Nagyanyó

Még ma is hallom a parázsló fahasáb pattogását, ropogását, ahogy a kicsiny vaskályhában lobbot vet, s meleget ad. De még milyen jó meleget! Orromban érzem a frissen sült házi kalács és a gőzölgő, zamatos tejeskávé ingerlő illatát.
De jó is volt gyereknek lenni! Élni, álmodni, s nem törődni azzal, hogy egyszer felnövünk.
Nagyanyám Szigetköz szívében, egy kis falucskában élt, s mi unokák hozzá jártunk nyaralni, telelni, vagy ha fáradt, agyonhajszolt szüleinknek már elege volt zsivajgásunkból.
S mennyire élveztük a szabadságot! Késő délelőttig a libatollas dunna alatt nyújtózkodtunk, nevetgéltünk.
Aztán, ha tél volt, ebéd előtt, usgyi ki a levegőre! A hideg szinte fájt, csontig hatolt s könnyeket csalt szemünkbe.
A régi fáskamrából előhúztuk a szánkót és nagymama kutyáját szánhúzó ebbé léptettük elő.
– Gyííí Pamacs, gyííí! – kiáltottuk neki. S ő vidáman, farkcsóválva, csaholva futott. Repített bennünket a szűzfehér havon.
Vagy épp hóembert építettünk a tágas udvaron. "Orrom répa, szemem szén, fejemen egy vasfazék!" S valóban nagyi régi fazekát nyomtuk tökfödő gyanánt a fejébe.
Azok a vidám hócsaták a szomszéd gyerekekkel! Sivítás, kacagás, ha olykor egy-egy hógolyó célba talált! Elgémberedett ujjakkal, el-elcsöppenő orrocskával gyúrtuk, formáltuk ezeket a kis hópacnikat. Fáradhatatlanul és kitartóan. Minden ártatlan gyermek lelkesedésünket beleadva. Minél keményebbre sikerült összegyúrni, annál ádázabb erővel vetettük bele magunkat a küzdelembe!
Aztán nagyi parancsoló szavára egy perc alatt hazatakarodott az átázott gyerekhad. Üres lett az utca.
– Ebéééd! – kiabálta nevetve – Gyerekek, kész a finom ebéééd! – S mi mentünk is, éhesen, átfagyva.
A küszöböt átlépve – mit átlépve, átrohanva -, szinte mellbevágott bennünket az izzó kályha lehelete, s a gyöngyöző húsleves illata. Párafelhőben úszott a konyha.
Nagyi lehámozta rólunk a csuromvíz ruhákat, és a kályha mellé tette száradni a székre. Mi pedig, mint a kis vademberek , megrohamoztuk a terített asztalt.
Kanálcsörömpölés, szürcsölés és elégedett mormogás. Ez volt a "köszönet" nagymama egész délelőtti munkájáért.
És a nyarak! Tiltott fürdések a Dunán. Az átellenben, közel elhelyezkedő szigetecskék felfedezése és birtokba vevése. Felosztottuk őket egymás között. Természetesen nekem jutottak a kisebb szigetek, mivel Peti unokabátyám volt az idősebb. Tehát a nagy szigetek jog szerint őt illették.
Indiánsátor felállítása a kert végében. Békepipa, tollasfejdísz. Ő volt Winettou, én pedig a felesége. Választottunk egy haditanácsfát magunknak, ahol is az ellenséges törzsekkel megvívandó háborút tárgyaltuk meg. A legmagasabb, legdélcegebb fát néztük ki a közeli erdőben. Aztán, hogy a tetejére jutást megkönnyítsük, rozsdás vasdarabokat hoztunk el a kis fáskamrából, és üggyel-bajjal, kalapáccsal "lépcsőt" alkottunk a fa törzsére. Később pedig – mivel egy harcos indiánnak fegyver is kell, – a Duna menti fűzfaágakból íjakat, dárdákat készítettünk, s a célba lövést gyakoroltuk.
Aztán néha fociztunk is. Engem "fiúsítottak" és beállítottak a kapuba.
– Ha jön a labda, kapd el" – így szólt a taktikai tanács. Sajnos soha nem sikerült egyetlen gólt sem kivédenem…
Amikor sutaságommal kellően felingereltem a fiúkat, akkor leültem egy árnyas fa alá a fűbe, és el-elgyönyörködtem a méhecskék, pillangók táncában. Vagy koszorút fontam sárga pitypangból.
