Ne félj!

A nevem Nicolas Dean és egy titkot szeretnék önökkel megosztani. Egy titkot, ami kilométerekkel a realitás talaja felett szárnyal és vezet engem. Mutatja az utat eme megkeseredett világban, amelyben a jó és a rossz már annyira összemosódott, hogy mindent beterít az a lehangoló, gyászos szürkeség, amit csak néha tör meg egy-egy becsületes, fehér lélek.
Most bizonyára sokan arra gondoljak, hogy milyen pesszimista is ez a Nicolas Dean nevű fickó. Részben igazuk van, de ők nem úgy látják a világot, ahogy én.
Vak vagyok.
A tudomány a vakság két fajtáját különbözteti meg, a teljes vakságot, amikor az ember egyáltalán nem észleli a fényt. És a részleges vakságot. Ekkor az egyén számára megadatik a fény és a sötétség érzékelése. Én abban a szerencsés esetben vagyok, hogy látom a tárgyak körvonalait, és szerencsétlenségemre érzékelem a fényt és elmaradhatatlan bajtársát, a sötétséget is. A világ, ahogy én látom szürke – ezt a fentebb említett okoknak tudom be miszerint már rég elmosódott az a határ, ami a jót és a rosszat elválasztotta.
A Föld több mint 6 milliárd embernek ad otthont. Emberek vannak a felhőkarcolókban, a családi házakban, földön, vízen, levegőben. Mindenhol. Ők teszik „színesebbé” a világomat. A legtöbbjük már hozzá szürkült a világhoz, de vannak, akik lelke már menthetetlen, és az egész testüket átjárja a fekete gonoszság. Szerencsére azonban léteznek olyanok is, akik becsületesek és igazak. Tisztaságukkal, vakító fehérségükkel kitűnnek a tömegből.
Lehet, hogy ezek után valamennyien elintézik egy vállrándítással és egy „na és”-el. Kétségkívül példanélküli, hogy valaki így lássa a világot, de azt már tudtuk, hogy a világ egyre gonoszabb lesz. Megosztok önökkel még egy titkot és a utána azt is elárulom, hogy én miért nem tudom egy vállvonással és egy „na és”-el elintézni.
A sors furcsa játéka, hogy egy vak embert bízott meg azzal, hogy életeket mentsen. Pedig így van. A legváratlanabb pillanatban tör rám az érzés, hogy valaki meg fog halni, ha nem lépek közbe. Ilyenkor csak egy cím és néha egy név, ami az eszembe jut. Az ilyen esetekben nincs vesztegetni való idő azonnal metróra, vonatra, repülőre kell szállnom, hogy időben a megadott címre jussak és életeket tudjak menteni.

Most itt ülök egy étteremben.
Félek.
Két félelmem is van. Félek a világtól és rettegek magamtól. Miért félek a világtól? Ez szorosan kapcsolódik azzal, hogy én nem tudok csak úgy átsiklani a felett a tény felett, hogy a világunk napról napra egyre rosszabb lesz, míg végül egészen feketébe burkolja magát.
Itt ülök az étteremben és arra várok, hogy életeket mentsek.
Reggel, amikor felébredtem még fogalmam sem volt, hogy este, több száz kilométert magam mögött hagyva egy számomra ismeretlen étteremben fogok vacsorázni. Épp csak befaltam a reggelimet, amikor lábamat mintha hideg szellő borzolta volna, karomon pedig égnek álltak a szőrszálak. Mindig így kezdődik. Pár másodperc múlva pedig már tudtam, hogy repülőre kell szállnom, ami majd, eljutat a megadott címre.
Hogy honnan jönnek ezek a gondolatok? Nem tudom. Egy időben azt hittem maga Isten választott ki engem e nemes feladatra.
Mindent eme célnak rendeltem alá, az egész életemet. Elsajátítottam a taekwando művészetét. Ha most néhányan mosolyognának, ne tegyék. Mint említettem látom a tárgyak körvonalát, a többi érzékszervem – különösen a hallásom – nagyon kifinomult. Bárkivel képes vagyok felvenni a versenyt.
Lőni is megtanultam bár ebben korántsem vagyok annyira jó, mint a harcművészetben. De azért pisztollyal is ártalmatlanná tudom tenni az ellenfeleimet, ha nagyon, muszáj.
