy ezt élve meg fogjuk úszni – nézett Bosco a sebesült hadnagyra és a kimerült őslakókra. – Szerintem okosabb lenne meghúzni magunkat valahol bent az épületben.
– Ugyan már, cimbora, ez őrültség!
– Akkor lennénk őrültek, ha a Főbejáraton próbálnánk meg kijutni.
Hirtelen statikus zaj szűrődött ki a lift hangszórójából, majd egy női hang szólalt meg, már-már ordítozva:
"Figyelem! Minden egységnek riadó! A 11-es felvonóban illetéktelen behatolók tartózkodnak. A felvonó üzemeltetésének megszüntetése már folyamatban van, de addig is minden szinten riadó! Minden szinten rohamcsapatokat rendelek a liftajtókhoz! Ez nem gyakorlat, ismétlem, ez nem gyakorlat!"
– Nagyon be lehetnek tojva miattunk – jegyezte meg Moose.
– Nekünk talán nincs rá okunk?! Na, most ebből hogy mászunk ki, cimbora?
– Egyetlenegy hely van, ahol nem várnak ránk. Ez pedig a tető.
– És ott mégis mihez kezdünk?! – üvöltötte Bosco.
– Moose-nak igaza van. – nyöszörögte Nicklemann. – Menjünk a tetőre, én majd hívok segítséget.

Az űrkikötő hangárjában egy YT-2000-es corelliai teherszállító állt. A hajó majdhogynem újnak nézett ki. Ha viszont közelről, alaposan megnézi valaki, aki csak egy kicsit is ismeri a hajókat, annak rögtön szemet szúr az évek során végrehajtott, nem egy esetben illegális változtatások garmadája. Tulajdonosa ellenben, úgy tűnik, sokat adott a látszatra, bár a csillogó festéssel inkább azokat a bizonyos fejlesztéseket szerette volna eltakarni.
Egy fekete egyenruhás férfi lépett a rámpa kapcsolótáblájához, s egy henger alakú készüléket húzott elő a belső zsebéből. A készülék frekvenciáján állítgatott valamit, majd szüksége volt néhány másodpercre, mire sikerü1t feltörnie a kódot. A rámpa leereszkedett, s ő beszállt. A pilótafülkét nem volt nehéz megtalálnia, elég jól ismerte a 2000-es típust. Arra viszont nem gondolt, hogy a hajó tulajdonosa még a pilótafülkében is ilyen sok módosítást hajtott végre.
– Hogy a fenébe indul ez a kaszni?! – mérgelődött. – A festés és a tisztaság ellenére ez akkor is csak egy rakás ócskavas!
Bár a zár feltörésével korántsem volt annyi baja, mint a repulzorok működtetésével, pár perc elteltével a hajó mégis a levegőbe emelkedett, majd egyenesen a Tarktain hajógyár felé vette az irányt.

Moose arcát ismét megcsapta a forró szél, amint kiléptek a tetőteraszra A sárgás-barna bőrű őslakók kicsit megszeppenve néztek le az alattuk tátongó mélységbe.
– Mi a következő lépés, cimbora? – kérdezte a csempész.
– Talán megpróbálhatnánk leereszkedni…
– A segítség már úton van – szólalt meg Nicklemann. – Ti is hallottátok a komlinken keresztül: pár perc, és itt van.
– És ha a titokzatos harmadik ügynöknek közbejön valami? Talán könnyebben meg tudnék bízni benne, ha tudnám, kiről is van szó.
– Ne türelmetlenkedj, Moose! – húzta széles mosolyra a száját Bosco. – Szép kis meglepetésben lesz részed, elhiheted!
– Na jó, akkor várjuk meg – törődött bele a hadnagy, és egy nagyot sóhajtott. Egyébként meg lehet, hogy badarság lenne megpróbálni ilyen magasról leereszkedni.
"Ha a többségünknek sikerülne is, Nicklemann-nak nem sok esélye lenne" – nézett barátja sérült vállára.
Senki sem szólalt meg, hisz mindnyájan tudták, hogy Moose-nak igaza van. A hirtelen beállt csendet egyre erősödő zaj kezdte el megtörni. A kis csapat ösztönösen az egyik antennát tartó oszlop mögé rejtőzött. Két másik felvonó ajtaja nyílt ki egyszerre, s több mint egy tucatnyi rohamosztagos szállt ki belőle. Bosco-ék kihasználták helyzetelőnyüket, s néhánnyal még azelőtt sikerült végezniük, mielőtt azok kiléphettek volna az ajtón. Ám a birodalmi páncélba öltözöttek is hamar találtak maguknak fedezéket, s az erőfölények nemhogy kiegyenlítődtek, de Moose-t és barátait percek alatt sarokba szorították. A rohamosztagosok már épp a végső támadásra készültek, amikor egy vörös és sárga színű jármű emelkedett fel a mélyből, méternyire a tető szélétől.
