9. utolsó rész
február 23. – kedd – Alfréd, Mirtill
Péter fáradtan ült a sebészeti pihenő egyik foteljében. Előtte az asztalon egy kis kötegnyi papír. Krisztiánnak egyvalamiben igaza volt, tényleg nem volt ügyeletben, de úgy érezte, ha már itt van, az a legkevesebb, hogy segít. „Az egyik áldozatban két golyó, a rendőrben egy, a lövöldöző arcából pedig legalább egy maréknyi üvegcserepet szedtünk ki. Szép kis ismertető- je lesz. Tiszta Chicago…” – ingatta a fejét. „Még szerencse, hogy Zsuzsa ilyen megértő.” – és felhörpintette a maradék kávét. A poharat laza csuklómozdulattal a szemetesbe dobta.
– És most végre nyugodtan megnézhetem Krisz EEG-jét… – sóhajtott fel félhangosan, és maga elé húzta a papírcsíkot.
Krisztián meglepően tiszta fejjel ébredt. Kinyitotta a szemét és körülnézett a kintről beszűrődő, halvány derengésben. „Ez még mindig ugyanaz az orvosi szoba.” – állapította meg. Fogalma sem volt, hogy mennyi lehet az idő, de odakint még nem kezdett világosodni. „Vagyis messze még a nyolc óra…” Felült és észrevette az íróasztal felől villogni a mobilja készenléti fényét. Egyedül volt a helyiségben.
„Tulajdonképpen hálás lehetek Péternek a kis akciójáért.” – gondolta mialatt az íróasztalhoz sétált. Anélkül az altató nélkül valószínűleg nem aludta volna ki magát, és akkor nem tudná véghezvinni, amire készül.
A telefon mellett ott feküdt az órája is, a világító mutatók fél négyet jeleztek. Felcsatolta a karjára. Bőven van ideje. Talán el kellett volna mondania a barátjának, hogy mire készül, de nem baj, így is jó. Péter biztos arra számít, hogy átalussza az egészet, és mire felébred Viki már… Viki! Érezte, hogy a lány él, olyan tisztán és erősen, mintha ott lenne mellette. „Ha sikerrel járok, nemsokára együtt leszünk, ha pedig mégsem… nos, akkor is…”
Felvette a zakóját és az ajtóhoz ment. Meg sem lepődött, hogy be van zárva. „Önmagamra nem tartanak veszélyesnek, de ki nem engednek… – elmosolyodott – Péter néha nagyon naiv tud lenni…”
Ahogy visszaért az íróasztalhoz felvette a mobilt és beütött egy számot:
‹ Halló, pszichiátria! › – hallotta néhány csengetés után az ismerős hangot.
– Maga az Ottó? Idejönne és kiengedne?
‹ Sajnos nem lehet.›
– Kérem – és egy kicsit változtatott a hangszínén. A kérés most már minden udvariasság ellenére inkább utasításként hangzott – tudja, lenne egy kis dolgom… – kissé megnyomva a ’kis’ szócskát.
‹ Na, jó, jövök. › – és Ottó letette.
A görbék a szokásosak voltak, egész addig, amíg Krisz fel nem akart ébredni. Illetve…
– Itt valami nem stimmel… – hajolt közelebb. Az egész olyan volt, mintha az írófej két egymás melletti görbét próbált volna rajzolni. – Lehetséges lenne…? – simogatta elgondolkozva a szakállát. – Csak egyféleképp tudhatom meg.
Átült a számítógéphez és belépett az orvosi adatbázisba. „Milyen jól jön, hogy minden gép rá van kötve a rendszerre.” – morfondírozott, mialatt előkereste a felvételt.
Aztán, amikor meglett, hosszú másodperceken át bambán bámulta a monitort. Nem akart hinni a szemének. Amire az EEG nem volt képes, a számítógép igen. Két jel rajzolódott ki, határozottan kettő…
– Ez lehetetlen… – fakadt ki. – Ilyen még sose fordult elő… – „…mert még sosem volt összekötve egy EEG egy számítógéppel – figyelmeztette magát – Ráadásul pont akkor, amikor…”
– Na, nem! – a két tenyerével végig dörzsölte az arcát. A gondolat túl őrültnek tűnt, legalább annyira, mint Krisz kísérlete… „De mégis, nincs más magyarázat, Viki jelzett neki… A fenébe is! Itt a bizonyíték a kapcsolatra, amiről Krisz beszélt.”
