Négylábú védőügyvéd
Egyszer régen, senki sem tudja megmondani, hogy mikor, a bengáli Szonapurban titokzatos tüzek gyulladtak ki, de sohasem fogták el a gyújtogatót. Tűz csapott ki a padlásból vagy a pajtából olyankor is, amikor bizonyíthatóan senki emberfia nem volt a közelben. Néha sikerült gyorsan eloltani, néha nagy pusztítást okozott, és mindenki egyetértett abban, hogy ez csak a démonok, a preták vagy a bhúták műve lehet. Imádkoztak és varázsoltak, fekete disznót áldoztak, pálmaborral hintették fel a falu határát, az odzsha elmondta az összes varázsigét, amit tudott vagy nem tudott, de semmi sem használt. Nem volt kétséges, hogy Szonapurban egy nagyon hatalmas démon garázdálkodik.
Szöget ütött ez az ahir fejébe. Ahir körülbelül annyit jelent, a falu bolondja, és ugyancsak nagy szög legyen az, ami beleáll a fejébe. Szokása szerint fel-alá kóborolt a faluban meg a környéken, és nagyon erősen gondolkodott, hogyan lehetne elkapni a démont.
Egyszer éppen a Gangeszparton hónyált, amikor látja ám, hogy egy nagyon furcsa szerzet áll a derékig érő vízben. Alacsony és kopasz, vörös a feje, az egyik kezével vizet locsol magára, a másik kezében kagylókürtöt tart, időről időre belefúj, de nagyon keservesen; az ahir hátán futkosott a hideg. Amilyen nagy ész volt, rögtön kitalálta, hogy ez nem lehet más, mint a gyújtogató démon. Nem is habozott sokáig, felkapott egy botot, és addig verte a szerencsétlent, amíg csak volt benne élet. Amikor látta, hogy ez ugyan nem fúj többet kagylókürtbe, ott hagyta, peckesen visszasétált a faluba, és mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy agyonverte a démont.
A baj csak az volt, hogy nem a démont ölte meg, hanem egy benáreszi bráhmanát, aki éppen egy vallási szertartást végzett; a binda nép azonban dehogy ismerte ezeket a szertartásokat, és ugyan honnan ismerte volna az ütődött ahir.
A bindák amúgy sem éltek jó viszonyban a szomszédos hindu falvak lakóival; a hinduk azt híresztelték róluk, hogy szemérmetlenek és lopnak; ők meg csupa kevély elnyomót láttak a hindukban, akik elrabolták az őseik földjét, megvetik és lenézik őket, a föld egykori királyait. Éppen elég lett volna nekik ez a feszült viszony, most meg ez a gyilkosság… A szegény ahir éppen egy bráhmanát talált agyonütni, amikor a hinduk azt képzelik, hogy a bráhmanáik sokkal értékesebbek vagy fontosabbak, mint az istenek.
Az erdő mélyében, a falutól tisztes távolságra élt egy öreg binda, Szona Baba, ő volt a legbölcsebb azok közül, akiket ismertek a bindák. Nem szívesen zavarták meg a nyugalmát, mert féltek tőle, de tudták, hogy komoly a helyzet, és csak Szona Baba tud segíteni. Elhatározták, hogy felkeresik. Behatoltak az erdőbe, megtalálták a kis, kerek kunyhót, körülállták és miákoltak egyet, mert az volt a megbeszélt jel.
Szona Baba kijött a kunyhóból, nyújtózkodott, letelepedett egy palása fa tövébe, és így szólt: Látom, nagy bajban vagytok. Fogadni mernék, hogy megint a hindukkal rúgtátok össze a port.
Mi aztán nem, jelentette ki Venika, a delegáció vezetője. Tartjuk magunkat a megállapodáshoz. Nem megyünk be a falujukba, és nem csinálunk grimbuszt. De ők nem hagynak minket békén, eljönnek, és grimbuszt csinálnak.
Aztán szépen, részletesen elmesélte, hogy maguktól gyulladnak ki a tüzek Szonapurban. Előbb azt hitték, hogy a démonok piszkálódnak, és elvégezték az előírt szertartásokat. De a láthatatlan kéz továbbra is gyújtogatott, amiből világosan látszik, hogy nem a démon a tettes, hanem a hinduk. Illetve mégis a démon, de ez egy ősi, nemes származású binda számára teljesen mindegy. És ha ez nem lett volna elég, az ahir agyonvert egyet közülük, egy bráhmanát, aki nagyon gyanús dolgokat művelt a Gangesz vizében. Az ahir démonnak nézte, beverte a fejét, de ebben a rendkívüli esetben ugyanezt tette volna minden rendes ember.