– Hé, Bosco! Ez itt nem a te hajód véletlenül? – bökött maga mögé Moose.
– A francba! – kiáltott fel a csempész. – Ha csak egy karcolást is ejtett rajta, hát én itt helyben kinyírom!
– Azt javaslom, inkább menjünk, mielőtt még minket nyírnak ki – próbálta meg túlkiabálni Nicklemann a lövések zaját, majd egyetlen szökkenéssel a hajó lenyitott rámpáján landolt. Miközben a többiek követték a példáját, az YT-2000-es orrából sugárnyalábok szökkentek a rohamosztagosok felé. A vrellek kicsit haboztak, s ez bizony néhányuk életébe került, mert túl könnyű célpontot nyújtottak az amúgy is jól célzó rohamosztagosoknak. Amint mindnyájan – a három ember és a csupán két vrell – átjutottak a biztonságot jelentő hajóra, a gép lejjebb ereszkedett. Moose egyenesen a pilótafülke felé rohant, nyomában a hajó tulajdonosával. Amint beértek, a pilótaülés feléjük fordult, s Moose a döbbenettől megszólalni sem bírt.
– Pont az én hajómat kellett kipécézned?! Az én D. D.-met? Remélem, egy karcolást sem ejtettél rajta, különben neked annyi, Tyss!
– Ugyan már, hisz ismersz! – mosolygott Tyss kaptány.
– Pont emiatt aggódom.
– Egyébként minek a jelölése a D. D.?
– Dirty Diamond. Ugye nagyszerű hajó?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez volt az egyetlen a hangárban, ami még repül…
– Tyss?! – jutott végre szóhoz Moose. Hát te… te lennél az a titokzatos harmadik ügynök?
– Elég elképesztő dolog, mi? De legalább rám biztosan nem gyanakszik senki. Valld be, Moose, hogy baromi jól csináltam! Én, a TIE-vadászpilóták példaképe, én, a tökéletes birodalmi.
– Nekem viszont van egy olyan érzésem, hogy néha meg se kellett játszanod – mondta Moose, majd rögtön meg is bánta, hogy ilyen durva megjegyzést tett.
– Ha valami nem tetszik, még kiszá1lhatsz! – közölte Tyss mogorván. Moose nem szólt semmit, csak védekezésképpen maga elé tartotta a tenyerét.
– Csak azért mondom, mert nekem valóban ki kell szállnom – folytatta a kapitány, miközben megkerülte az épületet, és megállt a hangárokat összekötő folyosóval egy magasságban. -Nekem az osztagomat kell vezetnem a köztársasági csapatokkal szemben. Bosco, ti addig segítsetek Bold-éknak a légvédelmi bázisnál – azzal lyukat lőtt a lézerágyúval a falba, s villámgyorsan elhagyta a pilótafülkét.
– Mégis mit értett azon, hogy a köztársaságiak ellen vezeti az osztagát? – kérdezte a csempész a hadnagytól. – Talán útközben rábeszéli az embereit, hogy álljanak át a felkelőkhöz?
– Fogalmam sincs, mire készül – mondta Moose elgondolkozva, miközben a rámpáról a folyosóra ugró férfit bámulta meredten. – Egyvalamit viszont biztosan tudok: nekem is egy vadászgépben van a helyem.
– Na de…
– Semmi értelme ellenkezned. Inkább induljatok.
– Várj, cimbora! – szólt a csempész az induló hadnagynak, aki rosszalló tekintettel fordult meg, felkészülve az újabb vitára. Ehelyett Bosco felmutatott hüvelykujjával és csibész mosolyával találta szemben magát. – Sok szerencsét!

Amint a két rohamosztagos befordult a sarkon, Bold hadnagy végre előmerészkedett. Danrow tizedes halála után teljesen magára maradt, s a tankban ülő társaival sem tudta felvenni a kapcsolatot. Egyedül kellett hát valahogy bejutnia a központi számítógép termébe. Eddig egész jól haladt, csupán e miatt a két lusta rohamosztagos miatt kényszerült vagy öt percre elrejtőzni. Kénytelen volt végighallgatni ennek a két baromnak a süket dumáját, hogy a DM-57-es miért is egy "állati jó" fegyver. Miután látta elmenni őket, nemcsak megkönnyebbült, de elmúlt az a késztetése is, hogy beléjük eresszen néhányat, mert már annyira idegesítette a lényegtelen szövegelésük.
