Első munkahelyem
Salgótarján, 1946. február 16. Van állásom! – Éreztem, hogy ma valami jó történik velem. A tiszti-főorvos mellé gép- és gyorsírót kerestek (milyen jó, hogy ezt is tanultam), ahová engem a Ferencrendi atyák házfőnöke ajánlott. Udvarias ember a főnököm. Félnapos elfoglaltságom mellett délutánonként továbbra is járok a ferencesek kultúrházába, színdarab-próbákra, szerda estéken pedig kórusi összejövetelekre.
Március elején gyönyörű tavaszi napra ébredtem. Sátálva indultam az irodába, út közben jól esett érezni a szelíd napsugár simogató melegét. Az irodában rengeteg munka várt rám. Hét pár házasulandó adatait kellett ellenőriznem, majd kitöltöttem a többoldalas nyomtatványokat. Ma kellett megírnom a védőnői jelentést is.
Egy hónap se telt el, amikor az irodában gondok jelentkeztek. A tisztiorvosi hivatal a városházához tartozik, kétséges, hogy tudnak-e véglegesíteni. Azonban főnököm továbbra is alkalmaz saját zsebére, és olyan arányban emeli a fizetésemet, ahogyan az övé emelkedik. Április 9-én eldőlt, hogy a városházán a „B-lista” miatt új munkaerőt nem vesznek fel, tehát ide sem. Mi lesz velem? Ma először fohászkodtam Szent Antalhoz, imádkozzon értem. Főnököm ugyan fenntartotta korábbi ígéretét, hogy maradhatok.
Munkaidő után kicsit lazítottunk, a doktor úr beszélt ifjúságáról, szerelmeiről. Elmondta, hogy sok lánynak udvarolt. Érthetetlen előttem, miért maradt mégis agglegény, mivel jó vágású ember. Később – nem tudom, hogyan jutott eszébe, csak úgy, hozzám jött, – és se szó, se beszéd, meg akart csókolni.
– Ezt nem! – figyelmeztettem.
– Miért? Csak egy „puszit!”
– Nem és nem!
Nem erőszakkal, csak ha maga is beleegyezik.
– De én ebbe nem egyezem bele! Soha! – Határozottan kijelentettem, hogy ez nem az én stílusom. Számomra a szerelem szent érzés, nem játék, nem hangulat, ezt csak kölcsönös érzelmek alapján tudom elképzelni. Egyébként nem tartozik a munkaörömhöz. Erre egy kicsit lehűlt, de szép szavakkal próbált rábeszélni.
– Kár, hogy ilyen fiatal, mert különben feleségül kérném – folytatta kis szünet után. – Csinos, helyes, komoly úrilány, és még segíteni is tudna a munkámban. Mert ez is fontos. De hát én már öreg vagyok magához…
Ez így van, – gondoltam magamban. Nem látok bele a gondolataiba, de gyanítottam, hogy ki akarja használni az alkalmat, mert tudja, szükségem van az állásra.
– Ezután nem merek többé idejönni – folytattam hangosan. – Látom, már nem orvos, nem főnök velem szemben, hanem férfi.
Alig telt el egy hét, ismét próbálkozott kedvesnek igazán nem mondható főnököm. Úgy látszik, nem volt számára elegendő a határozott tiltakozásom.
– Hiába fáradozik – ismételtem – nálam nem ér célt, soha nem egyezem bele! De kért, puhított tovább. Látta, milyen zavarban vagyok, ami kimondottan tetszett neki. Hiába a főnököm, hiába kell, nagy szükségem van az állásra, de én megvédem magam! – Láthatja, hiába könyörög, nálam nem éri el a célját. Keressen olyan lányt, aki kapható rá!
A nagyhét mozgalmas volt számomra. Szokásos feladataim mellett naponta reggel és este a lakást rendezgettem. Húsvétra előre elkészítettem a kocsonyát, sonkát főztem, süteményeket sütöttem. Hajnalban szőnyeget, székeket, párnákat poroltam. Aztán söpörtem, felmostam a nagy hodály-szobát. Nehéz munka, a kezem hólyagos lett. Nem szoktam ehhez, és az irodai munka mellett sok ennyi mindent elvégezni. De szép rend van, ragyog minden a szobában. Én pedig úgy nézek ki, mint egy kéményseprő, még bajuszom is van! Aztán nagy „fürdést” rendeztem, már ahogyan ebben a fürdőszobában lehet, ahol csak hideg víz folyik a csapból. Tíz óra után már az irodában voltam. A hivatalban – mint általában – nagyon sok munka várt rám.