– Ez az…! Kísérlet! – jutott eszébe, hogy aztán el is hessentse rögtön – Nem, ez nem lenne helyes… – „Orvosi kísérletre használni az állapotát…” – csóválta a fejét.
– De, ha igazam van… – töprengett az állát babrálva – akkor ez megmentheti Vikit… Ezzel meg lehetne győzni az anyját – és mégis a telefonja után nyúlt.
Krisztiánt akarta hívni, de aztán eszébe jutott, hogy ő maga adta be neki az altatót.
– Ha meghallja, amit kitaláltam, biztos felébred, – mosolyodott el – de azért – állt fel és ment oda a gyógyszeres szekrényhez – ez sem fog ártani… – ezzel elővett egy adag serkentőt, ‚betárazta’ az oltópisztolyba és sietve elhagyta a szobát.
Hideg volt az éjszaka, a felhőtlen égen drágakövekként sziporkáztak a csillagok. „Legalább a szél nem fúj.” – állapította meg magában Krisz. Jól bírta ugyan a hideget, de most ő is fázott egy kicsit. Megállt s felnézett az égboltra. Mint mindig, most is az örökkévalóság szimbólumainak látta az égi fényeket. „Itt voltatok mielőtt ez a világ megszületett volna, és itt lesztek akkor is, amikor már nem fog létezni.”
– Mi az ‚örökké’-hez képest egy emberélet… – sóhajtott fel hangosan. „Csak egy porszem, vagy annyi sem… de nekem…”
– Igazad volt, nagyapa… – emlékezett vissza a kamaszkorában hallott szavakra – az enyém lett egy egész világ. Nem fogom elveszíteni… – jelentette ki határozottan. Még egy utolsó pillantást vetett a csillagokra: „Lehet, hogy utoljára látom őket” – jutott eszébe, de egy cseppet sem bántotta a dolog; lassan továbbindult, keresztül a parkon.
Ottó ott ült a 'nővérpultnál', kényelmesen hátradőlt a székén, miközben lábai egy másik szék ülőkéjén nyugodtak. Egy Play Boy-t lapozgatott, több évvel ezelőtti példány volt, de ez őt nem zavarta, hiszen nem a cikkek, vagy a hirdetések érdekelték… Amikor észrevette Juhász doktort lekapta a lábait a székről és felállt:
– Juhász doktor! Máris újra itt? – az órájára nézett – Alig két órája ment el…
– Beszélnem kell Reinhalt doktorral – felelt Péter és próbálta alaposabban megnézni a férfi karóráját. Valahogy furcsán ismerős volt…
– Ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben! – válaszolt sietve az ápoló, majd észrevette az orvos pillantását – Ugye, szép? – mutatta a csuklóját.
– Nagyon – hagyta rá a sebész. Elszorult a torka, mert megismerte a bőrszíjas, mechanikus órát. „Ez a brit-versenyzöld számlap, és a felhúzóján a fehér festés, amivel Réka Karácsonykor összekente…” – Honnan van?
– Kaptam. – jött a válasz. – Doktor Reinhalttól.
– Igazán? És mikor?
– Azt nem tudom – gondolkodott el Ottó. – Csak kaptam – vonta meg aztán a vállát. – Ne aggódjon, minden rendben! – ismételte és Péternek most már feltűnt, hogy milyen fakó, színtelen a hangja, amikor ezt mondja; mint aki csak gépiesen ismétel egy szöveget.
„Egy hipnózis alatt betanult szöveget!” – villant az orvos agyába, aminek révén bármit is kérdeznek tőle egy bizonyos személyről, folyton ugyanazt mondja. „Te jó ég, hogy lehettem ilyen hülye…!” Az pedig, hogy barátja Ottónak adta az óráját, amit az régóta csodált, egészen kétségbe ejtette.
– Krisz, hogy az a… – tört ki belőle önkéntelenül. Aztán a másik értetlen, csodálkozó tekintetét látva gyorsan összeszedte magát – Beszélnem kell a doktorral… – és még folytatta volna, de az ápoló közbeszólt:
– Ne aggódjon…
– Tudom – vágott a szavába Péter, – minden rendben, de azért nyissa ki az ajtót.
– De… – nézett a másik a kezében tartott újságra.
