Néhány apróság

Végre megint itt van Karácsony, a szeretet ünnepe! Ez annyira csodás, imádom minden pillanatát, hisz nem a pénz számít, vagy a külső körülmények, áh, dehogy!
Hol érdekes, hogy már megint valami ronda gazdasági válság van, és hogy nincs egy kanyim sem?
Mit számít, hogy éppen két nappal ünnepek előtt kirúgtak, mert a cégnél feleslegesnek ítélték további jelenlétemet?
Naná, hogy semmit, mert az én drága bankom ezt szerencsére nem tudja!
Ezért vagyok ilyen vidám.
Az automata még nem nyelte el a hitelkártyámat, fogalma sincs róla, hogy a havi átutalásoknak és az unalmas létbiztonságnak, egyszer és mindenkorra vége! Kisegít annyival, hogy áthidaljam az átmeneti nehézségeket, sőt, még néhány apróságot is vehetek Karácsonyra, anélkül, hogy gondot kéne csinálnom belőle.
Szeretteim észre sem fogják venni, hogy rám jár a rúd, legfeljebb annyit tapasztalnak, hogy szerényebben ünnepelünk. Azonban ezt a válsággal takarózva könnyű lesz kimagyarázni. Mire esetleg észbe kapnának, majd csak lesz újra munkám.
Hát, mi lehet ennél remekebb?
Besodródok a nyüzsgő embertömeggel a legközelebbi bevásárlóközpontba, hogy sebtében beszerezzek néhány csekélységet hozzátartozóimnak.
Hol itt a gond?
Az ajándékipari létesítmény november eleje óta karácsonyi lázban ég. Csaknem két hónapja vasakarattal ellenállok fékeveszett vásárlási ösztönöm könyörtelen csábításának. Ahogy belépek a fényben úszó bejáraton, mocorogni kezd a palackba zárt szellem, mintha érezné, hogy eljött az ő ideje. Tudom, koncentrálnom kell, ha elszabadul, mindennek vége, még a nyáron sem érem utol magam.
„Csak néhány apróság” – ismételgetem magamban, mint valami ősi mantrát, miközben zsigereimben érzem a ragyogástól elvakult tömeg hipnotikus sodrását. – „Semmi extrém, legfeljebb egy-két kulcstartó, meg pár plüssállatka. Nem lőhetek túl a célon.”
Az én helyzetemben nem hátrány az óvatos önmérséklet.
Megfontolt, érett fogyasztóként viselkedem, aki nem kótyavetyéli el még meg sem keresett forintjait mindenféle, hasznavehetetlen bóvlira.
Legalább is, addig a pillanatig, míg meg nem pillantom a hálózatról is működtethető, önjáró, akkumulátoros szivarvágó gépet, ami Gerzson bácsikám régi szíve-vágya.
Bensőmben megremeg valami, pedig ki nem állhatom az öreget. Habókos vénembernek tartom, aki szökőévenként egyszer meglep minket, egyetlen zacskó gumicukrot hozva a két gyereknek, miközben sáskahadként fosztja ki a hűtőt és az éléskamrát.
Ennek ellenére rejtélyes késztetést érzek, hogy vessek egy pillantást a korszakalkotó gépezet árára. Felhördülök, az összeg a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlja. Ennyiből vehetnék, egy-egy pár korcsolyát a két lányomnak.
Gerzson bácsi keresztet vethet a szivarvágó gépre!
Ekkor észreveszem a rozsdamentes feszületen pózoló, kínai műanyag Jézust, amely a hátoldalon lévő felirat szerint anyanyelvén idéz az Újszövetségből.
Elmémben felködlik Klári néni alakja. Az öreglány egyik távoli másod unokatestvérem rokona szegről-végről anyai ágon, mellesleg pedig bigott nőszemély.
Biztos hanyatt vágná magát az ázsiai Messiástól, akinek keresztje időnként bíborszínben felizzik, mintha tévelygő készítői igazából a Ku-Klux-Klannak állítottak volna emléket.
Tisztára kellemetlen, hogy Klárival nem is tartjuk a kapcsolatot, holott a hetedik mennyországban érezné magát a távol-keleti giccs láttán!
„Hahó” – figyelmeztetem magam. – „Koncentrálni!”
Remegő inakkal tovább loholok, mielőtt az enyhén Jet Lire hajazó Megváltó végképp rabul ejtene.
