Nagyanyó

Azt mondják, a dolgok a családokban heted ízig ismétlődnek.
Ha ez igaz, akkor nekem is csak a sóvárgás jut.
Anyám csendes bele nem törődéssel figyelte és élte át évekig tartó kínlódásomat, eszetlen gyerek-vágyamat. Kínlódtam, mert temetni, reménykedni, újra temetni – évente ismétlődő program volt. Eszetlenség volt, mert annyira akartam anya lenni, hogy majdnem az életemmel fizettem.
Én kitartó voltam, – anya nem bírt várni. Amikor a szülőszoba csendjébe teli torokkal beleüvöltött a fiam, éreztem, hogy velem van, hogy megkönnyebbül. A bömbölő csomag göndör, fekete haja mintha anyámé lett volna, a mandulavágású fekete szemekkel is ő nézett. Ha a kisebbik fiam szőke fejét simogattam, – a mozdulat anyámtól jött.
A két férfiember apányivá nyurgult. Hiába a célozgatás, konkrét rákérdezés, – nem akarnak fészket, fészekaljnyi fiókát. Értem, bár meg nem értem az indokot. Karrier, kényelem, korai még.
Simogatásra nyújtott kezemet nézem.
Érzem mit érzett anyám, amikor karjába kicsi embert vágyott.
Én is vágyok, és reménykedek.
Talán nem ismétlődik meg …..