Ez a történet teljes egészében kitalált. Mindennemű hasonlóság a szereplőkkel vagy a helyszínnel csak a véletlen műve.
Naívka hivatalos volt egy kiállításra. Történetesen szereplő résztvevőjeként jogot formált a segítő “ háziasszony “ részleges teendőinek ellátására is. Egyebek közt pótszékek kihelyezésére az adott területen. A fából készült ülőalkalkalmatosságok egy beugróban leledzettek. Az ajtónyílás előtt, tulajdonképpen Naív kisasszony útjában állt Böhömnagy, húsos markával erősen fogta az összecsukott széket. A nő jelezte bemeneteli szándékát, a hegy viszont maradt, nem mozdult.
Naívánk erre kedvesen ráfogott a székre, amit Böhömnagy tartott, és apró rántással kivette volna a férfi kezéből. Ekkor meglepő dolog történt. Böhöm rámeredt a nőre.
– Mit akar a székemmel?
– Óh, gondoltam kihelyezem, hogy Ön is kényelmesen tudjon leülni. – rebegtette meg nemlétező műszempilláit.
– Ez az én székem, oda teszem ahova akarom! – mordult rá, vörös arccal a férfi.
Naívka humorral lazította volna az kőkeményre döngölt agyat.
– Ha ennyire ragaszkodik a székéhez, akkor maradjon Önnél! – csicseregte tőle telhető legszivárványosabb mosolyával.
Böhöm szeméből a nyílzápor éppen akkor indult meg,amikor a nő meggondolatlanul előre lépett, a szivárvány apró darabokra hullva csillingelt a szalagparkettára. Naivka észlelte az üvegcserepeket a lába alatt, néhány szilánk kiállt a térdeből, de kezét nyújtva így szólt.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam !
– Böhöm maga elé rántva a széket, funkcióját pajzsként üzemeltetve, felordított: – Ne, mutatkozzon be, hagyjon békén!
Böhömnagy igazából sajnálta a reggeli pirítósához befalt fokhagymagerezdet, milyen jó lett volna ez ellen a sátáni fehérnép ellen, aki még a székétől is majdnem megfosztotta.
Elkezdődött a műsor. Zene, köszöntő szavalás, megint zene.
Naívinusszina látta Böhömöt, ahogy az utolsó sor után jóval a sarokba tette le a székét és azon terpeszkedett.
Az est végén kihívták a klub tagjait a közönség elé. Taps és kedves pillantások övezték őket. A sarokban egy Böhömnagy férfi tátott szájjal nézte a csapatot, meg persze Naivkát a székrabló démont.
Előadás után kiderült, hogy a férfi üvegképeket készít. Persze ezt nem Böhömtől hallotta. Viszont azonnal megvilágosodott Naívánk naív agytekervénye.
Ez az ember egy csoda egy kuriózum, fantasztikum, hisz a mosolyt alakítja át egyetlen pillanat alatt szúrós, hideg, kegyetlen üvegszilánká, amivel nap mint nap dolgozik. Mekkora zseni, vajon hány embernek lehet ilyen képessége? – gondolkodott el Naívka, mikor magára húzta a takarót.
2 hozzászólás
Kedves Edit!
Szeretem olvasni a verseidet, és a prózáidat is. Ezt is elolvastam, (kétszer) de lehet, hogy le vagyok lassulva, mert nem jött át, hogy mi a mondanivaló. Elmagyaráznád?
Üdvözlettel: János
Szia!
Az történt, hogy konfliktusba keveredtem. Ki kellett írni magamból.
A mondanivaló a végén van, mégpedig:vannak olyan emberek, akik a mosolyból pillanat alatt üvegszilánkot varázsolnak .
Miért jó ez nekik, nem tudom, de ezt teszik. Ők az üvegművesek.
Örülök, hogy tetszenek ( kivétellel 🙂) az írásaim.
Üdvözlettel: Edit