– Ottó, kérem! – szólt rá a sebész – Utána visszajöhet, csak nyissa ki azt az ajtót… – „Bár ez inkább már csupán formaság…” – gondolta kesernyés mosollyal.
Másik nővér volt ügyeletben, mint tegnap, de ahogy a társa, úgy ő sem szólt rá a fiatal orvosra, amikor az bement a „C”-be. Ő volt itt kedden délelőtt is, és azóta, ahogy akkor megfogadta magának, mindent megtudott a férfiről, amit csak lehetett. Ezért is vállalta el a ma éj-szakai ügyeletet. Úgy érezte, a hospice osztályon szerzett tapasztalataival talán segíthet majd. Számolt azzal, hogy történetük esetleg nem ér jó véget, de nagyon szerette volna, ha mégis. „Hiszen ez az utolsó éjszakájuk, és ki tudja? Történtek már csodák… hátha most is…”
Bár Krisztián idefelé jövet végiggondolta, hogy mit kell majd csinálnia, mégis, ahogy belépett a szobába és meglátta kedvesét, egy pillanatra tétovázott: „Hisz olyan mindegy – győzködte magát – néhány óra múlva mindenképp megtörténik…” – de azért félt. Félt attól, hogy nem fog sikerülni…
Végül erőt vett magán és először is lekapcsolta az EKG-t. Most nem kell, hogy riasszon…
Aztán Vikihez ment, megállt az ágy fejrészénél, majd óvatosan megfogta és kihúzta a lélegeztető tubust. Cseppnyi elégedettség töltötte el, hogy a lány eléggé nehezen lélegzik magától. „Legalább nem azért fogsz meghalni, mert leállítják a mesterséges táplálást.” – nézett rá szomorúan. Az felér egy kínzással, lényegében halálra éheztetik a szerencsétlent. „Ez így gyorsabb… kb. 10-20 perc… és talán kevesebb szenvedéssel jár…”
– Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd ennek fogok örülni… – mondta halkan, miközben leült az ágyra, és vigyázva leszedte a szívmonitor elektródáit.
Keze közben önkéntelenül a lány bal mellére simult, tenyere alatt érezte a szívverését. A máskor oly meghitt, kedves mozdulat most szinte fájt, hisz annyi gyönyörű emléket idézett…
– Viktória… – suttogta megtörten. Nem a saját vesztesége bántotta, hanem az, hogy szerelmének mások ostoba, felelőtlen viselkedése miatt kell meghalnia… – édes kicsikém… maradj életben. Ez a legfontosabb, az én életem nem számít, csak a Tiéd, csak ezzel törődj! – két kezébe fogta a lány arcát. Legszívesebben magához ölelte volna, de nem lehetett, még nem, hiszen kárt tehet benne. Helyette lehajolt és megcsókolta mozdulatlan ajkait, majd homlokát gyengéden az övéhez érintette.
– Gyere vissza, kérlek! – hívta őt. – Én azt se bánom, ha többé nem fogsz szeretni… ha meg sem ismersz, csak gyere és élj… Elviselem majd, ígérem, csak láthassam, hogy élsz… hogy boldog vagy… és nem foglak háborgatni… soha – fogadta meg csendben, – és, ha nem jövök vissza, akkor felejts el, ne emlékezz rám – simogatta meg a haját. – Én mindig szeretni foglak, de Te ne szeress engem többé…
Nem voltak illúziói, tudta, hogy neki magának nincs sok esélye a túlélésre, és nem akarta, hogy a lánynak ugyanazt át kelljen majd élnie, mint neki.
Csak pár perc telt el, de máris kezdte érezni, hogy látása és hallása lassan beszűkül, épp úgy, mint szerda este. Most azonban felkészült rá. Emlékezett arra, hogy nem tudta megtartani magát, ezért letérdelt, ellazította a testét és próbált lassan, egyenletesen lélegezni.
– Fogadd el ezt az utolsó ajándékom – súgta alig hallhatón – és élj vele! Szerettem volna többet adni – mosolyodott el és behunyta a szemét, – de már nem lehet… – tudata zuhanni kezdett a sötétségbe. – Csillagocska… – suttogta alig érthetőn, aztán… a feje előre csuklott.
