Napok tengere, 2. rész

(Részlet Tristram személyes naplójából)

„Az Úr 2275. évében, a Nagy Pusztulás után 16 esztendővel, Krisztus Második Eljövetele előtt 113 ezer évvel. **
Ismét fölvillanásaim vannak. Belefáradtam, mégsem ellenkeztem, amikor újra rákapcsoltak A Gépre. Mutáns agyhullámok, mondták. Aztán visszavittek a kórterembe, s én újra a halottak klórszagú csöndjébe burkolózhattam.
Fölvillanás. Így nevezték el, olykor hozzátéve a jelzőt: pszichotikus. Elég régóta fekszem itt, hogy ne reagáljam túl. Már nem hoz lázba az sem, ha néha akad egy-egy kóbor Gyógyító, akinek szilárd meggyőződése: fölvillanásaimat nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Az pedig végképp hidegen hagy, hogy szkeptikus Gyógyítók százai ingatják fejüket, elbeszéléseimet hallgatván. Nem számít. Már nem.”

(Részlet egy, a Tristram fölvillanásait vizsgáló Gyógyító tanulmányából – Yolanda elbeszélései alapján)

„A kanyonban még a sötétség volt az úr, amikor Tristram és Yolanda a kiszáradt folyómeder kavicsos szélén ballagott. Csizmatalpuk nyomán apró porörvények keletkeztek. Amint a felkelő Nap aranynyila az útjukba hullott, Tristram megszaporázta lépteit. Yolanda követte őt, bár kicsiny lábai alig győzték az iramot. Mielőtt a Nap teljesen a látóhatár fölé emelkedett volna, meg kellett találniuk azt az ösvényt, mely kivezet a kanyonból.
A Nagy Pusztulás után minden életben maradt halandó 16 hosszú esztendő Szabad Vándorlásra kárhoztatott. A Jóslat szerint, ha ez idő alatt nem találnak rá Isten Városának egyikére, az utolsó esélyt is elszalasztják a túlélésre.
Tristram és Yolanda magányos útjuk során már-már föladták a reményt, amikor Yolanda rátalált Tristramra. A kanyon egy sziklahasadékában feküdt eszméletlenül. Halántékára vér száradt, s Yolanda minden igyekezete ellenére továbbra sem emlékezett semmire. Abban viszont teljesen bizonyos volt, hogy elérkezett az Utolsó Nap. Pánikba azonban egyikük sem esett. Yolanda kezdett megbékülni az elkerülhetetlennel, Tristramnak még gondolatai sem voltak. Aztán amikor mégiscsak rátaláltak az ösvényre, nem a szerencse kegyeltjeinek érezték magukat, függetlenül egymástól arra gondoltak, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.
Az ösvény fölvezetett egy fennsíkra. Nem szóltak egymáshoz, némán bandukoltak fölfelé az úton. A fennsíkra fölérve hirtelen megtorpanásra kényszeríttette őket a lábuk alatt elterülő völgy látványa. Egy ideig továbbra is szótlanul bámultak lefelé, s eközben valami letisztult nyugalom szállta meg őket, amilyet eddig még nem érezhettek halandó létük során. Végül Tristram törte meg az áhítatos csöndet.
’Kő’, jelentette ki közönyösen.
’Kő?’
’Igen. Kő.’
’De miért éppen kő? Nem lehetett volna valami időt állóbb építőanyagot használni?’ Yolanda ezek szerint mindenre számított, csak épp kőre nem.
’Isten Völgye. A Városok egyike. Az utolsó Kolostorok közé tartozik, melyek még kőből épültek. Isten ajándéka a túlélőknek.’
’Nem hittem volna, hogy valaha is örülni fogok egy kolostornak’, jegyezte meg Yolanda, miközben érezte, hogy erősen titkolt reményvesztettsége mázsás terhe alól egyelőre nem képes szabadulni.
’A Völgy felé Isten időburkot engedett, mely megvédi a bentlakókat attól, hogy bármit is tapasztaljanak a Végső Pusztulásból. Ott benn minden és mindenki halhatatlan – legalább is Krisztus Második Eljöveteléig.’
’És utána?’, érdeklődött naivan Yolanda.
’Nem olvastad a Könyvet? De elegendő, ha föllapozod a Hetedik Kódexet. A Fényhártya csupán a célba érteknek kegyelmez. Minden mást a Sötét Anyag olvaszt magába. Örökre elveszett energia. Csak egyetlen tompa nyilallás az Omniverzum szívében és vége…’
’Értem’, s Yolanda bizonytalanabb lett, mint valaha. Hiábavalónak érezte fiatal élete minden küzdelmét.
A Völgyből fölszálló pára a kóróvá száradt fekete bokrok és fák szánalmas látványt nyújtó ágai között gomolygott. Sejtelmes és hívogató volt. Körbefonta őket, s mintha akaratuk ellenére cselekedtek volna, Tristram és Yolanda megindultak lefelé az ösvényen…”

