Emlékszem

Úgy emlékszem, ősz volt…kesernyés illatú, arany-vörös ősz. Borús volt az idő? Mélabú lengett az ezer-színben pompázó fák között? Vagy szelíd napsugár simogatta lágy, erőtlen kezével a fák poros törzsét, álmos leveleit? Nem tudni már …
A történet nem erről szól. Persze jelentősen befolyásolta az eseményeket a levegő illata, az időnként feltámadó szél, ami már a hűvösebb szelek előhírnöke volt. Természetesen minden másképp történt volna akkor, ha az ősz nem lett volna ezerszínű, ha a levegő nem telt volna meg dúsan varázslattal, ha az eső áztatta nedves anyaföld illata nem okozta volna azt a zsongást az erdők lelkében.
Csak sétáltam, minden terv nélkül szívtam be a levegő erejét. Megtelt a lelkem . Szétáradt bennem az erdő érzete. A mohás fatörzsek párája járta át minden porcikámat. Kiengedtem a hajamat, hadd táncoltassa a szél. Arcomat odafordítottam, hadd szárítsa fel könnyeimet. A szél nemes tapintata nem ismer határt. Nem kérdez, mert ahonnan ő jön, ott nem szokás felesleges kérdéseket feltenni. Olyan messziről jön, s annyi mindent látott már, hogy semmin nem csodálkozik. Beleshet a legkisebb barlang legtávolabbi, pókhálós zugába is, de nem hozza már zavarba semmi. Pirulni is rég látták már hűvös hajnalokon sziklákhoz dörzsölődve a tengeri sós párában. A szél kérdés nélkül felszárítgatta a könnyeimet, ezáltal kissé tisztábban láttam.

Láttam magam, amint pici ,törékeny kislányként zihálok, sípolva próbálom magamba szívni és kipréselni a tüdőmből a levegőt. Kapkodok a következő lélegzetért, ami az életemet hosszabbítja meg. Kórházba visznek. Minden fehér és fertőtlenítő szagú. Idegen néni vesz az ölébe és visz valahová hosszú folyosókon át. Én halkan sírok és azt kiabálom: Nem kell engem bántani! Nem kell engem bántani!…
Láttam magam az iskola folyosóján suhogó reverendák között, gyertya a kezemben, láng a lelkemben, hit a szívemben. Nem tudtam, hogy ez a boldogság, de azt tudtam, hogy minden éjjel nyugodtan hunyom le a szemem és örömmel ébredek fel. Imádsággal telt az életem minden napja. Időnként féltem, hogy magával ragad az áhítat és apácanövendéknek jelentkezem. Tudtam, hogy nem az a feladatom, hogy lemondjak a szerelemről.
Az afrikai csillagos ég alatt láttam magam, szívem alatt a fiam, akinek születése közben megismertem egy másik világot. Egy olyan világot, ahol nem fáj semmi, ahol testünk súlya nem húzza le a lelkünket. Szeretet és fény van ott, de én nem maradhattam. Visszakerültem az életbe, a műtőasztalra, ahol minden fájdalom visszatért az ereimbe. De amint pillantottam a fiamat, nyomban visszaköltözött szívembe a láng.
Súlyos pofon csattant az arcomon. Könny szökött a szemembe és kétségbeesés a lelkembe. A pofonok tovább csattantak már nem csak az arcomon, a fejemen, hanem mindenhol. Éreztem, ahogy szakad a fejem bőréből a haj. Rúgások, ütlegek szaporodtak az egész testemen. Összezsugorodva sírt a lelkem és a halált kívánta. Már nem voltam senki, csak egy árny, aki mentegeti a már nem menthetőt. Egyre többször kellett kapkodnom levegőért. Egyre többször kiáltotta a bennem lakó törékeny kislány, hogy Nem kell engem bántani…!
Amikor már semmim sem volt, akkor hajolt fölém valaki. Ott feküdtem az őszi avaron sebzettem, megfélemlítve. Éreztem, hogy valaki felemel de ki sem mertem nyitni a szemem. Féltem. Annyira féltem, hogy szeretni fognak!

Most látom,magam menni egy úton, lassan, poroszkálva. Néha megállok és hosszan nézek magam elé, magam mögé . Jobbra és balra. Mert nem szeretném elfelejteni, hogy honnan jöttem és hogy merre tartok.