Napok tengere, 1.rész

(Dr. Caroline Shepherd-Baxton munkanaplója, 28/8/2003, 2: 34 AM)

Meghalt. Úgy vélem, sokkal jobban jártunk így. Kegyetlennek tűnök
önmagam előtt is, lelkiismeretem háborog, mint ahogyan az a nagykönyvben elő van írva. Ám végül is nem ember volt.

(3 hónappal korábban, 28/5/2003, 1: 45 PM)

– Halihó! Van itt valaki? – Zac könnyedén suhant az asztalok s az azokon trónoló számítógépek között. A laboratórium steril szaga kissé fölkavarta az egyébként is kényes gyomrát. Túl tiszta volt minden, számára túl tökéletes. Már ha csak egyetlen pillantást vetett a helyiségre az ember, tudhatta, ez nem Zac világa. Zac leginkább egy őshippire hasonlított.
– Jöjjön, Zac! A hátsó szobában talál – különösen határozottan csengő, ám felettébb kellemes női hang ütötte meg Zac füleit, s érdeklődve indult irányába.
– Hello! Dr. Shepherd? Zac Avalon vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem, elmondhatom, egyik régi rajongója áll önnel szemben. Tudja, magam is…
– Túl sokat fecseg, Mr. Avalon, nem ezért van itt, ezt ne felejtse el. Tudom, mivel foglalkozik, éppen ezért kértem magát. De ezt sejtheti – a doktornő arroganciája, mit kellőképp jogosnak vélt, a lehető legnagyobb mértékben volt képes Zac-et a szép női hang gazdájából pillanatok leforgása alatt mélységesen kiábrándítani.
– Rendben, dr. Shepherd. Gondoltam, fesztelenebbé tehetnénk az együtt töltött napokat, ha már kénytelenek vagyunk egymással dolgozni. Ám legyen, ahogyan ön akarja. Akkor vágjunk is bele. Hol van?
– Itt – mutatott dr. Shepherd egy fémes felületű, megtermett ember nagyságú ládára.
– Egy koporsóban? – undorodott Zac, hisz mégiscsak élőlényről volt szó.
– Nem egészen. A lényeg, hogy hermetikusan tartsuk őt elzárva a külvilágtól, nehogy elvesszenek a maradék adatok is. Bármi törölheti a memóriáját. Nem tudhatjuk. Hisz ismeretlen technológia.
– És tőlem mégis mit vár, dr. Shepherd? Én az emberi kultúrákban utazom, tudja, antropológia, annyit tesz embertan. Kultúrantropológia…
– Ne nézzen hülyének, Mr. Avalon, kérem. Másrészt egyik kutatási területemen, igaz, amatőr szinten, de szaktekintélynek számít. Furcsamód… De ez jelen esetben nem szempont.
– Köszönöm. Ha megengedi, nem reflektálnék előbbi bájos megjegyzésére.

(29/5/2003, 10: 50 AM)

„Az Úr… a Nagy Pusztulás… 16… 113 ezer… föllvillanásaim… belefáradtam… ellenkeztem… Mutáns… visszavittek… a halottak…”

– Mi ez? –fordult dr. Shepherd felé Zac Avalon, miután végigsöpört tekintete a monitoron olvasható sorokon.
– Nem tudom, Mr. Avalon. Pontosan egy hónapja történt, amikor azt hittük, vírus került a rendszerbe. Ám hirtelen minden rendben kezdett működni azzal a különbséggel, hogy a labor valamennyi monitorján ez a szöveg futott őrületes tempóban. Talán az M. I. próbált velünk kapcsolatba lépni…
– M. I.? Bizonyosak ebben? Egyébként ez nekem is eszembe jutott. Tökéletes, nem gondolja?

(3 hónappal később, 28/8/2003, 1: 34 AM)

– Mr. Avalon, hajnali fél kettő. Nem kellene abbahagynunk mára?
– Túl nagy a csönd, dr. Shepherd, nincsenek gondolataim. Ön járt már így, Caroline?
– Kérem, ehhez nekem késő van, ill. inkább korán… Folytassuk néhány óra múlva. Lyukas garast sem ér, amit eddig a nyelvekről tanultam, maga sem boldogul. Mesterséges is. Intelligens is. Mi, pedig kizárólag emberből volnánk. Ahhoz kevés információval, hogy bármilyen kapcsolatba lépjünk vele. Ön, pedig mit sem tud kezdeni egy jövőbeni kultúra idetévedt követével. Lassan kezdem föladni. És most már egyébként sem tartom szerencsésnek az emberiség jövőjét firtatni… Ön maradhat, ha akar, Zac, de…
– Dr.! Caroline! Krisztusom, dr. Shepherd! – kelt ki magából szinte eksztatikus kábulatban Zac Avalon, kultúrantropológus, miközben hirtelen mozdulatával nagy dírrel-durral borította fel a széket, amin eddig némi fásultsággal és üres tekintettel ült már órák monoton sora óta.
– Mi történt Zac? Megbolondult? – kérdezte riadtan dr. Shepherd tágra nyílt, értetlen szemekkel meredve kollégájára.
– Hallom a gondolatait? Érti? Hallom! Beszél hozzám!
– Mégis ki beszél önhöz Zac?
– Hát ő! – mutatott a fémdobozra a férfi. – Ne nézzen úgy, mintha megőrültem volna, ahhoz túl tiszta a fejem! Engedjen, legépelem, amit mond. Hihetetlen. Figyeljen és olvassa!
Zac profi módon kalapálta a szavakat a számítógép billentyűzetén, fel sem állítva az előzőleg felborított széket. Caroline némileg gyanakodva nézett át a válla fölött, s próbálta kibetűzni a leírottakat.

„A kanyonban… Yolanda… megszaporáztuk lépteinket… látóhatár… A Nagy Pusztulás… kárhoztatott… Jóslat… Isten… túlélés… pánik… megbékélni… szűk ösvény… fennsíkra… kolostor… ajándék…”

– Ennyi? – kérdezte cinikusan dr. Shepherd.

– Mit akar még? – vágta rá gúnyosan Zac.
– Oké, oké, hagyjuk abba.
– Rendben.
– Nincs tovább?
– Nincs. Ez minden. Elhaló gondolatok voltak, alig „értettem”… Mintha nehezére esett volna átadni őket… Furcsa, hogy ilyet mondok, de nem tudom kifejezőbben megfogalmazni.
– Oké, Zac, nem kárhoztatom. Hm… Ki lehet Yolanda… Azt sem tudjuk őt hogy hívják.
– Erre felelhetek önnek, Caroline. Tristram a neve.
– Tristram. „Triste” annyit tesz franciául szomorú…
– Meghalt – mondta értetlenül Zac.
– Tudom – nyugtázta dr. Shepherd.
(Folyt. köv.)