Újra ‚ott’ volt, bárhol és bármi legyen is ez az ‚ott’, ugyanaz a ‚nem ismert tartomány’ vette körül, mint szerda este. Időtlenül lebegett a semmiben, s ahogy körülnézett meglátta azt a másik szikrát. Megörült neki, legfőképp, hogy az is lebegett egy vékony, fényes szálon. Így van jól! Most már csak oda kell jutnia hozzá…
El is indult felé, de egy idő után azt vette észre, hogy akárhogy is erőlködik, semmit sem halad. A kettejük közti távolság egyáltalán nem csökkent, sőt! Mintha nőtt volna. Megállt és figyelt. Igen! A másik is halad és távolodik tőle! Egyre halványabb a fénye, egyre kisebb, és egyre vékonyabb a szál… Igazából értelmezhette volna másképp is, de nem merte, nem akarta, mert az egyet jelentett volna a vereséggel…
Újra elindult, de hiába… mintha még a kettőjüket elválasztó tér?, anyag? is sűrűbbé vált volna… Érezte, hogy neki magának is csökken az ereje és, ha nagyon legyengül hiába éri el a másikat, nem fogja tudni kijuttatni innen… és most már igazán elkezdett félni…
Péternek elég volt egyetlen pillantást vetnie a szobába, hogy biztos legyen abban, amit már úgyis tudott: Krisztián nincs odabent; csak a mobilja meg a számítógépe árválkodott az asztalon. A szőke sebész egy bólintással tudomásul vette a tényeket. Az már más kérdés, hogy hogyan jutott ki, de bárhogy is, az nem Ottó hibája. Így megköszönte az ápolónak a közreműködést, meghagyta neki, hogy újra zárja be a szobát, és barátja után indult. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy hova ment… és valamiért úgy érezte, hogy sietnie kell.
A nővér épp máshol járt, így senki nem látta, amikor belépett a 12-esbe. Halkan közelítette meg a „C” szobát, közben fülelt, de nem hallott semmit. Az ablakon benézve elsőre nem is látott mást, csak az ágyon fekvő Viktóriát, de aztán… az ágy másik oldalánál meglátott valamit.
Mintha valaki lehajtott fejjel térdelne a túloldalon…
Csak amikor bement, tudatosodott benne, hogy nem hallja az EKG-t. Egy pillantás a készülékre: igen, le van kapcsolva, és – „Te jó ég! A lélegeztető is… – Lehet, hogy máris elkéstem?” – hasított belé a gondolat.
Viki még lélegzett, de most legkevésbé a lány állapotával törődött. Szívszorongva kerülte meg az ágyat és térdelt le Krisztián mellé. A férfi nagyon lassan vette a levegőt, arca sápadt volt. Péter egyik kezével a csuklója után nyúlt, hogy megnézze a pulzusát, a másikkal a szem-héját akarta felhúzni, hogy egy pillantást vessen a pupillákra, de… ahogy hozzáért barátjához, szinte egy szemvillanás alatt – azt sem tudva, mi történik vele – elvesztette az eszméletét…
Az újabb tudat úgy érkezett a sötét semmibe, mint kő a vízbe; kettejük között csapódott be.
Hihetetlen energiával, semmiről sem tudva vágott át a két szikrát elválasztó valamin és már fordult is vissza. És, mivel itt másképp működött a fizika, az áthaladásakor mintegy vákuum keletkezett mögötte és egymás felé rántotta a két másik tudatot.
Krisztián egészen biztos volt abban, hogy az érkező nem lehet más, csak Péter. Valahogyan érezte… dehogy mit keres itt? A dolog megrémisztette, hisz barátjának valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mi történt vele… és mert ilyen váratlanul érte, félő, hogy nem fogja megtalálni a kiutat. Segítségre lesz szüksége!