"Ez rosszabb volt, mint a protokolldroidok éves nagy összejövetele!" – dühöngött magában. Az ellenkező irányba indult el, s bár nem igazán ismerte ki magát a bázison, elég hamar rátalált a teremre, ahol a központi számítógép irányította a torony két gigantikus ionágyúját. Bold egy parányi lemezt csúsztatott be a számítógépbe, majd a klaviatúrán sebesen ütötte be a megfelelő kódokat a discen tárolt vírus betöltéséhez.
– A DM-57-es semmi ehhez képest! – mondta nevetve, majd a monitoron keresztül örömmel konstatálta, hogy az egész rendszer darabjaira hullik.

Mynn hadnagy a bal lábát fájlalva kászálódott ki a felborult járműből. Amint már kint volt, Dickie vállába csimpaszkodva sikerült talpra állnia. A harmadik személy, Ulm Sand pont azon az oldalon ült, ahol a DOSPEL-t találat érte, és olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy azonnal belehalt. A lépegetők közben elhagyták a helyszínt, s Dickie már épp ujjongani kezdett, hogy túlélték, amikor újabb vendégek érkeztek.
– Légirobogók – mondta Mynn hadnagy rémülettel átszőtt hanggal. Mindketten behúzódtak az egyik raktárépületbe, s az ablakon keresztül látták, amint egy tucat légirobogó áll meg a kereszteződésben, majd hirtelen szétszélednek a szélrózsa minden irányába.
– Remélem, Boldnak sikerült betöltenie a vírust a gépbe.
– Ha igen, akkor már csak nekünk kell valahogy túlélnünk ezt az egészet. – tette hozzá Mynn. – De hát nem ez volt az elsődleges cél.
– Sikerülni fog, haver, erre mérget vehetsz!
– Ha te mondod, Dickie… mi a terved?
– Te maradj itt, én szerzek egy járgányt.
– Ahhoz nagyon értesz – utalt Mynn a tankra, de Dickie már nem hallotta, mert kirohant az ajtón és átsprintelt a következő raktárhoz.
Szorosan az épület falához lapult, s amint a végéhez ért, egy lassan közeledő robogó hangjára lett figyelmes. A lábát kitámasztotta, s amikor úgy érezte, itt az idő, elrugaszkodott. A robogón landolt, közvetl6nül a vezető mögött. Dickie időt sem hagyott ellenfelének a védekezésre, egyetlen mozdulattal lependerítette a járműről, s egyenesen a következő bódé falához vágta. Még idejében nyúlt a kormány után, máskülönben ő is hasonló sorsra jutott volna, ráadásul sokkal nagyobb erővel csapódott volna bele a betonfalba. Visszafordult a bódé irányába, ahol a sebesült Mynn hadnagyot hagyta, ám kellemetlen látvány fogadta: két rohamosztagos épp akkor cibálta ki az ajtón. Szerencséjére őt nem vették észre, sietve húzta el a csíkot. Menekült, de úgy döntött, amint talál segítséget, visszatér és kiszabadítja társát. Sikerült észrevétlenül elhagynia a bázist, anélkül, hogy bárki is a nyomába eredt volna. A város felé vette az irányt, Rondas városa felé, mely csupán egy parányi pont volt a semmi közepén. Még az út negyedénél sem járt, amikor tőle jobbra egy porfelhő kezdett el rohamosan növekedni. Dickie megijedt, hogy mégiscsak üldözőbe vették, de aztán elgondolkozott azon, hogy a hegyek felől nem kell tartania semmiféle birodalmi támadástól. De akkor kik lehetnek azok? Lelassított, de azért tartotta az eredeti irányt, hogy mégis meg tudjon lépni, ha esetleg mégis tévedett. Lassan ki tudta venni a közeledők alakját, s a döbbenettől majdnem lefordult a gépről. Negyven-ötven vrell közelített felé robogókon, s csupán egy togorai fekete szőrzete ütött el a harci díszbe öltözött őslakóktól. A banda tagjai körözni kezdtek Dickie körül, s fenyegetően hadonásztak lézerfegyvereikkel. "Ezek aztán jól felfegyverkeztek. De vajon hova készülhetnek?" – töprengett. Mielőtt azonban szólásra nyithatta volna a száját, egy sárga lepelbe burkolódzott harcos, a vezetőjük szállt le a robogójáról, és lépett hozzá.