Tikkasztó nyári hőség aszalta reménytelennek tetsző hetek óta a Grand Canyon elszántan kutató régészcsoportját. A Colorado vize lassan, de biztosan apadt medrében.

(Dr. Caroline Shepherd-Baxton munkanaplója, 1/9/2003, 10: 40 PM)

4 napja igen különös tárgyat sodort partra a folyó. Kollégáimtól sürgős telefonhívást kapva csatlakoztam a kutatócsoporthoz lassan 48 órája – s csaknem ugyanennyi ideje egy szemhunyásnyit sem aludtam. Akárcsak Mr. Avalon, aki szintén velem tartott az úton. Saját kérésére és felelősségére.

(10/9/2003, 9: 22 PM)

Fent említett tárgy sűrűségét tekintve szinte mérhetetlen, üvegszerű, ám tökéletesen rugalmas anyag, mely első pillantásra inkább tűnik gigantikus méretű szappanbuboréknak. Törhetetlen, nincs eszköz, amivel kárt tudtunk volna benne tenni. Az 5 m2 felületű lelet a fényben vakítóan ragyog föl, majd érthetetlen jelekké formálódik a ragyogás. A jelenség önárnyékaként az üvegszerű tárgyon a fényjelek tisztán olvashatóak. Ismeretlen eredetű nyelven. Lenyűgöző. Egyszerre sarkall a további kutatásra, s tölt el félelemmel egészen misztikus mivolta okán. A túlbonyolított ideogrammákkal tűzdelt szöveg foszlányaiban tartalmazza napjaink angol nyelvének erősen torzult szavait. Hihetetlen. A nyelvészet terén szerzett 20 éves tapasztalatom látszik kútba esni. A racionalitás kizárólagosságába vetett hitemmel egyetemben.
(Úgy érzem magam, mintha egy science-fiction regény szereplője volnék. A kulcskérdés számomra, vajon rejlik-e szándékosság a mögött, hogy mi éppen itt és éppen most találtunk rá erre a rejtélyes tárgyra? S ha igen, ki és főként hogyan küldhette el nekünk? Üzenet? Figyelmeztetés? A jövő megváltoztatásának reménye? Véletlen küldemény? A tér-idő kontinuum megszakadása okozta káosz? Kísérlet? S végül, ha van, mi köze mindehhez a 2 hete elpusztult M. I.-nek?)

(Zac Avalon munkanaplója, 12/9/2003, 10: 45 PM)

Kultúrantropológus lévén eddig a múltra s a jelenre fókuszáltam érdeklődésem. Az alig több mint 2 hete talált tárgy viszont arra ösztönöz, hogy olyasmit kutassak, ami véleményem szerint nem tartozik egyetlen ma élő emberre sem. A bámulatos technikával rögzített szöveg leginkább egy lehetséges jövőképet rajzol. Valódiságát sehogyan nem sikerül megcáfolnunk. Korát meghatározni képtelen feladatnak tűnik. Mintha megtagadná tőlünk az információt. Minden idegszálam tiltakozik a megismerése ellen…
(Folyt. köv.)