Igen, már érezte is a rémületét, amitől egyre jobban lassult… és ha teljesen megáll, akkor ő is itt ragad…! Ez nem történhet meg! Számba vette a lehetőségeket: ketten nem akaszkodhatnak rá, ~ még egy se biztos ~ és Vikit nem küldheti vele, még, ha minden energiáját nekik adva kifelé is irányítja őket, hisz a lány sem tudja igazán, hogy mit is kéne tennie; pedig valahogy mind hármójuknak ki kellene jutnia… vagy legalább nekik…
Ekkor döbbent rá, hogy döntenie kell barátság és szerelem között… úgy, hogy tulajdonképp nincs is választása. „Viki nem nagyon hiányozna a családjának… csak nekem – gondolta szomorúan – de Péter…! Ott vannak a szülei, a testvére, a felesége, a kisfia…” Emlékezett, hogy milyen érzés apa nélkül felnőni… Ha a lányt választja, soha többé nem tudna a szemükbe nézni… Nem, valóban nincs válasz-tása…
Igazából csak egyetlen esélyük van… és azonnal kell cselekedni…
Maradék erejének nagy részét Viki tudata felé küldte; és vele egy szót, egy hívást, szinte könyörgést: „Gyere! Gyere utánam!” Nem örült annak, hogy magára kell hagynia kedvesét, fájt a szíve érte, de egyszerűen nem volt más lehetőség. Megmutatja neki az utat, ennél többet nem tehet… Ha nem jön Péter talán még ennyire sem lett volna képes…
Aztán… próbált úgy helyezkedni, hogy a másik, visszafelé tartó kis szikrát elkapja. Tudta jól, hogy csak egy kísérlete lesz… és ez eléggé nyomasztó érzés volt, hiszen mindnyájuk sorsa ezen múlik…
A szerencse azonban mellé szegődött. Az időzítés jó volt, belekapaszkodott a mit sem sejtő tudatba és kiirányította a semmiből. Szeretett volna legalább visszanézni, de nem volt rá módja, az irányítás teljes odafigyelést kívánt. Csak remélhette, hogy a lány élni tud azzal, amit felkínált neki, rájön, hogy mit kell tennie és ki fog jutni az ő nyomát követve… nagyon remélte… mert még egyszer nem fog tudni visszajönni…
Péter szédelegve tért magához. A feje lüktetett, a gyomra émelygett, keze-lába enyhén remegett. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt, az egészet úgy élte meg, hogy elájult. Ilyen pedig még soha sem fordult elő vele. Kelletlenül nyitotta ki a szemét, hunyorgott, mintha homok került volna bele.
Még mindig ott térdelt Krisztián mellett, aki úgy tűnt, még mindig nincs magánál.
– Krisz… – szólította elhaló, rekedt hangon, és megörült, amikor amaz ránézett. – Mi a franc volt ez…?
Mintha egy évszázad telt volna el, mire a pszichológus válaszolt:
– Úgysem hinnéd el… – és az ő hangja is épp oly halk volt.
– Tévedsz – tiltakozott erőtlenül Péter, – most bármit elhiszek… Én a helyedben nem hagynék ki egy ilyen alkalmat… – próbált mosolyogni.
Barátja viszonozta a mosolyt, de közben gondolkodott, hogy mit is mondjon:
– Összekapcsolódtál velem… – kezdte végül.
– …és Vikivel – szúrta közbe a sebész, de Krisz szomorúan ingatta a fejét:
– Nem, Vele nem – és behunyta a szemét újra. – Nem értem Őt el, túl… – „Ha Péter nem tud semmit, akkor nem is kell tudnia…” – mélyen van. Túl sokáig vártam…
Egy hosszú pillanatig a lányra koncentrált, de nem érzett semmi változást, pedig mostanra kellett volna. „Nem sikerült Neki…!” – és elszorult a szíve a fájdalomtól.
– Már semmit sem tehetek… – suttogta.
– Krisz – mondta vigasztalón Péter, – te mindent megtettél, amit csak lehetett…
– Hamarabb kellett volna – jött a felelet. – Tudod, – nézett társára – ha nem jössz utánam, akkor… Vele maradtam volna…
– Vele maradsz? – kérdezett vissza a másik orvos – De hiszen akkor… – döbbent meg, ahogy rájött, hogy ez mit jelent – akkor te is…?
– Akkor én is meghalok… – fejezte be Krisztián – de hidd el, ez nem érdekel. Úgy lett volna a legjobb… – sóhajtott fel.
– Te átkozott, őrült, bolond szerelmes! – fakadt ki Péter dühösen. Már nem érdekelte, hogy valaki meg-hallhatja őket. A vállainál fogva maga felé fordította a férfit – Másra nem is gondolsz, csak magadra?
– Sértegess nyugodtan – válaszolt amaz rezignáltan. Nyugalma szinte azonnal lecsillapította barátját, aki elengedte őt:
– Bocsáss meg, de… – állt fel, de aztán visszafordult – …a fenébe is, Krisz! Barátok vagyunk! Nem akarlak elveszíteni… – próbált hatni rá – Hidd el, hiányoznál…
– Te bocsáss meg nekem – felelt a pszichológus. „Bár most téged választottalak,” – de… a barátságunk nem ér fel az Ő szerelmével… – és ő is felállt.