– Ezt az embert nem engedhetjük el, hogy aztán riassza az őrséget, és segítséget hívjon!
– Öljük meg! – kiáltották a többiek szinte egyszerre.
– Ne tegyétek, én… én veletek vagyok.
– Én ismerem ezt a fickót – szólalt meg a vrellek közül is a legkisebb. -A biztonságiak egyik tisztje. Emlékszem rá, amikor kidobott az általuk csak "Vrell-tanya"-ként ismert fogadóból.
– Akkor az életedet mentettem meg. Máskülönben már halott lennél.
– Lehet – szólalt meg ismét a vezetőjük -, de te akkor is csak egy ember vagy.
– Köztünk is vannak olyanok, akik gyűlölik a Birodalmat – próbálkozott meg Dickie egy utolsó, kétségbeesett bizonygatással. – Ott van a társam, Mynn hadnagy, Bold, Moose…
– Várjatok! – lépett elő a macskaszerű togorai a Dickie-re fegyvert tartó őslakók elé, majd feléje fordult. – Te annak a beképszelt Moossze-nak vagy a barátja?
– I. ..igen – dadogta Dickie.
– Esz asz ember igaszat besszél. Tényleg mellettünk áll.
Bromoque kölcsönadta a férfinak az adóvevőjét, aki azonnal kapcsolatba lépett Bold hadnaggyal. Megtudta tőle, hogy az akció sikeres volt, hiszen a vírus üzemképtelenné tette az ionágyúkat működtető számítógépet.
– Úgy tűnik, hiába indultatok el a bázis ostromára – mondta Dickie feszes mellkassal. – A munkát már elvégeztük.
– Én nem hisszem – sziszegte a togorai a férfi mögé mutatva. Egy hatalmas fénysugár indult el a bázis felől a végtelen űr irányába, majd röviddel utána még kettő követte. – Talán a barátodnak mégszem szikerült.

A köztársasági haderő közvetlenül a bolygó holdja mellett lépett ki a hiperűrből. Nyolc X-szárnyú és három A-szárnyú vadászgép kísérte a két kalamári csatahajót és a korelliai teherszállítót. A meló nagy részét a beépített ügynökökre bízták, a flotta hajóinak jelentős részét a maghoz közeli rendszerekbe irányították. A Zsiványkommandó épp egy rázós küldetést fejezett be a Borleiason. Wedge Antilles ezt az új feladatot lazításnak szánta. Horn neheztelt is egy kicsit emiatt, ő legszívesebben a Birodalom szívére, a Császárvárosra csapott volna le. Ehelyett ebben a porfészekben kell biztosítania a megszálló kommandós alakulatok földet érését.
– Zsivány egyes, itt a Sleepy Dragon kapitánya. Jelentést kaptunk az egyik beépített emberünktől: a pajzsgenerátort megsemmisítették.
– Ha kiderül, hogy az ionágyúkat is sikerült kiiktatni, akkor azt hiszem, én alszom egy jót.
– Ne poénkodj, Horn, inkább a feladatodra koncentrálj!
– Igen uram, elnézést.
Mialatt a vadászgépek felvették az alakzatot, a korelliai hajó oldaláról egy tartályszerű szállítójármű vált le.
– A ballaszt útnak indult – nyugtázta a Dragon kapitánya.
A lomha jármű, mely üresen, távirányítással siklott a bolygó légtere felé, csupán egy csalétek volt a légvédelmi tüzérség tesztelésére. A Trottyos, ahogy a pilóták nevezik, már majdnem elérte a légteret, mikor is két fénysugár húzott el mellette, majd egy harmadik telibe kapta. A Trottyos letért a pályájáról, s a bolygó gravitációja erőteljesen lefelé rántotta.
– Tehát az ionágyúk működnek – szólt Corran nem éppen csalódottan.
– Igen – felelt Wedge. – Csak épp emberi irányítással. A számítógép nem lövöldözne ennyire vaktában. Horn, te Kék kettessel és hármassal elintézitek az ágyúkat.
– Már elnézést, uram, de ez a feladat méltatlan a számomra.
– Ez parancs, Horn. Én itt maradok a többiekkel. Találkozóm van ugyanis egy régi barátommal.

