Zoltán meglepetten meredt rá – Te annak örülnél… azt szeretted volna, ha minden másképp alakul? De hiszen akkor…
‒ De végül is én… kikosaraztam – nyögte a mit sem sejtő Irma, aki már röstellte, hogy ennyire túllőtt a célon. Arról fogalma sem volt, hogyan végződött volna Zoltán mondata, meglehet, ha tudja, korántsem önti el az irgalmasság a lelkét.
‒ Hm – mosolygott le saját ápolt kezeire az úrinő – milyen drámai. Mindenkinek más kell, és így mindenki boldogtalan lesz. Nincs happy end. És te – szemeit furcsamód összeszűkítette – te miért mondtál neki nemet?
‒ Én, hát izé, barátnők voltunk, és én tudtam… vagyis sejtettem, na – hazudozott Irma. Mondta volna meg, hogy ő egész fiatalságával Zoltánt szerette oly reménytelenül? Zoltánt, aki viszont csakis Őt, X-et látta, a makulátlan alkatú modellt, a földre szállt istennőt? Mondta volna meg, hogy amikor X férjhez ment a dúsgazdag bankárhoz – akit aztán kellő gyorsasággal el is temetett – akkor ő, Irma, a közbéli lány, milyen hevesen ostromolta Zoltánt, hogy egyszer le is itatta, és akit azóta megboldogult férje egészen közelmúltbeli haláláig a gyermekének hitt, az valójában Zoltán gyermeke? És az a gyermek édesanyjának lelkiismeret furdalása miatt kapta az X nevet, amit Ő visel? Ezért nem bírja a szájára venni. Mert negyven év bűne visszhangzik abból a névből. Ezt kellene megmondania itt mindenki füle hallatára? Igen, talán meg kellene tenni. Elvégre talán sohasem lesznek ők négyen így együtt újra. Talán épp ezért kellett ma összejönniük? Hogy mindenre fény derüljön végre?
‒ Miért? – nézett körül zavartan Irma. – Miért jöttetek ma el? Mi szél hozott titeket?
A körülötte ülők kissé megütődtek. – Együtt akartunk koccintani veled az újévre – felelt végül Zoltán. X ötlete volt.
Irmának zúgni kezdett a feje a név hallatára. Ugyan a kis fehér abrosz elválasztotta a másik nőtől, de úgy érezte mind távolabb kell húzódnia tőle, már csaknem leesett a kanapéról. Mintha ekkor erős kezek ragadták volna meg a karján, de azok a kezek nem voltak sem Pistié, sem Zoltáné, sem X-é. Valaki mintha csitította volna, gyöngéd szavakkal, de a hang szintén nem volt egyik vendégé sem. Irma a halántékára szorította mindkét kezét. Fölnevetett.
‒ Ha-ha! Azért, tudod, ha valaki nyert bármit is négyünk közül, az TE voltál – bökött a mellette ülő nő felé. – Végül is neked ott maradt a nagy vagyon a férjed után.
‒ Ó, annál sokkal több maradt neki – mosolygott bele sokatmondóan Pisti a csészéjébe. A körben ülők látszólag nem észlelték Irma hirtelen fölindulását.
‒ Annál több? Mire gondolsz? – kérdezte Irma, rosszat sejtve.
‒ Hát…
‒ Ezt talán nem kéne – vágott közbe Zoltán.
‒ Nem, nem, pajtás, engem bemártottatok, most ti jöttök. Ugyan már, meddig voltál házas? – nézett a lesütött szemű úrhölgyre Pisti, aki valamiért nem fogta fel, mennyire fájnak annak a hölgynek ezek a szavak épp az ő szájából. – Öt évig? Harmincöt éve már, gyerekek. Ha elkezdtük, most már játsszuk végig.
‒ Játsszuk végig, igen – motyogta zavartan Irma. – Igen, most már végig kell játszani. – A kezek támogatni akarták, de ő erősen rántott magán egyet – Végig kell játszani! … Szóval, mit kapott MÉG meg?
‒ Nos – mosolygott változatlanul Pisti –, ez talán meglep téged, de…
‒ Mit? Mit?! Mondd már ki! Mondd már végre ki!!!
Az újra csak Istvánszerű Pisti mosolya mintha már kegyetlennek hatott volna – Hát, lett egy titkos szeretője. Mert ekkora vagyont nem osztunk meg, ugyebár, holmi szeszélyek miatt. De a szerelem, az szerelem. Hát az ő társadalmi helyzetében ugye, csakis titkon kaphatta meg AZT. És milyen fantasztikus, hogy ezt két évtizeden át titkon meg is tudta tartani, nem? – Szavait ezután lassan tagolta – meg-kap-ta Zol-tánt…
‒ Tudtaaaaaam!!! Tudtaaaaaaaam!!! – dobta magát a levegőbe Irma. – Mindig tudtam! Éreztem! Miért?! Miért éppen őt, te céda, te cafat, te kurtizán!!!