„A gyerekek meg az asszony” – rovom meg magam. – „Slussz!”
Úgy gondolom, kisebbik lányomnak veszek valami plüss pingvint, amely idülten vigyorog a leszúrt tripla rittberger és az ír stepptánc átmenetébe dermedve, a nagyobbnak meg egy cserélhető szemfogú, nappal foszforeszkáló Edward-babát.
Könnyedén beszerzem eme tárgyakat, miután a játékrészlegen valóságos dömpingre találok, mindenféle színben és méretben. Már csak nejem van hátra, akit parfümmel és némi desszerttel szeretnék meglepni.
Ezzel se támad gondom, tekintve, hogy utca hosszan sorakoznak előttem az illatszerek garmadái, melyekhez annyit értek, mint nyugdíjas a modern slágerekhez. Végül találomra behajigálok négyet-ötöt a kocsiba, meg valami bonbont, aztán rohamléptekkel indulok a kijárat felé, mielőtt az örvény magába rántana.
Halántékomon ütemesen lüktet az egyik ér. Pechemre utam újra az elátkozott szivarvágó felé vezet.
„Nem, Tivadar” – mondom feddőleg, mert így szólítom magam, amikor elégedetlen vagyok hozzáállásommal. – „Nem veszed meg azt a masinát! Ki nem állhatod Gerzson bácsit!”
Áruló jobb kezem azonban önálló életre kelve pakolja a parfümök mellé a gépezetet. Rádöbbenek, ha nem jutok időben a pénztárhoz, végem. Felvásárlom hitelre a fél boltot, mielőtt észbe kapnék.
Gyorsítok a tempón, de a tömeg árhullámmá dagad előttem, nem tudok rajta keresztültörni. Kétségbeesetten gyötrődve több rúd téli szalámit gyömöszölök a bevásárlókocsiba, és márkás italokat, amiket akkor sem engedhetek meg magamnak, amikor állásban vagyok.
„Ne” – nyöszörgi bennem egy vékonyka hang. – „Ezt nem szabad!”
Persze jól tudom, hogy helytelen, amit teszek, de közben reszkető térddel néhány laptopot, meg egy síkképernyős tévét pakolok eddigi zsákmányom mellé a műszaki osztályon. Aztán beesik fél tucat mp3 lejátszó. meg egy fényorgona is.
Ekkor már őrült tüzek égnek szememben, és zihálok, mint a maratoni futók.
A fogyasztói társadalom, és az emberiség ellen összeesküvést szövő galád pénzintézetek áldozata vagyok. Tudatomban egész kórus nyüszít tiltakozásokat, mégis megveszekedetten vásárolok.
A lejtőn nincs megállás, habzó szájjal tobzódok az értelmetlen, totál felesleges luxuscikkek fogságában vergődve. Tébolyultan a kocsiba pakolok minden kezem ügyébe eső tárgyat a pénztár felé vezető ámokfutás során, ügyet sem vetve rá, hogy eladósítom magam életem hátralévő részére.
Egyszer van egy évben Karácsony, 2012-ben meg amúgy is eljön a világvége, juhé!
Arcomon veríték csorog, véremben adrenalin pezseg.
A biztonsági őrök gyanakodva figyelik, nem vagyok-e öngyilkos merénylő, aki robbanóanyagot rejteget a Himalája nagyságú halom alatt.
A ruhásszekrény méretű fazonoknak sejtelmük sincs róla, hogy a kezemben reszkető hitelkártya a valódi időzített bomba, amellyel éppen levegőbe készülök repíteni maradék egzisztenciámat.
A pénztáros, mintha érezné, hogy a végzet karmai közé kerültem, sunyi mosollyal rántja keresztül a műanyag lapocskát a leolvasón.
A kódot véletlenül se tévesztem el, de még él a remény, hogy a bank kétségbe vonja a vásárlás fedezetét.
Aztán az utolsó fénysugár is kialszik, elfogadják.
Teherautót rendelek a pláza elé, és a fuvaros közreműködésével tétován pakolni kezdem a raktérbe szerzeményeimet.
A kezembe akadó plasztik Jézus kínaiul ostoroz, miközben szemrehányóan rám mered. A hűvös levegő lassacskán kijózanít. Felhajítom őt a raktérbe, aztán csüggedten megadom a sofőrnek otthonom címét.
Megtörten haza indulok, felszerelkezve azzal a néhány aprósággal, melyet Karácsonya vettem.