Szent Cél. Így nagybetűvel. Azt hittem, hogy én egy keresztes lovag vagyok, aki a világ megváltására született. De félek nem így van. Félek, mert már tudom korántsem így van.
Hogy miért?
Ülök az étteremben és „látom” azt a sok embert, akik itt fogyasztják, tőlem pár méterre a vacsorájukat. A megdöbbentő az, hogy a legtöbbjük szürke, köztük olyanokkal, akiket feketének látok. Van köztük nő és férfi egyaránt, idősebb és fiatalabb. Akik alig múlhattak húsz évesek és, és a lelkük már sötétebb, mint a komor viharfelhők az égen.
A pincér, például aki szemben a velem ülő párhoz lép éppen. Hallom, hogy tisztelettudóan kedvesen, mosolygós hanggal kérdezi a párt, hogy mivel szolgálhat, miközben a lelke már szinte komor fekete. Vajon ha a nyolc órás munkaidő után levetkőzi magáról a tisztelettudó és kedves mosolygós állarcot mivé változik? Miféle gonoszság lapulhat benne, amiről senki sem tudhat? Talán egy gátlástalan gyilkos? Talán az éjszaka sötétjében ártatlan nőkre vadászik? Kilesi az áldozatát, követi. Szegény asszony félelméből táplálkozik, ahogy az hátra, hátra les az üldözőjére. Majd amikor már elég közel ért hozzá lecsap. Az asszonyt a hideg falnak szorítja. Egyik kezével kést szegez, a torkának másikat pedig lassan csúsztatja végig az asszony combján egy feljebb és feljebb.
Félek.
Félek a világtól, mert ilyenné lett. Hogy akiket meg kellene mentenem már maguk is gonoszak. Lehet, hogy akit ma megmentek annak néhány év, hónap múlva vagy akár már a következő héten vér fog tapadni a kezéhez. Igen lehet, hogy gyilkosokat mentek meg. És ami a legszörnyűbb, hogy ezek a gyilkosok könnyen olyan tisztaszívű, ártatlan embert ölhetnek, meg aki még sokat tehetett volna a világért. Közvetve tehát én vagyok a felelős a halálukért. Én, akit a Szent Cél vezérel. Én, aki egy keresztes lovag vagyok és próbálom megváltani a világot.
Ezért nem tudom csak úgy félvállról venni a dolgot. Félek, mert a túl nagy a felelősség, félek mert a döntéseim túlnyúlnak néhány emberi életen. Kihatnak egy egész nemzet, az egész világ sorsára. Mi a helyes és a helytelen?
Most! – szólal meg egy hang a fejemben. – Eljött az idő.
Ez az a hang, ami segít eligazodni a küldetésemben.
A második asztal tőled balra!
Arra fordulok, még nem tudom mitévő legyek. Az árnyék felemelkedik, lelke koromfekete. Feketébb, mint a pincéré. A kezében mintha valamit tartan, inkább érzem, mint látom. Én is felemelkedek, óvatosan indulok felé.
Nincs idő, robbantani fog! A mellére célozz! Lőj! Lőj!
A Beretta hidegen simul a kezembe. Egy pillanatra megremeg a kezemben. A fejemben még mindig hallom a hangot. A mellére célozz! Én, aki nem is látok? Eldördül a pisztoly a kezemben. Székek nyikorgása, poharak csörömpölése hallatszik. A nők sikoltoznak, néhány férfi elkáromkodja magát.
Elmúlt a veszély.
Visszanyúlok a székemhez melynek a botomat támasztottam. Lassú kimért lépésekkel indulok a merénylő felé.
Elmúlt a veszély.
Inkább hallom, mint látom, hogy az emberek egymást taszigálva rohannak az ajtó felé.
Megérkezek a férfi mellé. Lehajolok hozzá, botommal a földnek szegezem. A kezem gyorsan végig fut a testén. A golyó a vállába fúródott.
Elmúlt a veszély.
A testére, ha jól éreztem, valamiféle robbanóanyag van erősítve. Valószínűleg a detonátor volt az, amit előbb a kezébe vett.
Elmúlt a veszély.
Felegyenesedem, kibiztosítom a Berettát és az egész tárat a férfiba eresztem. Vigyázva nehogy a robbanóanyagot találjam el.