A három vendég hirtelen eltűnt, csak a felborított asztalka feküdt a két fotel között, kávé, tea ráömölve a bútorokra, keksszel hintve be a fénylő parketta. Nem volt Pisti, sem Zoltán, és X is eltűnt, mintha soha nem is ült volna mellette, csak az Irma karját markoló kezek váltak láthatóvá és a kezekhez tartozó alakok. Egyikük egy fiatal, fehér köpenyes nő volt; Irma az arcába prüszkölte – Neeeem!!! Eresszenek!!! Végig kell játszani!!! Végig kell játszani!!!
A fiatal nő nem odázhatta tovább; a közeli nővérpult felé kiáltott, ahol egyre élénkebb lett a mozgolódás – Segítsetek! Le kell szedálni! Megint rohama van! Siessetek, karmol…
A többit Irma már nem hallotta. Valami meleg pihepuhaságba hullott, s ez a meleg lágyság visszaröpítette őt abba a negyvennégy esztendei múltba, amikor utoljára volt boldog. Belecsúszott a jeges vízbe, erős karok nyúltak utána, felszínre húzták és ezért ő azt hitte, élnie kell. Pedig csak játék volt. Játék volt a tél, a hideg, a korcsolya, az ifjúság, az élet. Játék volt a lánykérés, játék volt a barátság. Az a három arc, azok sohasem akarták bántani őt, ezért csakis ők bánthatták, senki más. Hogy mosolyognak rá, milyen fiatalok, milyen vidámak. Mind szabadok. Senki senkié, tehát mind boldogok. István, Zoltán és X is. Így kell lennie. Csakis így lehetséges. Így kell eljátszani. Végig kell játszani. Irma belekarolt kedves barátaiba, érezte, ő is fiatal. Ennek így kell maradnia, innen nem szabad visszamenni oda, ahol már nem ez az igazság. Bármilyen erő is hívja, neki már örökre itt kell maradnia.
***
Az ápolók szomorúan néztek össze Irma néni fölött. Mindig olyan kedves volt. Egészen addig, amíg ki nem mondta azt a nevet motyogva. Miért is mondta ki…
A fiatalos nő negyven lehetett, berobogott az otthonba, arca nem volt könnyes, de erősen zilált. A nővérpultnál érdeklődött, választ kapott, zokogni kezdett, leroskadt egy székre.
Egy ápolónő lépett oda hozzá, a fiatal nő a fehér köpenyben; valamit alá kell írnia. Az ápoló természetesen tudta a nő nevét, de csak az ügyfél asszonynevét használta, a keresztnevét nem volt képes hangosan kimondani, az nem lehetséges.
14 hozzászólás
Kedves Laca!
Végig olvastam, (kétszer is) de lehet, hogy elkavarodtam valahol. Bevallom, magyarázatra szorul a történet.
Az első részben azt írod, hogy nem mintha nehezére esne kimondani a nevét. Ebben a folytatásban pedig azt írod: "Ezért nem bírja a szájára venni." Most akkor mi a neve? Miért nem tudhatjuk meg?
Megpróbálom még egyszer elolvasni az elejétől, remélem megvilágosodom.
Üdvözlettel: János
Ajjaj, szegény János!
Akkor most megint megkínoztalak egy prózával; megérdemled az engesztelő magyarázatot. 🙂
Nos, abból kell kiindulni, hogy az egész jelenet egy bomlott elméjű nő, bomlott elméjében zajlik. A bevezetésnél még összeszedett, azt hiszi, ura a helyzetnek és a történéseknek. Az ironikus utalással a narrátor arra céloz – "egyáltalán nem azért, mert netán Irma nem szívesen ejtette volna ki a száján, ilyesmire senki ne gondoljon" -, hogy természetesen nagyon is ez az oka, de Irma ezt önmaga előtt is szilárdan tagadja. Ami érthető is egy irracionális, meghasonlott elme elfojtásait figyelembe véve, amiben Irma él. Azonban ahogy felidéződik a múlt, néhány fontos állomás (előbb 16, majd 20, és 25 éves korukból), Irma egyre jobban szétzilálódik, elveszti önkontrollját, ekkor már világos, hogy valójában hallani sem bírja azt a nevet, ekkor már ki lehet ezt tényként, irónia nélkül jelenteni.
Remélem, a magyarázat kiengesztelt, és köszönöm.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Már csak egy kérdés maradt: Mi a neve?
Meg még egy: Az olvasó miért nem tudhatja meg?
A többit már értem, és köszönöm az információt.
Üdvözlettel: János
Üdvözletem, János, itt vagyok.
Megtisztelő, hogy figyelsz, válaszolok: az a név bármi lehet, bármilyen keresztnév, abban az esetben azonban, ha kimondanánk, elvesztené a jelentőségét. Irma úgy véli, az a nő, aki ezt a nevet viseli, a forrása az őt ért összes érzelmi szerencsétlenségnek – ezt csak ő gondolja így, hiszen ő maga is követett el hibákat -, és az évek alatt beleőrül boldogtalanságába. Ő soha nem ejti ki azt a nevet, noha a lányát is így nevezte el anno, még józan elmével. Mivel ő nem mondja ki, a narrátor sem teszi meg, mivel a narrátor itt Irma szócsöve. Nem teszi meg, mert a történések szempontjából egyáltalán nem is fontos, csupán a hozzá köthető események láncolata és a végső tragédia a fontosak. Ez jelképezi azt, hogy néha milyen semmiségeken (akár egy név kiejtése) múlik egy sors, egy élet. Tragikomikum. Irracionalitás. Groteszk.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Érdeklődéssel olvastam a történeted.