Szona Baba kényelmesen elnyújtózott a füvön. Fekete bundáján megcsillant a napsugár.
Gyújtogatnak-e még Szonapurban? – kérdezte a kandúr.
Venikának el kellett ismernie, hogy sehol sem lobbant fel többé a tűz, amióta a földre szállott benareszi isten visszament a mennybe.
Ebben az esetben csak egyet lehet tenni, mondta Szona Baba, be kell bizonyítanunk, hogy bármi történt, az megfelel a hindu törvényeknek.
Föltápászkodott, bement a kunyhóba, aztán kicipelt egy könyvtárra való könyvet. – Miért vagytok begyulladva? – kérdezte. Itt minden eshetőségre van egy törvény. A Manu Szamhitá azt mondja, olvassátok. (A bindák persze nem tudtak olvasni, szanszkritul még kevésbé.) Azt mondja, a gyújtogatásért halálbüntetés jár. Ha egy mocskos, alávaló súdra gyújtogatott, csak egyszer kell agyonverni, a vaisját kétszer, a ksatriját háromszor, de ha bráhmana volt a tettes, négyszeri halállal bűnhődik. Ezer kalpát, ezer világkort tölt a legforróbb pokolban, és utána megszületik, mint szalamandra. Itt van a Vaisnava-szmrti, Visnu törvényei, ez azt mondja, hogy a hindu azonnal elveszti a kasztját, ha beteszi a lábát az erdőlakó népek falvaiba. Születésről születésre pária lesz, ha megérintett egy erdei kunyhót, vagy ráfröccsent a Karamnása folyó vize. A Guhjaszamádzsa Tantra szerint már akkor is elveszti a kasztját, ha csak átmegy a Karamnása hídján. A Védák azt mondják, a Rgvéda azt mondja, hogy a tűz szent, mert az égből szállt alá, és mert a kavik a tűz mellett terelik össze a versmértékeket; ennek ugyan semmi értelme, de nagyon mély, benne van a Védákban, senki sem bírálhatja. Aztán a Káliká Purána, ez azt mondja egészen világosan, hogy aki a démont megkíméli, maga is démonná változik. És valamennyi szentírás magasztalja a nagy Satakratu Indrát, aki minden évben megöli Vrtra démont. De ez még semmi, csapott rá a könyveire Szona Baba, hogy csak úgy szállt fel az évezredes por. Kiderült a szentírásokból, hogy a ti ahirotok csupán egy nyomorult páriát vert agyon, akinek az életére kár lenne szót vesztegetni. Sőt, és itt fölemelte a mutatóujját, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, az indiciumok arra mutatnak, hogy egy valódi démont vert kupán, aki eléggé el nem ítélhető módon egy bráhmana képében közlekedett. Ezért a hősi tettért a hinduk tíz borjas tehenet és egy kókuszdiót kötelesek fizetni Szonapurnak, Visnu Purána 2.4.28-30, Alaukika Szamhitá 8.3.69, Manu törvénykönyve 6.3.158, valamint a Siva-Sivája Tantra 27.93. Tad asztu. Visva mangala bhavanti. Máge e pámara, kándijá kándijá korohe karuná dána.
Szona Baba a legbölcsebb, suttogták az emberek. Még telugu nyelven is tud.
Miután hazaterelték a teheneket, az ahir is szép ajándékot kapott, az övé lett az egy szem kókuszdió.
Szona Baba visszacipelte a rengeteg sok könyvet a nagyon kis kunyhóba, és addig dorombolt, amíg el nem aludt.
4 hozzászólás
Kedves Müszélia!
A te fekete kandúrod rókákat megszégyenítő ravaszsággal csűri ki, csavarja be a sok könyvéből a tisztára beszélés művészetét.
Hát hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy mi az abszurd a történetben. A kandúr, mint jogtudós, vagy csűr- csavarás ami alapján egy gyilkosságból jutalmat érdemlő hőstett lesz…
Még szerencse, hogy ilyesmi csakis Indiában történik, és annak is az abszurdisztáni részében!
Hogy nekem mégis honnan olyan ismerős, amikor nem is jártam még arra???!!!
Remekül megírt, szuper szellemes.
Judit
Kedves Judit!
Ez nagyon abszurd történet, még az idézet se telugu nyelven van, hanem szanszkritul illetve bengáliul.
Szia!
Nagyon tetszett a sztori, remekül tud érvelni a büdös macska 🙂 De vajon az ajándéktehenekből jutott a bölcsnek legalább egy csupor tejszín?
Ági
Kedves Inesita,
nekm eddig 5 macskám volt, de a tejet, tejterméket egyik sem szerette, annál inkább a vesepecsenyét. az utolsó cirmos kedvence az üveges olajbogyó leve volt.