Vajon melyikük lehet az? Ki lehet az, akit rám küldtek?
(Semmi gáz, főnök! Visszaszerezzük a pénzt, mindenképpen. A fekete hajúra küldtünk brigádot, nagy harcos, de ne aggódj, van oka rettegnie, a szőkének, elég lesz csak Kíméletes. A hebehurgya kardforgatóval, meg ráérünk,” elintézzük secc perc alatt..)
***
Öbölpartiak nem ismerték az Időt. Legalább is a mi „civilizált” gondolkodásunk szerint, nem. Csak használták; tudták, mikor van a vadászat, a hússzerzés Ideje, mikor jön el az Idő a vágyódásra, vágyakozásra, mikor van Idő könnyre, temetésre, Hold-nézésre, türelmetlen várakozásra, kényszerű búcsúzásra, mikor van az ölés, ölelés, szeretkezés Ideje. Holdnézők voltak.
Mert nem böngésztek menetrendeket, nem bambultak reptéri terminálokat, várva indulásra, nem álldogáltak Moszkva (Szél Kálmán) téren, várva, akármilyen, akárhová induló buszokra, édes Idő mást jelentett nékik.
***
Körülnézett. Ki lehet az? Tán az a mogorva, köpcös újság olvasó? Ugyan már! Ki se bújik a napi hírekből. Láthatóan összenőtt velük, Az öregasszony, aki görcsösen szorítja magához retiküljét? A fiatal srác, aki az előző állomásom szállt fel? A szakadt drogos? Vagy az álmait kergető, állomásról-állomásra vándorló szeretetkuldus? Netán, az egymásba gabalyodott szerelmespár? Megállóról megállóra váltották egymást az utazók, akárcsak Gyöngyfűző fürkésző tekintete, csapongó gondolatai. Ugyan, merre járhat most Elkéső? Elmosolyodott… Hi, Kedves Elkéső! Tudod most épp a „Süvítő, Csikorgón Fékezőn” utazom. Merre járhatsz, kedves? És öntörvényű Kalamajka? Mindig kimondtad, amire gondolsz. Akkor is, ha első szóra sértő, bántó volt. Csak tudod, ha néha sírva fakadtam, bújtál hozzám, és mindig megvigasztaltál.
***
Legalább nem adtad olcsón magad! – Elkéső vigasztalni próbálta csak magát, pedig dühös volt, és mérhetetlenül elkeseredett. Bárcsak maradtak volna együtt! Már a lépcsőn felfelé sietve sejtette, baj van. Az utolsó lépcsőfordulóban kezét a gyomrán lévő sebre szorítva, eltorzult arcú, üveges tekintetű férfi ült. Közvetlenül az ajtó előtt megtalálta a másik hullát is.
Valóban, az asszony nem adta olcsón az életét. A lakás szétdúlva, akár, mint hurrikán söpört volna végig rajta, felborított, tört bútorok, üvegcserepek mindenütt. Első ostoba gondolata az volt, minek is kellett itt takarítani – az előző hét végén pont ő volt a soros. És az asszonyok mindig ellenőrizték, angyali türelemmel tanítgatták, de nagyon következetesen mutatták meg: merre lapulnak azok a porcicák, amelyeket ő magától sose vett volna észre, hogy is tehette volna; az Öbölpartiak nem ismerték a por fogalmát, ugyan mi értelme volt, mi értelme most már ennek? Teljesen fölösleges volt. Hirtelen minden annyira fölöslegessé vált, amikor megpillantotta.
Az asszony az ágyon ült, hátát a falnak támasztva. Láthatóan volt még ereje odavonszolnia magát. Arca békés volt, kezében valamit szorongatott. Ő meg odament, szétfeszítette Amanda görcsösen összezárt ujjait, és megtalálta a fényképet. A képen Amanda volt, ölében kisgyerek. Elkéső gondosan kisimította az összegyűrt fényképet, nézegette, aztán megfordította. A kép hátulján jeleket látott, tudta, a városban írásnak nevezik az ilyesmit, csak hát ő nem tudott olvasni! Eltette a képet, még egyszer, utoljára körül nézett. Nem volt értelme tovább maradnia. Tudta, ezek Amanda legfontosabb apró dolgai. És fontossá lettek Elkésőnek is, hogy megőrzze!
Gondolta, tán Etkát még utolérhetné még, azon az állomáson, utazhatnának együtt, vigyázhatnának egymásra, sok idő volt még az indulásig.
***
Etka csak remélni tudta, barátai vigyáznak magukra. Féltette őket, féltette őket nagyon. És eközben magáról teljesen elfelejtkezett. Egyszerűen csak elfelejtett magára vigyázni!