Elmúlt… a… veszély.
Felnézek a szürke árnyak reszketve figyelnek. Némelyik a földön fekszik, zokog. Felborított asztal mögül les rám. A szája jár, imádkozik. A pincér pár méterre tőlem feszesen áll és bámul. Talán eszelős vigyorral a képén.
Őt is megmentettem.
El… múlt a… vesz… ély.
Rettegek magamtól.

A hotel szobában ülök kezemben egy pohár whiskyvel.
Félek.
Az imént fedeztem fel a hálóban egy óriási falitükröt. Rettegek magamtól, rettegek attól, amivé lettem. Nem ez volt az első eset, hogy embert öltem és valószínűleg nem is az utolsó. És az sem először fordult velem elő, hogy az agyam nem tudta megakadályozni azt a kegyetlenséget, amit alig fél órája elkövettem. Félek, mert egyáltalán nem akartam, hogy az eszem megakadályozzon. Eszelősen kívántam annak az embernek a halálát. Az kívántam szenvedjen, rettegjen a haláltól, amit én hozok el számára.
A tükör a másik szobában van. Nem merek bemenni a hálóba, mert akkor látnám saját lelkem állapotát.
Másoknak, az átlagos embereknek a tükör mindennapos kellék az élethez.
A tinédzserek naponta vizsgálják meg a pattanásaikat a tükörben. Mérgelődnek, ha egy újat fedeznek fel az arcukon. Vagy szinte ujjongnak, mikor egy-egy kelés eltűnik és a bőrük szép tiszta lesz.
A nők bármikor képesek félbeszakítani a teendőiket csakhogy megnézhessék a sminkjüket. Ha a rúzsuk vagy a szemfestékük elkenődött egy mozdulattal elővarázsolják a retikülből a sminkkészletet és már javítsák is a hibát.
Az öreg nénik vagy akár a bácsik is képesek elmélyülten tanulmányozni magukat a tükörben miközben a ráncaikat számolják.
De én teljesen kihagyom az életemből a tükrét. Régebben ugyan még a fürdőszobámban volt egy kisebbfajta, idővel azonban attól is megszabadultam. Valami olyat vettem észre, ami nagyon megrémített. Az egykori Nicolas Deanen, akinek a lelke szinte ragyogott a fehérségtől, apró szürke foltok kezdtek megjelenni.
Ezek után menekültem a tükrök elől. Menekültem magam elől. Nem akartam látni, hogy mivé leszek. Féltem attól, amivé válhatok. Félek attól, amivé váltam.
Ennek már több mint tíz éve. Tíz éve nem néztem tükörbe, és ahogy csak tőlem telik próbálom is kerülni őket.
Most azonban itt van tőlem alig kétméternyire egy falitükör. Talán bele kellene néznem.
Mit fogok látni?
Leginkább attól félek, hogy a pincérhez hasonló árny fog a tükörben megjelenni.
Reszketve hajtom le az utolsó korty italt. Felállók. Teszek egy lépést előre.
Talán nem is lesz olyan szörnyű.
Gondolkozz! Hány embert öltél meg már? Tízet, húszat? Még ha gonosztevők is voltak, Isten első parancsa: ne ölj!
Még két lépés előre.
Talán lehet még segíteni, talán van segítség.
Az emberölés halálos bűn, pokolra jutsz! Nincs segítség!
A térdem elgyengül, ahogy az ajtóhoz érek.
És ha nem is akarok segítséget?
Ha akarnál, sem kapnál segítséget. Épp olyan gonosz feketeség tölti be a lelked, mint a férfi, akit az imént megöltél. Bűnös vagy!
Felkattintom a villanyt. Fogalmam sincs miért, néha úgy viselkedek, mint a többi átlagos ember. A szobát valószínűleg fény járja át, amely megcsillan a hideg, kíméletlen tükrön. Én azonban csak szürkeséget látok. A valós világot.
Félek!
Ne aggódj, a gonoszság eluralkodik a Földön, te is csak egy leszel a sok közül!
Félek!
A tükör előtt állok, a pohár kihull a kezemből. Tompa puffanás, majd halkan végiggurul a szőnyegen.
Félek! Rettegek!