Rosszul esett neki, hogy Péter olyan sértődötten néz rá, de ezt el kellett mondania.
A sebész szomorúan bólintott, nem lepte meg, amit hallott:
– Szóval, nem tudlak megmenteni… – jegyezte meg csendesen.
– Nem hiszem… – értett vele egyet Krisztián. Az ágyon fekvő lányra nézett, mintegy tőle várva megerősítést szándékára. Hiába tudta az eszével, hogy jól döntött, ez nem csökkentette a bánatát és a bűntudatát. A szíve mást súgott. – Nézd, milyen gyönyörű most is… így is… – suttogta fájdalommal teli hangon, ahogy leült kedvese mellé és kezébe vette a kezét, – mintha csak aludna… – és eszébe jutott, hány és hány éjszakán át nézte Őt, ahogy alszik, csodálva törékeny szépségét és saját szerencséjét, hogy Vele lehet.
Lágyan végigsimított a drága arcon, a lezárt szemhéjakon. Soha többé nem fogja látni azt a csodálatos, smaragdként ragyogó zöld szempárt…
– Emlékszel? – kérdezte és a sebész meglepetten tekintett rá, hogy mire is kéne emlékeznie. De aztán barátja folytatta:
– Amikor először szerettük egymást, arra kértél, hogy szorítsalak erősen magamhoz – és Péter rájött, hogy az iménti kérdés nem hozzá szólt, hanem a lányhoz. – és ne engedjelek el soha többé… – és a felidézett emléktől elcsuklott a hangja. Látta maga előtt Viktória mosolygó arcát, hallotta a suttogását… szinte érezte, ahogy testük összesimul és elöntötte a fájdalom.
A másik férfi szomorúan nézte. Nagyon sajnálta őt, nem tudta, hogyan segíthetne. Csak egyet tudott, hogy mindahhoz, ami most történik, neki semmi köze. Ezért halkan kiosont a szobából, hogy barátja nyugodtan elbúcsúzhasson…
Krisztiánnak időbe telt, amíg összeszedte magát.
– Én most mégis elengedlek, Viktória – mondta könnyeivel küzdve. – Megtaláltalak, megszerettelek és most elveszítelek… El kell, hogy veszítselek… Menj, ha menned kell, már nem tartóztatlak… már nem kívánok Tőled semmit… – egész testében reszketett. Komolyan gondolta, „Valóban el kell, hogy engedjelek, pedig…”– Szeretlek kicsim… bár ez az egyetlen szó nem tudja elmondani, azt, amit érzek. ’Nem tudom mi ez, de jó nagyon.’ – jutott eszébe egy verssor – csak azt tudom, hogy ez több mint szerelem…
Viktória alig volt tudatában még a saját létezésének is, azt pedig végképp nem tudta, hogy hol van. Csak lebegett a semmiben és csupán homályos vágyai voltak múltról és jelenről. Arra emlékezett, hogy valamikor több volt, mint a mostani állapota, de hogy ez mit is jelent valójában, arra már nem.
Időnként ugyan megjelent egy hozzá hasonló, szikrázó entitás, de semmi más. Bár a legutóbb, az a kettő… ’Látta’ őket, és a nyomukat, ahogy eltűntek és ’hallotta’ a hívást is, hogy ’Gyere!’. Azt is tudta, hogy ez neki szól, és megörült a másiktól kapott erőnek. Ezzel talán ő is kijuthat… de épp, amikor eldöntötte volna, hogy mit tegyen a hívás abba maradt és a kapcsolat, amit halványan érzékelt azóta, hogy itt volt, megszakadt…
– A Tied vagyok, hozzád kötődtem – súgta kedvesének a férfi – hogy mikor, hogyan nem tudom, de nem is érdekel… nem számít. Csak az, hogy Veled lehessek mindig, amíg csak élek… és azon túl is – Viki légzése egyre csendesebb lett – mert itt vagyok, itt leszek Melletted, vigyázok Rád… őrzöm az álmodat… és majd Veled álmodom… édes kicsikém – s megadón lehajtotta a fejét. Már semmi sem érdekelte…
…aztán, meglepetésére, újra létrejött, de most már ő volt a kezdeményező, ő kereste meg a másikat. Hiszen, ha már nem is hívja, de biztos, hogy várja őt, ezt tisztán és erősen érezte… És érzett mást is, a feléje áradó szeretetet és vágyakozást, fájdalmat és bánatot… és mindazt a szándékot, amit ez sugallt. Megdöbbent, nem értette a miértet, aztán, amikor rájött, megijedt. A másik azt hiszi, hogy ő végleg elveszett a semmiben, ezért Ő is ide akar jönni. Ezt nem engedheti! Nem hagyhatja, hogy Ő is idekerüljön, erre a sötét helyre… meg kell akadályoznia! Azt is tudta, hogy hogyan…