A Dirty Diamond tett egy kört a Tarktain hajógyár körül, majd elhagyta Rondas város határát. Bosco felkészült a légvédelmi bázis elleni támadásra. Nagy szüksége lett volna Bromoque-ra, hisz még csak Nicklemann segítségére sem számíthatott a sérülése miatt. A két lőállásba két vrellt vezényelt. Gyakorolni nem maradt sok idejük, mert pillanatokon belül felbukkant előttük az ionágyú égbe nyúló tornya.
– Figyelem! Bollam és Daracc, készüljetek!
A bázis személyzetét váratlanul érte a korelliai hajó felbukkanása. A Diamond elsiklott a hangár és a raktárépületek felett, miközben a vrellek halálos lézersugarakkal árasztották el a környéket.
– Minden tűzerőt az ionágyúra koncentrálni! – adta ki a parancsot Bosco, miközben élesen felhúzta a gépet, hogy a kiszemelt célponttal egy magasságba kerüljön. – Tüzelésre felkészülni… most!
– Lézersugarak záporoztak a gömb alakú ágyúra, s bár tiszta célpontot nyújtott, a lövések nem kis hányada mégsem talált, s ami becsapódott, csupán felszíni sérülést okozott. Bosco számított rá, hogy a tűzerő kevés lehet majd egy ilyen hatalmas és erősen védett létesítménnyel szemben, de talán kellő türelemmel és a megfelelő helyre leadott lövésekkel talán meg tudja gyengíteni annyira, hogy legalább működésképtelenné váljon.
Folyamatosan ostromolta az ionágyú gömb alakú burkolatát, annak ellenére, hogy a közeli raktárépület tetején sorra állították fel a rohamosztagosok az E-Web típusú nehéz-sugárvetőket, s közben egy AT-ST is előkerült valahonnan.
– Azt hiszem, muszáj egy kört tennünk, még mielőtt leszednek innen minket – mondta Bosco egy sóhaj kíséretében, s azt már csak magában tette hozzá, hogy nem igazán biztos a küldetés sikerét illetően.
Ám amint a Dirty Diamond már egészen a főkapu közelében lavírozott, a csempész arcára döbbenet és megkönnyebbülés ült ki. Néhány száz méterre a főkaputól ugyanis egy csapat vrell közeledett robogókon Bromoque vezetésével.
– Meg vagyunk mentve, fiúk! – ujjongott Bosco önfeledten. – Tudtam, hogy az én bundás barátom nem fog cserbenhagyni.

Moose eljutott a 2-es hangárig, de azt már üresen találta. Továbbrohant a következőhöz, ahol a pilóták épp a TIE-vadászgépekbe szálltak be. Odalépett a legközelebbihez, s a kezében lévő hidrokulccsa1 erőteljesen fejbe vágta az éppen beszállni készülő pilótát. Már épp a helyére akart csusszanni, amikor nyugtalanító érzése támadt. Miközben a többi vadász sorra röppent ki a hangár nyílásán, Moose a felfüggesztett gép alatti állványzaton nyújtózkodott, s a motor belsejébe süllyesztette mindét karját.
– Ez az, megvan – mondta egy elégedett, de keserű mosoly kíséretében, miközben egy parányi dobozt húzott elő a gép belsejéből.

Bromoque és a sárga leplet viselő vrell két részre osztotta fel a csapatot, s két irányból kezdtek el támadni. A csapatokon belül is laza köteléket vettek fel, hogy minél nehezebb célpontot nyújtsanak. A raktárépületek között suhanó robogókról sorban szedték le a gyalogos rohamosztagosokat. Ahogy haladtak, egyre közelebb kerültek a főépülethez, s néhányuknak sikerült is akadály nélkül bejutnia. A többiek addig a felállított nehéz-sugárvetőket kutatták fel és tették ártalmatlanná. Bosco eközben azon igyekezett, hogy egy helyben tudja tartani a hajót, megfelelő célzási lehetőséget nyújtva a vrell "mesterlövészeknek". Csupán az AT-ST miatt aggódott egy kicsit, de mivel az elég messze járt még a főépülettől, lesz még elég idő megsemmisíteni a tornyot – gondolta Bosco. Ám hogy ne menjen minden ilyen simán, a szedett-vetett kommandónak újabb nehézségekkel kellett szembenéznie – három TIE-elfogóvadász és két bombázó személyében. Fenyegetően közelítettek az épülethez, melyen már jókora lyukak tátongtak, hála a korelliai hajó fáradhatatlan ostromának. A Diamond még idejében siklott arrébb az első lövések elől, melyeknek nagy része a toronyba fúródott. Egy bukfencet követően lejjebb ereszkedett, s a három elfogóvadász azonnal a nyomába eredt. A bombázók ezalatt szőnyegként terítették szét halálos tölteteiket, megsemmisítve a raktárépületek nagy részét, s velük együtt a közöttük megbújó robogós vrelleket. Bosco reménykedett benne, hogy a csatában még egyszer s utoljára fordul majd a kocka, s valahonnan segítséget kapnak. A két lőállásban gubbasztó vrell ugyanis szinte semmit sem tudott kezdeni a sebesen száguldó és összevissza cikázó támadókkal, s a Diamond manőverező képességének is meg voltak a maga korlátai.

