Nagyvárosi történet, V. rész

Elkéső neveltetéséről

Szóval: Elkéső nem emlékezett az édesre – nem is emlékezhetett – de sokszor, tudjátok oly nagyon sokszor álmodott vele! Szeretetben ugyan volt része bőven, az öbölpartiak nagyon szerették a maguk „olyan kedves göcsörtös-bumfordi módján”, – erről még a továbbiakban lesz majd szó. De szenvedett sokat, mert, ha bántották, legalább is úgy érezte, igazából nem volt kihez bújni, senki nem törölte le könnyeit kötény csücskével, nem volt kinek a szívdobbanását érezni, és kisgyerekként hiába kereste az anyaméhben megszokott, oly kedves-ismerős szívzörejeket… Mert maga volt nagyon.

De az öbölpartiak azért csak felnevelték, amolyan bumfordi-szeleburdi, szóval olyan „öbölparti” módon, és megtanították minden olyan dologra, ami fontos lehet az életben, legalábbis, amit ők maguk fontosnak tartottak. Megtanították: rozmárfogat átfúrni, abból amulett-nyakláncot készíteni, sűrű, fog vacogtató hidegben, csillagos ég alatt egyedül hálni, halászni, csapdázni, vadászni, madarászni, hópárducot rozsomákot felbosszantani, kardot forgatni, meg tűzszerszámmal tüzet csiholni szerelmes asszonyok szívéből…Meg aztán megtanították hullámokon nyargalni, fürge lélekvesztőn menekülni gomolygó Köd elől, mikor az halászat közben meglepte, és megpróbálta magába szippantani őt.

Meg sok más dologra nem tanították meg, de erről ők igazán nem tehettek. Nem tanították meg alakoskodni, hazudni, nem tanították meg nem bízni valakiben, nem tanították meg a pénz használatára, egyáltalán arra, hogy a pénz nagyon fontos, és nem tanították meg még csak tőzsdézni sem. Aztán eljött a búcsú napja.
Szóval hősünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük már csak Öbölparti Elkésőnek, legyen már visszavonhatatlan-végérvényesen ez az ő neve – felcseperedett. Nevelőapja – tudjátok, ő volt, aki annak idején megcsáklyázta a kishajó-bölcsőt – és megörvendeztette az éhező törzset egy újabb éhes kis szájjal, szűkszavúan csak mondta neki:

– Azt hiszem, kisfiam eljött az ideje, hogy elhagyd a törzset. Máshonnan jöttél, és máshová visz az utad. Megtanítottunk mindenre, amit hasznosnak véltünk. A többi már a te dolgod. De, mielőtt elbúcsúznánk, tudod, tartozom neked még valamivel… Egy kirándulással. Szóval még, mielőtt elmennél, holnap beevezünk a Ködbe. Tudod, menekülni előle már megtanultál, de itt a szembenézés ideje, hogy végre megismerkedj vele.

Költözöm,
veszem lajstromba apró dolgaim,
csomagolom vigyázva őket sorra,
vigyázva gondosan,
pontosan.
A doboz kicsi, sokukat elvesztettem,
vigyáz rájuk más,
kicsit ezért most rossz a kedvem.
De becsomagoltam holdat,
összes csillagokat,
mindet, ahogy csak bírtam!

Sajna, a mesélő nem tud pontosan az öbölpartiak nyelvén, de gondolja, Elkésőnek ez járhatott a fejében.