Jelzést küldött felé… amitől a kapcsolat, nagy örömére, kétirányúvá vált, aztán a lassan halványuló, de még mindig meg levő nyomot követve elindult kifelé… ki a fényre, ahol várják…
„Most már nem lehet sok hátra…” – gondolta Krisztián. Annyira kétségbe volt esve, hogy nem vette észre rögtön a változást, és amikor mégis, akkor is először azt hitte, csupán az érzékei tréfálták meg. De az érzés nem tűnt el, sőt! Inkább erősödött. Döbbenten nézett fel: „Lehetséges lenne…?” Őrült remény ébredt benne. „Talán… talán mégis…”
– Csillagocska… kicsim – suttogta, és növekvő örömmel nézte, ahogy Viki légzése lassan egyre mélyebb és mélyebb lesz. – Igen… sikerülni fog… Gyere! Gyere vissza…!
Újra a lány mellére tette a kezét: a szívverés is érezhetően szaporább lett.
– Viktória! – szólította őt – Nyisd ki a szemed, nézz rám! – kérlelte.
Péter tanácstalanul ácsorgott a közös előtérben, hallott minden szót, mert résnyire nyitva hagyta az ajtót. Most, meghallva az utolsó szavakat, felkapta a fejét. Döbbenten, szinte borzadva nézett a férfira. Mivel fogalma sem volt arról, hogy mi történik, csak egyre tudott gondolni: gyásztól porig sújtott barátjának a fájdalom elvette a józan eszét… Tétován, nem igazán tudva, hogy mit is tegyen, de azért elindult befelé, hogy megpróbáljon segíteni, ha lehet…
Aztán épp oly megrökönyödve, mint az imént, megállt és hitetlenkedve nézett. Amit látott, az egyenesen a csodával volt határos…
A lány szemhéja többször megrebbent, kicsit felnyílt, majd újra lecsukódott, aztán még kissé hunyorogva bár, de nyitva maradt. Minden érzés és gondolat nélkül nézett a fölé hajoló férfira. „Milyen jóképű, és milyen… várakozó az arca…” – volt az első gondolata.
– Megismersz? – kérdezte tőle az ismeretlen mosolyogva és talán kicsit félve.
„Ismernem kéne? – töprengett magában a lány. – Talán mondhatnám azt, hogy igen, de…” nem szeretett hazudni:
– Nem – felelte erőtlenül és bánatos lett, amikor látta, hogy a másikat mennyire elszomorítja ez a válasz.
Krisztián egy pillanatra behunyta a szemét és mélyet lélegzett, hogy visszatartsa a könnyeit.
Semmit sem vethet a szemére… „Talán így lesz a legjobb… Az a legfontosabb, hogy élsz…”
– Nem baj – mondta kedvesen és kézfejével lágyan végig simított a lány arcán, – én ismerlek Téged… és emlékezni fogok Rád… – ezzel menni készült, hogy, amint ígérte, magára hagyja Viktóriát az új életében…
Előbbi gyengéd mozdulata azonban felidézett valamit Vikiben. Úgy érezte, hogyha ismernie kell őt, annak valami oka van. Tudni akarta ezt az okot, és mert emlékei mélyéről felmerült egy szó, egy szótag, talán egy név?:
– Várj – suttogta és becsukta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni.
A férfi, újjáéledt reménnyel a szívében, óvatosan visszaült. Szerette volna hinni, hogy van miért maradnia…
„Igen, – gondolta a lány – ez egy név! – Forgatta, szemlélte, szinte ízlelgette és minden másod-perccel egyre biztosabb lett benne – Az ő neve!” – és amikor már egészen bizonyos lett, kimondta:
– Krisz… – és hirtelen visszajött minden emlék. Ő az, aki hívta, aki várta, aki szereti! És mert szeretett volna a kedvében járni, hogy újra mosolyogjon, ezért kimondta még egyszer, de most már az egészet – Krisztián…
A név varázsszónak bizonyult. Mint amikor egy áradó folyó átszakítja a gátat, úgy tértek vissza a saját érzései, elárasztották a szívét, és, amikor megint a férfira nézett, a szerelem ott ragyogott a szemében.