Wedge Antilles-nek jelezték, hogy ellenséges gépek közelednek. Fél perc múlva aztán a saját szemével is megbizonyosodhatott róla: két raj TIE-vadász közelített nem egészen szemből, inkább a bolygó és a hold közötti útvonal felétől.
– Nyugalom, zsiványok, minden a terveknek megfelelően halad. Pár másodperc és ezekkel a kasznikkal nem lesz a világon semmi dolgunk.
A birodalmi vadászgépek időközben veszélyesen közel, már-már lőtávolságon belülre érkeztek, amikor is hirtelen a rajparancsnok gépének kivételével mindnek leállt a motorja, a fegyverzetirányítás szintén. Az az egy magányos vadász pedig szép komótosan odamanőverezett a köztársasági "flotta" elé.
– Jonathan Tyss kapitány! Rég nem találkoztunk.
– Bizony túlságosan régen, Wedge.
– Úgy látom, a küldetést sikeresen végrehajtottad.
– Egy időzített blokkoló szerkezetet rejtettem el a gépek motorjában. Így aztán…
– …semmi dolgunk az égegyadta világon! – sóhajtott Gavin Darklighter. – Corran-nak igaza volt, ennél unalmasabb küldetésben még nem volt részem.
– Ne hőzöngj te is! Jobb lett volna talán, ha…
– Antilles kapitány! – szakította félbe a beszélgetést a Sleepy Dragon egyik tisztje. – Újabb vendégünk érkezett.
Egy magányos TIE-vadász közeledett feléjük, láthatóan elhatárolódva a két lebénult osztagtól.
– Hú, egy birodalmi vadászgép! Mindjárt becsinálok! – gúnyolódott Gavin.
– Itt Moose hadnagy, a Tarktain hajógyár biztonsági tisztje! – hallatszott az üdvözlet a komon keresztül. – Tölem nem kell tartanotok, én veletek vagyok…
– Igazat mond, Tyss? – kérdezte Wedge.
– Igen, tőle tényleg nem kell tartanotok.
– Hát ez jó! Még ő is velünk van! – röhögött Gavin. – Így aztán soha nem megy fel a vérnyomásom.
– Most már csak azt árulja el nekem, hadnagy, – kérdezte Wedge éllel a hangjában – hogy kitől is kell akkor tartanunk?
– Például tőlük – mondta Moose, majd az épp a hatalmas korelliai teherhajóba bevontattatni készülő vadászraj után lőtt, de úgy, hogy azokat még véletlenül se találja el.
Wedge mutatóujja reflexszerűen a lézerágyú elsütő gombjára tévedt, majd erőt vett magán, s ennek köszönhetően a szemtelen hadnagy életben maradt.
– A sithségit, te megőrültél! Azok ott ártalmatlanok!
– Még kb. fél percig – vágott vissza Moose nyugodt hangon. – A blokkoló szerkezet ugyanis hamarosan újra működésképtelenné válik. Az enyémben is volt, de én hatástalanítottam, úgyhogy nálam nincs semmi, ami kikapcsolhatna. Náluk viszont van.
– Ahogy a te agyad is kikapcsolt, Moose… de most már semmi értelme tagadnom. – azzal Tyss gépe lövellni kezdte magából a zöld halált, egyenesen Moose irányába. Szinte egyidejűleg Tyss kapitány támadásával életre kelt a többi birodalmi vadászgép is, és együttes erővel darabokra szedték az őket befogadni kívánó teherhajót – hogy azután felvegyék a harcot a többi köztársasági hajóval. Az X-szárnyúakat és az A-szárnyút bár meglepte ez a váratlan fordulat, a fejüket azért nem vesztették el, s elég gyorsan kitértek a lövések elől. Az alakzatot felbontva párokba rendeződve azonnal szétszéledtek, minél messzebb csalogatva őket a két kalamári csatahajótól.
