Ne félj a világtól

Csodálatos érzés kismadárnak lenni. Repülhetek a szelek szárnyán, szabadon,
amerre csak a kedvem tartja. Az emberek szeretnek, etetnek, ezért a csodaszép
énekemmel jutalmazom őket. De azért van néhány hátránya is a pacsirta létnek,
mert mindig lesznek nagyobb madarak, akik irigységből megpróbálnak elkapni
és felfalni. De a zene sosem állhat meg. Vagy még is? A minap pont az eget
szeltem és egy varázslatos éneket daloltam, a szépségétől mintha a vidék is új
életre kelt volna. Igen ám, de ekkor észrevettem egy árnyat, amely a magasból
süvített lefelé, egyenesen felém. Egy sólyom volt az. A csodálatos dalom kezdett
átmenni egy vijjogó segélykiáltásba. Megszaporáztam a szárnycsapásaimat,
közben az ének már egy fohászkodó imává változott. A nagy szörnyeteg
üldözőbe vett, már majdnem el is ért, amikor megláttam egy óriási tornyot és
berepültem az ablakán, ahova szerencsére már nem követett a fenevad. Odabent
minden telis-tele volt könyvekkel. Egyre rá is szálltam, hogy pihenjem ki a
megpróbáltatás fáradalmait, de hirtelen megmozdult. Egy kisfiú volt a könyv
mögött, aki alig lehetett tizenegy éves. Meglehet, hogy ő maga is elrejtőzött
valami elől. Talán az egész világ elől. Egy darabig még néztem őt, csodáltam a
fűzöld szemét és a hollófekete haját, de aztán el kellett mennem. De még
sokszor visszamentem oda. Minden évben háromszor. A kisfiú közben férfivá cseperedett, de mégis minden egyes alkalommal ott olvasott a toronyban.
Engemet se kímélt az idő vasfoga, már vén madár lettem. Jövőre talán már nem
is leszek e világon, ezért most muszáj megkérdeznem azt, ami már évek óta böki
a csőrömet. Így történt hát, hogy ismét itt vagyok a torony ablakában.
– Te fiú – szólítom meg – már kerek öt éve járok el ide hozzád, és te
minden egyes alkalomnál csak olvastál. Mondd, nem akarsz egy kicsit
kimozdulni, világot látni?
– Kedves madár, örülök, hogy találkoztunk, a hosszú évek alatt te voltál az
egyedüli társaságom szertett könyveimen kívül, ezért felelek a kérdésedre.
Olvastam, olvasok és olvasni is fogok, amíg megtehetem, de hamarosan
lejár az időm és elvesztem a látásom, mert csecsemőkoromban egy
boszorkány elátkozott, ami miatt tizenhat éves koromban elveszítem a
látásomat. Vagyis a mai az utolsó nap, amikor még elmerülhetek a csodák
világában, hát akkor miért is tennék másként? – feleli.
– Meghatott a történeted fiú, ezért megajándékozlak téged. Ha minden
egyes nap elénekeled a dalomat, akkor nem fogod elveszíteni a látásodat
A madár elénekelte neki a lélegzetelállító énekét, amit aztán a fiú minden
egyes nap elénekelt. A kismadár még kétszer meglátogatta őt, de aztán
többször nem jött. De a fiú nem felejtette el, mindig rágondolt éneklés
közben, és ennek köszönhetően a madárka mindig vele maradt, a
szívében, és a fiú vesztette el a szeme világát. Viszont még mindig csak
ott ült a toronyban és olvasott, nem mozdult ki, nem szerzett barátokat és
nem látott világot, a könyvek voltak a mindene. A múltkor épp egy
gyönyörű helyről olvasott, ahol mindenki boldogan él és senki sem
szenved, el is gondolkodott, hogy… Hirtelen minden sötétbe borult.