– Emlékszem… – mondta, eltelve szeretettel és elmosolyodott. Tényleg emlékezett mindenre. Az elmúlt hónapokra, az együttlétekre, a közös élményekre és igen, a balesetre… még arra is, hogy mielőtt elvesztette volna az eszméletét, Őt hívta és Rá gondolt: – igen, és tudom… tudom, hogy szeretlek… – folytatta kissé szaggatott, de mégis örömteli hangon – és arra is emlékszem, hogy úgy hívtál, csillagocska…
Alig lehetett hallani a hangját és érteni, hogy mit mond, Krisztián azonban hallotta és értette. Meg-fogta és óvatosan felemelte Viki kezét:
– Még most is így hívlak – suttogta boldogan, – mert én is nagyon szeretlek Téged… – ezzel belecsókolt a tenyerébe és halk sóhajjal belefektette az arcát. Az érzés szinte mámorító volt, és ahogy a karcsú ujjak megérintették, önkéntelenül lehunyta a szemét és egy könnycsepp gördült ki belőle.
– Ne sírj… – kérte a lány – olyan szép a mosolyod… – és örömmel látta, hogy kedvese megint elmosolyodik. A ragyogó fekete szempár olyan vágyakozva nézett rá, hogy nem lehetett félre érteni. Szerette volna Őt átölelni, megadva Neki mindazt a szeretetet, amit érdemel, de nem lehetett, pedig ő maga is erre vágyott. Nemhogy a teste, még a keze sem mozdult… és ettől elfogta a bánat.
A kettejük közti kötelék miatt azonban nem is volt szükség szavakra, vagy bármilyen más jelzésre. Krisztián pontosan tudta, érezte, hogy kedvese mit szeretne. Kezét el nem eresztve lehajolt hozzá, egy hosszú pillanatra tekintetük összekapcsolódott, aztán… gyengéden megcsókolta Viktória forró, édes ajkát… és a lány pilláit leeresztve, épp oly lágyan, ahogy kapta, viszonozta a csókot.
– Kedvesem… – suttogta halkan, amikor véget ért, és sikertelenül próbált meg elnyomni egy apró ásítást. Furcsa mód annak ellenére, hogy csak most ébredt fel, fáradtnak érezte magát.
A férfi észrevette és megsimogatta a haját:
– Nem baj, ha álmos vagy, aludj csak nyugodtan… Hosszú utat tettél meg…
– Itt maradsz velem, amíg alszom? – kérdezte kedvesen a lány, felpillantva rá.
– Persze, maradok – felelte szerelmese, – vigyázok Rád és őrzöm az álmodat…
– Akkor jó… – sóhajtott fel örömmel Viki. Elmosolyodott, lassan újra lehunyta a szemét, és egy szem-pillantás alatt mély, gyógyító álomba merült.
Időtlen volt a pillanat. Krisztiánt boldog nyugalom öntötte el. Kedvese visszakapta az életét, most már biztos, hogy minden rendben lesz. Egészen rendben. Vagy legalábbis…
– Pít, ugye, most már nem…? – fordult barátjához, ahogy elfogta egy villanásnyi kétség.
Az elmúlt percekben Péternek volt ideje, hogy összeszedje magát. Hihetetlen, egyszerűen csodálatos volt az, ami történt. Ha nem a saját szemével látja, sosem hitte volna, hogy ilyesmi tényleg lehetséges; boldog volt, hogy a tanúja lehetett… Őszintén, tiszta szívből örült, hogy így alakultak a dolgok.
– Nem hát – válaszolta, – egyáltalán nem. Ugrásszerűen javultak az esélyei… – megcsóválta a fejét, és ugyanakkor társa vállára tette a kezét – Fogalmam sincs, hogy mit és hogyan csináltál, Krisz, de… visszahoztad őt…
– Mert vissza akart jönni… – hárította el a dicsőséget a másik férfi. „Élni akarsz és élni is fogsz, kicsim… Veled leszek, segítek…” Óvatosan letette Viki kezét az ágyra, de el nem engedte. Ott maradt mellette, ahogy ígérte… és vigyázott Rá…