Míg a két TIE-osztag többi tagja a köztársasági vadászgépekre tapadt rá, addig Tyss kapitány Moose-t szemelte ki magának. Piócaként rátapadva folyamatosan tűz alatt tartotta a birodalmi ex-pilótát, aki, bár kijött egy kicsit a gyakorlatból, mégsem felejtett el mindent, s ösztönösen bevillantak az agyában a régi csaták emlékei. S bár ügyesen kitért a lövések elől, mégsem sikerült leráznia üldözőjét, Tyss lézersugarai pedig egyre közelebb és közelebb húztak el a hatszögletű szárnyak mellett.
– Moose hadnagy, itt Fillis Troll, a Kék osztag pilótája. Azonnal leszedem azt a kétszínű pöcegödröt a farodról! – azzal az A-szárnyú hirtelen levált üldözőjéről, és az egymást kergető két TIE-vadász után vetette magát.
Amint Jonathan Tyss észrevette, hogy rátapadtak, lefordult célpontjáról és kitérő manőverekbe kezdett. Az A-szárnyú hiába volt gyors, a manővereket nem tudta olyan könnyedén követni, még ha megpróbált is ellenfele fejével gondolkozni, s a TIE-vadász várható fordulási irányába lőtt. A nagy üldözésben arról viszont teljesen elfeledkezett, hogy a csata elején még ő menekült valaki elől. Ez a valaki most ismét ott volt mögötte, s TroIl túl későn kapcsolt ahhoz, hogy kitérjen a lézersugarak elől.
Miután az A-szárnyú atomjaira robbant szét, Tyss újra felkutatta prédáját, akinek időközben sikerült egy kis előnyre szert tennie.
– Most megvagy, te nyomorult kis pondró! – motyogta maga előtt a dühtől elhomályosult tekintettel, majd Moose után vetette magát.

Dickie két vreIl társaságában belépett a fogda betört ajtaján, s megnyugodva látta, hogy Mynn hadnagy a sérült lábától eltekintve jó állapotban van. A két pikkelyes felsegítette a priccsről, majd két oldalról támogatva elhagyták az őrszobát.
– Jó, hogy legalább téged életben találtalak – sóhajtotta Dickie, miután kiértek a folyosóra.
– És Bold?
Dickie szomorúan rázta a fejét. Amint közel értek a kijárathoz, odakintről hatalmas robbanások zaja jutott el hozzájuk. A nyitott ajtón keresztül pedig látták, hogy TIE-bombázók sólyomdenevérként pásztázzák a területet, s közben ontják magukból a pusztítást.
– Odanézz, Dickie! – kiáltott fel Mynn.
Mindannyian az égre meredtek, ahol három köztársasági vadászgép jelent meg. Az X-szárnyú elfordult kelet felé, a két A-szárnyú pedig a bombázók nyomába eredt.
– Idefigyelj, Mynn! Te itt maradsz ezzel a két barátságos vrell-lel, amíg én a többiekkel felmegyek a legfelső szintre, és hatástalanítom végre azt a nyavalyás ágyút – mondta Dickie, de meg sem várta barátja beleegyező válaszát, már rohant is a felvonóhoz, ahol egy csapat vreIl és Bromoque várt rá.
– Késztél! – förmedt rá a togorai.
– Te mindig ilyen türelmetlen vagy? Na jó, hagyjuk – azzal beszálltak a turbóliftbe. A liftakna legfelső ajtaja épp a vezérlőterembe nyílt. Csekély ellenállásba ütköztek, egyrészt, mert meglepetést okoztak, másrészt pedig a négy fegyverzetirányítóból csupán egy ragadott fegyvert. Az is vesztére, mert Bromoque gyorsabb volt nála. A másik három férfit megbilincselve a sarokba ültették. Dickie ujjai eközben a billentyűzeten lavíroztak, megpecsételve az ionágyú sorsát. A kivető cső nyílását hermetikusan lezárta, s közben minden energiát a gömbben lévő fókuszáló lencsékre irányított. Amint ezzel végzett, az egész csapat – a foglyokkal együtt – visszaszállt a liftbe, s elindultak lefelé. Hallották, amint szirénák kapcsolnak be, jelezve, hogy túlnyomás keletkezett az ionágyú energiaellátó rendszerében, majd egy hatalmas robbanás rázta meg az épületet. A földszintre érve azonnal a kijárat felé kezdtek el rohanni, s odakint is a legmesszebbre rohantak a lezúduló törmelék útjából.

