Nagy, fekete pöttyöket látni

Hétfőn látta meg. Egészen véletlenül, nem is figyelt, valami különös, furcsa érzés mégis éppen akkor, éppen oda vonta a tekintetét. Először fel se fogta, mit is lát; mikor eljutott tudatáig, azonnal izgatottan mutogatni kezdett, kapkodva szedte a levegőt, szívverése felgyorsult, és kétségbeesetten próbálta emlékezetébe vésni az egyre távolodó kép minden apró részletét.
Meg akarta osztani másokkal is, amit lát – amíg még látja – de csalódnia kellett. Nem figyeltek rá; aki figyelt, az nem vette észre; aki észrevette, az nem értékelte kellőképp. Áhítatos merengését egy erőszakos hang szakította félbe: – Na mi van, nem hitted, hogy találsz még magadnál is durvábbat? – Ez fájt, de tudta, hogy felül kell emelkednie a világ kicsinyességein. Arcán a továbbiakban fennkölt mosoly ült, kizárólag lassan és halkan, emelkedetten, pátosszal volt képes beszélni.
Kedden viszont egész nap letört volt, már nem tartott kezdeti lelkesedése, lehangolódott. Úgy festett, valami gond merülhetett fel a csodával kapcsolatban. Bosszús volt és ingerlékeny, és semmivel sem lehetett jó kedvre deríteni, vagy legalább kizökkenteni komor hangulatából, depresszív hozzáállásából (bármihez) – egyszóval a mélabúból.
Szerdára ismét változás állt be. Látszott rajta, hogy nagyon foglalkoztatja egy kérdés, azon törte a fejét órák hosszat, azonban a világért sem lett volna hajlandó segítséget kérni, de még a faggatózásokra is kitérő válaszokat adott, nem árulta el, min rágódik.
Csütörtökre, úgy tűnik, megérett benne az elhatározás. Arcán tükröződött a lelkében uralkodó állapot – mint mindig. Ezúttal az volt a homlokára írva: Igenis. Tudom. Akarom. Akkoris. Csakazértis. Sziklaszilárdan meg kellett legyen győződve igazáról, s hat lóval sem lehetett volna más irányba vonni – nem mintha bárkit beavatott volna terveibe, ötletszerűen cselekedett a kívülálló számára, sosem közölte előre szándékait. Csak annyit lehetett tudni, hogy készül valamire, hogy ez a bizonyos szándék létezik, de hogy mi lehet az, arról senkinek a leghalványabb elképzelése sem volt soha. De ő keményen megfogadott valamit magában, eltántoríthatatlanul, döntött az ügyben, s akkor már annak úgy is kellett lennie.
Pénteken, mint egy szépségkirálynő, olyan büszkén – nem tudni, honnan szerezte ilyen hamar – már ott feszített új piros harisnyájában, nagy, fekete pöttyökkel.

(2006. november 29. éjjel)