Napvirág

A Napvirág a réten körülnézett. Gyönyörű sárga szirmait felborzolta, hogy még dúsabbnak, szebbnek láthassa mindenki, aki arra megy. A nap sugaraival megsimogatta. A kisvirág kihúzta magát, egyenes derékkal állt. Kimagaslott a többiek közül. Csend volt, csak a méhek kezdtek dongani körülötte. A szellő ringatni kezdte a virágokat, éppen csak lágyan, nehogy eltörje a szárukat. A többi virág is vidáman tekintett körbe, élvezték a szellő ringatását, a nap simogatását. Új nap, új remény- minden virág ezt gondolta. Hátha történik valami velük, valami jó, valami szép, amire nem is gondolnak. Hamarosan gyerekek érkeztek kiskosárkával, és virágokat, gombákat gyűjtögettek.
– Milyen szép ma a rét!- kiáltott fel az egyik.
– Igen, ma mintha minden virág szebb lenne!- mondta egy másik kislány.
A nap egyre melegebben tűzött, a virágok egyre szomjasabbak lettek. A gyerekek a leszedett virágokkal, az összegyűjtött gombákkal haza indultak. A réten maradt virágok szomjasan kókadoztak, nagyon vágytak egy kis esőre, hogy felfrissüljenek, s újra kihúzott derékkal várják a következő napot. Az eső azonban csak nem akart esni. Sóhajtoztak, csendben beszélgettek, hisz az erejük egyre fogyott.
A Napvirág mesélt nekik, bíztatta őket, nem hagyta, hogy elkeseredjenek. Szebbnél szebb történeteket talált ki, időnként mosolyt csalva a többi virág szirmocskájára. Ő jól tűrte az erős napsütést, hisz a neve is ezért lett Napvirág. Esteledett, a virágok kicsit összebújtak, s reménykedtek, hátha holnap lesz egy kis eső. A Napvirág, egy altató dalt énekelt nekik, hogy minél hamarabb álomba merüljenek társai.

Napvirág vagyok,
nagyon szeretem a napot.
A nevemet rólad kaptam én,
simogass, simogass még!

Társaim is szeretnek téged,
de ők már eső után epednek.
Segíts rajtunk kedves esőfelhő,
így minden virág szebbre nő.

Úgy látszik az eső felhő meghallotta, és megsajnálta a szomjazó virágokat, mert hajnalban lassan, szemerkélni kezdett az eső. A virágok szomjasan szürcsölgették a finom esőcseppeket. Vidáman beszélgettek, igazgatták sziromruhájukat. Mindenki szebb akart lenni a másiknál. A Napvirág csendben figyelte társait, akik most nem is figyeltek rá, csak magukkal voltak elfoglalva. Aztán amikor már jól tele itták magukat, az eső is elállt, a nap kisütött. A nap a Napvirágot szeretettel megsimogatta, a többieket azonban megszidta.
– Ejnye, hát elfelejtettétek már ki mesélt nektek? Ki tartotta bennetek a lelket, amikor nagyon el voltatok keseredve? Ki énekelt altatót? Ki kérte a felhőt, hogy itasson meg benneteket?
A virágok elszégyellték magukat, lehajtották fejecskéjüket.
Aztán a Pipitér halkan bocsánatot kért a maga és társai nevében.
A kis Napvirág mosolygott, kihúzta magát, megszokta már az időjárás szeszélyességeit, jól tűrte a változásokat, és tudta, nem mindig számíthat hálára. De ő ennek ellenére boldog volt, ha örömöt okozott, vagy segítethetett a többieken.
A Napvirág továbbra is kicsit kimagaslott a többiek közül, s most már minden virág megbecsülte őt.