A korelliai hajót üldöző két elfogóvadász meglepődve vette tudomásul, hogy harmadik társuk hirtelen atomjaira robbant szét. Egyikük levált, hogy elcsalogassa a nyomukba eredt X-szárnyút, a másik viszont szorosan rátapadt eredeti célpontjára. Corran viszont nem törődött a menekülő vadássza1, inkább azt vette célba, amelyik Bosco-ra tapadt. Közben megkereste a rádióján a csempészek által leggyakrabban használt frekvenciát.
– Hello, Redall! Rég nem találkoztunk.
– Horn? Csak nem azért jöttél, hogy ismét letartóztass?
– Már nem a CorSec-nél vagyok, cimbora. Most inkább megmenteni szeretnélek, ha nem okoz gondot.
– Jó, jó, csak csináld már, mert ez a túlbuzgó kis taknyos még a végén leszed.
– Azon vagyok. Akkor háromra tégy egy éles fordulatot balra. Egy, kettő, három…
Bosco-nak nem kellett kétszer mondani, s amint az elfogóvadász tiszta célpontot nyújtott, Corran leadott rá egy sorozatot. A másik vadász, aki közben besorolt Horn mögé, látva társa megsemmisülését, gyorsan menekülőre fogta a dolgot.

Moose észrevette, hogy ádáz ellenfelét még mindig nem sikerült leráznia. Arrafelé vette az irányt, ahol percekkel korábban még a korelliai teherszállító volt, most viszont már csak a darabjai képeznek akadályt az arra tévedő hajók előtt. A roncsok közé szlalomozott, s bízott benne, hogy Tyss nem lesz olyan őrült követni őt ide. Tévedett. A néhai osztag kapitánya újra rátapadt, mint a pióca. Ahogy a hajótest darabjait kerülgették,Tyss folyamatosan tüzelt.
"Ennek azonnal véget kell valahogy vetnem!" – töprengett Moose, majd úgy tett, mintha fel akarná húzni a gépet, hogy egy hurokkal támadója mögé kerülhessen, ehelyett azonban lefelé csinált egy fordulót, s visszaérkezett a kiindulási helyre. Tyss azonban későn vette észre a cselt, s Moose fölé és elé került. Idegesen forogni kezdett a pilótaülésben, s a figyelmetlensége miatt az egyik szárnya beleakadt a roncs darabjaiba. Ettől a gép pörögni kezdett a tengelye körül, akkora sebességgel, hogy a pilóta nem tudott úrrá lenni rajta. Valahogy kivergődött a roncsmezőből, s egyenesen a Sleepy Dragon felé tartott.
– A francba, a végén még beleszáll! – mérgelődött Moose, majd felgyorsította a gépet, hogy minél hamarabb lőtávolságon belül kerüljön Tyss gépével. Amint ez sikerült, egy sorozattal telibe kapta a TIE gömb alakú pilóta-fülkéjét, még mielőtt az becsapódhatott volna a kalamári csatahajóba.

A csata végén, az utolsó birodalmi gép likvidálása után Wedge a Tarktain hajógyár romokban álló épületében kárfelmérést végzett. Egyetlen hajót vesztettek csupán, egy A-szárnyút, amit Fillis Troll vezetett. Egyperces néma csenddel adóztak az ő és a többi hősi halált szenvedett ember és őslakó emlékének. A vrellek pedig felírták hősi halottaiknak nevét a Szent Falra.
Elérkezett a búcsú ideje. A köztársasági flotta pár napig még maradt, hogy a kalamári hajók rakterében elhelyezzék a még felhasználható gépeket és felszereléseket, Moose, a csempész és a togorai viszont búcsúzni készültek.
– Ha esetleg meggondolná magát, Moose, mi szívesen látjuk a csapatban. Mindig szükség van egy ilyen jó pilótára.
– Köszönöm az ajánlatot, Antilles kaptány, majd átgondolom, most azonban Susie-t akarom felkutatni és kiszabadítani.
– Egymaga akar besétálni Wen-Mork Labadoss birodalmába?
– Nem, uram – lépett elő Bosco és a togorai…
…és mikor a Dirty Diamond felemelkedett a bolygó felszínéről, tett még egy kört az ujjongó vrellek több ezres tömege fölött. Majd amint elhagyta a légkört, fénysebességre kapcsolt, s úti célként Bosco a Boundomirt adta meg a számítógépnek.

(vége)