Szép május köszöntött ránk. Járok litániára, kórus-próbákra. A templomból kifelé jövet kellemes, virágillattal telt szellő simogatta arcomat. Jóleső borzongás futott végig rajtam. Kóruspróba után Péterke (a fiatal atya) azt mondta: tetszik neki, hogy mindig vidám, jókedvű vagyok. Magam se tudom, nehéz sorsomban hogyan lettem majdnem olyan, mint az a vidám diáklány Marosvásárhelyen. Okom volna keseregni, Ismerőseink között mi vagyunk legnehezebb helyzetben. De búsongással segíthetek-e a körülményeimen? Nem. Addig szép az élet, amíg örülni tudok neki. Ha eszembe jutnak gondjaim, este a szívem megtelik keserűséggel. Néha, bizony, eltörik a mécses, de nem szeretem, ha mások észreveszik rajtam. Most is van elég gondom: fél lábbal már kint érzem magam a hivatalból.
Főnökömnek megmondtam, ennyi pénzért nem vállalom a rengeteg adminisztrációt. Emelést kaptam, de azért – ha akad másik állás – azonnal elmegyek innen.
1946. június 5-én fölvettek a Bányaigazgatósághoz, az éves leltár gépeléséhez, de sajnos, csak ideiglenesen, három hónapra. Ezért egyelőre két állást töltök be; itt jól megfizetik a munkámat. Nemsokára felmondtam a hivatali állást, hogy megszabaduljak tolakodó főnökömtől. Végleges helyet szeretnék találni, ezért több munkahelyen érdeklődtem. Nemsokára üzenetet kaptam a város főjegyzőjétől. Nocsak már ott is alkalmaznának? Nem vállaltam el, mert – neki is rossz híre van, akárcsak a főnökömnek. Beadtam kérvényt az Acélgyárhoz is, és minden este kértem a jó Istent, segítsen egy rendes álláshoz, míg végre, imám meghallgatásra talált. – Nem felejtettem el megköszönni, amiért az Égiek rám tekintettek. De most… (egyszerre három állás-lehetőség!) azt se tudom, mit tegyek?
1946. július 5-én alkalmaztak az Acélgyárban. Az eddig munkában töltött időről igazolást kell kérnem, hogy a „gyakorlati időt” beszámítsák munkaviszonynak. Fölkerestem a tiszti-főorvosi hivatalt. Volt főnököm nagyon kedvesen fogadott, én gépeltem le az igazolványt. Áradozott. – Milyen jól néz ki Katóka! – Ne siessen, beszélgessünk egy kicsit. Igen ám, de az ajtót kulcsra zárta, és nem engedett ki. Kezdődött a puhítás, üres bókok… – Aranyos, aranyos, hogy megváltozott! Már nem vagyok hivatalfőnöke, ne legyen olyan merev, csak egy puszit kérek! – Közben egyre közeledett felém, én hátráltam, kezemet magam elé tartva. Elkapott. – Hadakoztunk.
– Nem, és nem, ezt velem nem teheti! Eddig úriembernek tartottam, most pedig egyszerűen lerohan? – Undor fogott el, amikor láttam, hogy felhevült. Könyörgött, kért, aztán megint erőszakkal akart megcsókolni. Erős ugyan nem vagyok, de nem engedtem magam! Éreztem, és erre gondolva ijedtemben majd’ elállt a lélegzetem: milyen gyenge vagyok… Milyen kiszolgáltatott a nő egy megvadult férfi mellett! Őrült erővel kapta el a kezem, és magához akart rántani.
– Hogyan védekezzem? Istenem, adj erőt! Légy velem, ne hagyj el! – Gondolatok kavarogtak a fejemben. Mit tegyek? Hirtelen elhatározással megharaptam a kezét, mire elengedett.
– Milyen kis csacsi maga! Hát miért, miért ellenkezik? Hisz nincs abban semmi!
– Kár a szóért, hiába vesztegeti az idejét! – Csak már szabadulhatnék! Kétszer az ajtó mellé kerülve, kinyitottam a zárat, visszarántott. Vitatkoztam, aztán erőt gyűjtve, erélyesen rászóltam: – Ha még egyszer közelíteni merészel felém, segítségért fogok kiabálni! – Végre, ez hatott rá.
– Csak azt ne! (Persze, kellemetlen volna főuraságának, ha itt, az Egészségházban, ahol több iroda, orvosi szoba és védőnőszolgálat van, meg várakozó emberek a folyosón… rossz fényt vetne rá, ha zajt csapnék).
– Nem szeretem, ha így bánik velem! – Majd kérdésre váltott: Nem szeret? – (Magamban azt gondoltam: Micsoda hülye kérdés ilyen szituációban! Csak utána válaszoltam.)
– Így igazán nem tudom becsülni. Ha tisztességesen viselkedik, akkor tisztelem, szeretem, de csak három lépés távolságból!