Úgy elröpült egy-egy napunk, hogy mire igazán belemelegedtünk volna a játékba, már az este hat órát ütötte el a kis templom harangja. S jött nagyi féltőn, gondoskodón beterelgetett bennünket a házba. A konyhában egy ütött-kopott lavór várt, tele langyos vízzel. Amit nagyanyó húzott az udvaron álló kerekes kútból, s felmelegített a régi sparherdten.
– No csak mosakodjatok! – szólt az intés. S mi Petivel mosakodtunk. Nevetve, pancsolva fröcsköltük le egymást, s mikor végeztünk a tisztálkodással, meg is kóstoltuk a koszos, szappanos vizet…
Ma felnőtt ésszel visszagondolva tudom, akkoriban nem is sejtettem, hogy milyen boldog vagyok. Láttam nagyanyót, s természetesnek vettem, hogy minden szava, mozdulata értem, értünk van. Milyen önző is egy gyermek!
Láttam őt, de nem ismertem. Láttam, ahogy sürög-forog, kapál, gyomlál hátul a kertben, vagy épp a virágos kertjét öntözgeti.
A ház oldalába is virágokat ültetett. Fehér margaréta és sárga nárcisz. Apró, ezüstösen fénylő Duna-kavicsok között.
De szerettem leülni nyáron a napsütötte kőre! S a kavicsokat rakosgattam, nézegettem. Úgy képzeltem, hogy ezek csakis Tündérországból származhatnak. Azért olyan szépek, csillogóak… Gyermeki fantáziám színes történeteket rajzolt köréjük.
Aztán figyeltem őt, amint egész nap jön-megy, s keze nyomán minden kivirul. A frissen mosott ruhákat teregeti az udvaron, két fa közé kihúzott kötélre. Borsót, sárgarépát, vöröshagymát szed az aznapi ebédhez. Vagy épp velünk, unokákkal zsörtölődik. S baromfit vág, kacsát töm. A kukoricát mi, gyerekek darálhattuk (kitüntetésszámba ment!) a kamrában lévő, nyikorgó darálóval.
Este hat órakor megmosakodott, felvette szép, fekete ruháját. Fejére fekete kendőt kötött:
– Gyere lányom, bemegyünk a faluba tejért, – szólt nekem, mivel egyedül búslakodtam a vén birsalmafára erősített hintán. Unokabátyám ugyanis nálam kedvesebb pajtásokra tett szert a falubeli fiúk közül.
Kézen fogott – milyen érdes, reszelős volt a tenyere! – s elindultunk a falu közepén álló tejcsarnokba, ahol mosolygó néni mérte a frissen fejt tejet. Nagyi nekem is adott egy kisebb, barna kannát.
– Hozzad lányom, ez a tiéd! – S én milyen boldogan, büszkén vittem! Vigyázva, nehogy egy csepp is kilötyögjön belőle…
Aztán az összes unoka felnőtt, s nagyanyóra többé nem volt szükség. Nem verte fel gyermek kacagás a gazos udvar csendjét, s kutyaugatás sem hallatszott. Eltűntek a tyúkok és kacsák is. Nagyi hozzánk került, egy panelház második emeleti lakásába. Fénytelenül, megtörten.
– Alzheimer-kór – ez volt az orvosi diagnózis.
S akkor döbbentem rá, hogy milyen keveset is tudtam róla! Az álmairól, a vágyairól. Küzdelmeiről és harcairól. De hiába, mulasztásomat keserves könnyekkel, s bennem rekedő kérdésekkel tudtam csak pótolni.
Hosszú, nagyon hosszú ideig tartott feldolgozni az elvesztését. Kínzó fájdalom, megannyi önvád mardosta lelkem.
Kocsival gyakran ki-kimentem a szigetközi kis házhoz – melyet időközben édesanyámék eladtak – s leültem a kapu előtti árokpartra. Az arra járó falusiak ugyancsak megbámultak engem, az üldögélő idegent.

Nagyanyó idén február huszonötödikén töltötte volna be száznegyedik évét. S én oly rég jártam nála… Holnap kimegyek hozzá. Viszek a sírjára egy szál fehér szegfűt.