Ködös, olyan nyirkos-gondolkozós-esős, csak olyan szeretetnélküli volt a késő este, sok mindent – meglehet a gonosz szándékokat is – eltakart a felfűtött kazánú, indulásra készülő türelmetlenül dohogó mozdonyok párája, gőze, no meg legfőképp a sűrűn gomolygó köd. A vonatot idejekorán betolták már, rengeteg idő volt még az indulásig.
Beszállt. Hideg volt. Csak remélni tudta, nem követte senki. És az ujjai is elgémberedtek, nem fűtötték még a vonatot, rengeteg idő volt még az indulásig. Rengeteg idő. Fázott, arra gondolt, elő kéne vennie a gyöngyeit. Megmelegítenék, vigyáznának rá, tán, egészen az utazás végéig. Mert hosszú utazás várt rá. Legalábbis, akkor még úgy gondolta. Valahogy biztos volt abban, gyöngyei megmelegítenék, megvédenék bárkitől, bármitől, ugyanúgy, ahogy biztos volt abban is, követték. Annyiszor segítettek már rajta gyöngyei, kivéve azt az egy esetet! De akkor meg jött, segítő Elkéső. Aztán úgy döntött, most még nem, nem veszi elő a gyöngysort. Túlontúl gémberedettek az ujjai. Még baj történhet. Az üveghez nyomta az arcát, de nem látott semmit, senkit, egyetlen utast se, csak a mindent eltakaró, gomolygó ködöt.
Zökkenés, áááá, semmi baj, csak új kocsit raktak a szerelvényhez. de abban a pillanatban valaki félretolta a fülke ajtaját. Ő hirtelen megfordult, annyira megijedt, csak próbálta elfojtani a sikoltását.
– Jaj, kisasszony! Igazán nem akartam megijeszteni! – tagbaszakadt sötét felöltős férfi, zavart, jóindulatú mosollyal, hatalmas utazótáskával.
– Á, nem… egyáltalán nem ijesztett meg, csak tudja elgondolkodtam kicsit.
Nincs baj, nem lehet baj, ez csak egy amolyan ügynökféle. Barátságosnak, jóindulatúnak látszik. Megvédeni ugyan nem tudna, de a társaságában gyorsabban telik tán majd az idő.
– Akkor megengedi, hogy helyet foglaljak? – a férfi választ sem várva otthonosan elhelyezkedett. Társaságban jobban telik az idő, és tudja, ez a vonat még annyira néptelen. Hiába, sok idő van még az indulásig. És még nem is fűtenek.
– Igen, valóban fűthetnének már egy kicsit – Etkának nem sok kedve volt folytatni a beszélgetést, jobb szeretett volna kicsit gondolataiba merülni, de az útitárs csöppet se zavartatva magát, barátságosan elmosolyodott, és tovább fűzte a szót:
– Gondolom, Ön is hazafelé igyekszik a családjához. Együtt töltik az ünnepeket? Én is haza igyekszem. Tudja, nem volt annyira sikeres a szezon; piperecikkekkel házalok. Jut eszembe, príma beretváim is vannak. Nem akarna ajándékba vinni egyet az öccsének?
– Nem, köszönöm, nincs szükségem ilyesmire.
Ugyan mit kezdhetne ezzel az én beteg testvérem? Még kárt tenne magában! Lassan melegedett a fülke. Elő kéne lassan már venni a gyöngysort. Most ugyan még nincs szüksége rá, de később meglehet. Kotorászni kezdett a táskájában.
– Tényleg, kisasszony, ne segítsek feltenni a poggyászát? – útitársa hangja annyira barátságosnak, és nagyon megnyugtatónak tűnt, ahogy felállt, és hirtelen fölé tornyosult.
Etka meg rájött arra, mekkorát hibázott. Belemarkolt a gyöngysorba ráncigálni kezdte azt, a gyöngysor meg elakadt, elszakadt. A gyöngyök meg pattogva szertteszét gurultak a padlón… Valami fényes villant, aztán hirtelen olyan nagyon sötét, meg nagyon-nagyon sós lett a világ.
Akkor a sötét felöltős gyengéden végigfektette a lányt az ülésen, felkapta poggyászát, csendben behúzta a fülke ajtaját, és leszállt a vonatról.
***
Így történt, hogy Elkéső egyetlen nap alatt mindkét barátját elvesztette. És attól a naptól kezdett egyszemélyes háborút viselni a maffia ellen. De ez egy másik történet, és én már nem fogom tudni elmesélni, meg nem is akarom.