Sokszor lehet, hogy nem is kevés kell ahhoz, hogy valakinek az elméje összezavarodjon. Nagyon nagy megrázkódtatás sem éri el ezt a szintet, viszont kissebb dolognál is bekövetkezhet. Az emberi elme kiszámíthatatlan.
Nekem is mondta egy ismerősöm, hogy ő ép ésszel nem birná elviselni azt amit én. (igaz a lelkem mellett a testem is megbetegedett, de lassan kigyógyultam)
Megértem az írásod tartalmát és gratulálok!
Szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Én mindenek fölött annak örülök, hogy, mint mondod, kigyógyultál betegségeidből. Kívánom, hogy meg is tudd őrizni egészségedet, és lélekben is mindig jól érezd magad.
Figyelmedet és hozzászólásodat köszönöm.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca! Elolvastam mind a két részt, és a kommenteket. Előre bocsájtom: nagyon jól írsz, már ami a stílust illeti! DE nekem sem sikerült kibogoznom mi, hogyan történt, míg a Te magyarázó hozzászólásaidat el nem olvastam. Utána kezdtem rájönni. Olyan vagyok, mint a Móricka, aki háromszor nevet egy viccen: először, amikor elmondják, másodszor, amikor elmagyarázzák, s harmadszor, amikor megérti. 🙂 Azt viszont, hogy valakit "X"-nek nevezzünk egy szépirodalmi alkotásban, sztem el kéne kerülni. Baráti öleléssel: én
….akkor már az "úrinő" jobb!!! :). Vagy: "a nő, akinek a nevét Irma el akarta felejteni" stb, stb. ????????????????
Üdvözletem, Bödön!
Hát, akkor most jó sok fekete pontot begyűjtöttem. 🙂
Mindazt, amit írtatok, alázattal elfogadom.
De én tényleg szentül hittem, hogy minden egyértelmű a műben: az, hogy épp most hány évesek, hogy mind egy idősek, hogy ki kihez húzott volna, mi miért nem úgy történt, a mérföldkövek, stb. Aminek pedig csak végül kellett rájönnie az olvasónak, mintegy teljes összegzésként, azt a tetőpont lett volna hivatott világossá tenni. Sajnálom, ha nem sikerült. Követhetőnek, egyértelműnek éreztem; mostanra azonban csak egy dolog lett egyértelmű: mindenben tévedtem.
Megesik. Elnézést.
Köszönettel: Laca 🙂
Laca, ne aggódj, attól. h én elsőre nem értettem, az nem azt jelenti, hogy mások se! Én csak egy vagyok, és közismerten gyenge az IQ-m! 🙂 -én
Üdvözletem, Bödön!
Én a te IQ-d miatt sosem aggódnék, kedves tőled, hogy megvigasztalni próbálsz, nagyra értékelem, éppúgy, mint az őszinteséget. Ne aggódj, bár igaz, nyomorultul érzem magam e legutóbbi "fekete bárány-fabrikációm" miatt, és biztos, hogy prózának most egy darabig a közelébe sem megyek, de összességében én örülök mindannak, ami itt az írás alatt elhangzott; mindez már hozzátartozik, sőt hozzám tartozik. Én most is azt mondom: köszönöm! 🙂
Pontosan az ilyen hozzászólásokra van a legnagyobb szükség, az őszinte, az igazságot, a valós véleményt kulturáltan megosztó bejegyzésekre. A kedveskedően hamis állandó-dicséretek csak elviszik, eltévelyítik a fejlődés helyett az írni vágyót. (Van persze, aki nem bírja a kritikát és visszatámad, mert azt hiszi támadás érte. Sajnálatos, mert nem érti a hozzászólás lényegét. Én mindig inkább igyekszem tanulni belőle.) Úgyhogy semmi pánik! :):):)
Baráti üdvözlettel: Laca 🙂
Én köszönöm Laca az irányomba tanúsított jóindulatot! Abba ne hagyd a próza-írást! -én
Kedves Laca!
Kérlek ne hagyd abba a prózaírást. Szegényebbek lennénk.
Üdvözlettel: János
Kedves Laca!
A magyarázatod nélkül, magam sem értettem volna. Előfordul az ilyesmi, hogy az író nem veszi észre, hogy szükség van még néhány plusz információra, hogy az olvasónak is világos legyen, az, amit ő maga lát. Ám ez ne szegje kedved, mert igenis jól írsz, nem hagyhatod abba azért, mert akad egy kevésbé sikerült írásod. Hiszen nem lehet mindegyik a legjobb, de ez visz előre… Úgyhogy, fel a fejjel, folytasd, mert folytatnod érdemes. 🙂
Szeretettel 🙂
Ida