Elkésőről”, meg a láplakókról
Most kissé visszalépünk az Időben, egészen addig, de, kizárólag, épp csak addig, amennyire történetünk érthetőségéhez szükséges. Mert hosszabb jelenések-történések írására nincs időnk, meg a szíves olvasók türelmével sem szándékoznánk visszaélni.
Igazából őt „Mindig Elkéső”-nek az asszonyok (Kalamajka Amanda, meg Gyöngyfűző Etka) keresztelték el így. Mert minden megbeszélt találkozásról elkésett, ugyanis az időérzéke nem működött. (Legalábbis ebben az undorító-civilizált értelemben nem.) Nem működött, és valójában nem is működhetett, mert ő a nagyváros melletti lápról érkezett, azaz, láplakó volt.
Aztán, később az asszonyok a nevét rövidítették, már csak (és minden harag nélkül, oly nagyon kedves-elnézőn) Elkésőnek hívták.
A láplakókról sokféle mendemonda élt a nagyvárosban, mesélték: kőkorszaki körülmények között élnek, soha nem láttak még autót, villamost, a földalattiról nem is beszélve, meg bankot, és – szinte hihetetlen – a tőzsdét se ismerik! Igazából nagyon kevesen látták őket, (vagy netán inkább, csak látni vélték) de mindenki tudta: vannak, léteznek. És mindenki biztos volt ebben.
Mert, tudjátok, ha nagyritkán, de azér épp elégszer az öbölben leszállt az a köd, és, bocsánat, nem az a szokásos, hétköznapi kicsike-semmike-piszlicsáré köd, hanem, az igazi, mindent elnyelő, és, igazából, a beszippantottak közül, senkit visszaadni nem akaró, veszetten gomolygó Sátáni Köd, a láplakók – furcsa szerzetek – olykor előbukkantak, megelőzték a ködöt, mentették a veszélyeztetetteket. Télen, főleg a Hudson folyó jegén mulatozókat: korcsolyázókat, fakutyázókat, jégvitorlázókat, meg a fáklyás vidám farsangi mulatozókat fenyegette a veszély, szürke hajnalokon meg főleg a lékvágó horgászokat. De különös módon, a megmentettek sose emlékeztek semmire.
Meg aztán volt úgy is, hogy néhány embert nem menekítettek a Köd elől, magukkal vitték őket. Teljesen be a Ködbe, oszt csak azon át…
És asszem, akiket elvittek, nem rossz ó, egyáltalán nem rossz szándékból tették, inkább menekítették őket: napi gondoktól, unalmas, esős, esernyős buszmegállós hétköznapoktól, meg tudjátok, rossz kapcsolatoktól, ki tudja, milyen bánatüktól, hitelezőktől, netán üldözőktől, orgyilkosoktól fojtogató depressziótól …
Elkéső nem a Lápon született. Szülei bevándorlók voltak, megélhetést, reményt adó hazát kerestek, csak hát, édesanyja tüdőbajos volt, a gondos, mindenre annyira figyelő hatóságok nem engedték őket partra szállni. És akkor apja a faragott bölcsőt, benne Mindig Elkésővel (persze akkor még nem így hívták) és a gyereket az öböl áramlatára bízták, meg sírtak….
Elkésőt az Öbölpartiak fogadták be, és nevelték fel. Először egy asszony gondjaira bízták, eredetileg, az asszony se volt Öbölparti, a ködből érkezett, pontosabban, az Öbölpartiak úgy menekítették ki onnét, fiatal volt, törékeny, nagyon-nagyon szép, és teljesen ősz. És ez a gyönyörű asszony hetekig, hónapokig vigasztalhatatlan volt, csak sírt, sírt keservesen, meg szólongatta, egyre csak szólongatta elveszített férjét, meg elveszített kisfiát…
Mert, azon az éjszakán, amikor Elkésőt apja, a csónak-alakú bölcsőben vízre eresztette, és bízta jó sorsára, szülei akkor látták még az öböl felől érkező, sűrűn gomolygó, fura ködöt, aztán csak átkarolták egymást, elbúcsúztak, az asszony kicsit még sírdogált, jobban nem mert, tán soha nem voltak ilyen távoliak, reménytelenül távoliak az oly nagyon sóvárgott, de őket be nem fogadó, eltaszító, kiközösítő Új Világ, a nagyváros csalárdul hívogató fényei, egymás szemébe ők akkor már nem mertek nézni, aztán egymás kezét fogva ugrottak…
És amikor azon a jeges késő-délutánon, tudjátok, pontosan, olyan nagyon pontosan emlékszem, erősen sötétedett, és a füst már felszállott minden aprócska kunyhóból, odabenn, barátságosan pattogott az életet adó tűz, a kunyhók lakói lefekvéshez készülődtek az aprócska lelkeket még megetették, különösen nehéz volt az a tél, mert nyáron nem tudtak elég eleséget gyűjteni, szintre egész télen éheztek, csendesen pusmogva megbeszéltek még néhány apró dolgot, korán kellett lefeküdni, hogy álomba ringassák az éhséget, mert azon a télen különösen takarékoskodni kellett élettel, erővel, tüzelővel, energiával…És készülődtek az éhséget, meg a csöppségeket álomba ringató meséhez…
És már két napja távol volt az oly nagyon várt két vadász, akik épp a szürkülettel érkeztek; jöttükre, előkecmeregtek a lefekvéshez készülők, de reményeikben keserűn csalódniuk kellett, élelem, meg tüzelőnek használható uszadékfa helyett a vadászok csak egy csudabölcső-hajót, (heves vita alakult ki, hogy eltüzelhetik-e), meg egy halkan nyöszörgő csecsemőt, új kislelket, egy újabb éhes kis szájat (szóval Elkésőt) hozták.
Elkéső édesanyjánál jóval később érkezett a lápra, emberi időszámítás szerint jó néhány hónapot tölthetett a ködben, igaz, ő a „saját hajóján” érkezett, az asszonyt meg úgy menekítették ki. És persze „szokásához híven” hősünk már akkor is elkésve érkezett.