– Milyen gyerekes és komolytalan! – csodálkozott.
– Mindezt komolyan mondtam. Ez a stílus nagyon távol áll tőlem, felfogásommal ellenkezik. Ilyen viselkedést magammal szemben senkitől nem tűrök el!
Végre, elindulhattam. De a résre nyitott ajtóból még utánam szólt: – Nem értem, mit akart mondani?
– Semmit! – válaszoltam futtomban lefelé a lépcsőkön, vissza se fordulva.
– De igen. Úgy-e, azt akarta mondani, hogy szeret, és azt mondja, hogy meglátogat!
– Én nem mondtam és nem gondoltam ilyesmire! Hogyne, még csak az hiányoznék! Szégyellje magát, ha még gúnyolódik is velem!
Alig bírtam tőle megszabadulni. Felborzolt hajjal, menekülve szaladtam le a lépcsőkön, ő meg nézett utánam, azt hajtogatta a nyitott ajtóban: – Aranyos… aranyos… és közben láttam a lépcsőfordulóból, hogy csókot int felém!
Én meg azt se tudom, hogy értem le a kapuig. Kellett ez nekem? Kellett nekem igazolvány? De hát ki hitte volna, hogy ennyire nem tudja magát fegyelmezni. Aljas! Pfuj! Undor fogott el, mikor rá gondoltam: látni a felhevült arcát, mintha tüzet lehelne felém… Oh! Milyen nehéz ma lánynak lenni!
Végigrohantam az utcán, égett az arcom. Azt hittem, mindenki engem néz és látja rajtam, hogy valakivel hadakoztam. Alig vártam, hogy hazaérjek. Be a fürdőszobába, mosakodni! Jóval később is úgy éreztem, hogy piszkos lett a kezem, ahogy szorongatta.
Arra gondoltam: semmivel se volt különb, mint 1944. Szilveszter éjjelén a „felszabadító” orosz (tatár!) tankosok, akik ránktörték az ajtót, s előlük csak a padlásról leugorva tudtunk elmenekülni!
~
16 hozzászólás
Nőnek lenni ma is nehéz, de azért valljuk be: igazán jó dolog! Tetszik, hogy ilyen jól emlékszel mindenre, persze ha jól emlékszem, a naplód alapján. Klassz és várom a többit is ! 🙂
Nőnek lenni ma is nehéz, de azért valljuk be: igazán jó dolog! Tetszik, hogy ilyen jól emlékszel mindenre, persze ha jól emlékszem, a naplód alapján. Klassz és várom a többit is ! 🙂
Én biztosan nem tudnék naplót vezetni, mert nap végére már nemigazán emléxem, mi is történt velem aznap… Ráadásul majdnem minden nap ugyanaz történik velem, roppant ubalmas egy olvasmány lenne 🙂
Virágnak: Igen, jól emlékszel. Naplót vezettem, ezért abból könnyebb visszaemlékezni olyan pontosan az eseményekre. Persze, nem azért adtam ezt a címet az írásomnak, mert nehéznek tartottam az életemet. Igaz, voltak nehéz napjaim, sőt, éveim is, de ha figyelemmel kíséred a közleményeimet, akkor majd több részletet megismerhetsz az életemből, mert általában a megtörtént eseményeket szeretem papírra vetni, akár velem, akár környezetemben játszódott le. Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet.
Szia!
Az biztos, hogy nőnek lenni nehéz. Hiába van egyenjogúság, ezt nem nézik sehol. Több mindent kell (általában ) tennünk, mint egy férfinak. De vörös rózsát, csak mi, NŐK kaphatunk… 🙂
Gratulálok ehhez az írásodhoz is!
Én is vezetek naplót. Szerintem csodálatos érzés. A második barátnőm. Mindig meghallgat, és néha segít is. 🙂
Kedves Mishu!
Igaz, régen írtál, de én most ellenőrzöm az írásaimat, s most vettem észre, hogy nem reagáltam rá. Igazat írtál, nekünk mindenütt többet kell produkálnunk ugyanazért, vagy még szerényebb javadalmazásért. Azért mégis csak jó nőnek lenni, én is ezt vallom.
Köszönöm a látogatást.
Szeretettel: Kata
Hát, nőnek lenni jó, csak ennyit mondhatok, űdv és minden jót , Mikike
Heló, Miki!
Persze, Te el sem tudod képzelni, milyen nehéz volt akkor és most is lánynak lenni… Igazam van? Nos, nőnek sem könnyebb, mint a lányoknak. Sosem volt könnyű annak, aki komoly hivatásnak tekintette a nő, az anyai és a fizetős munkájával kapcsolatos teendőket.
Köszönöm a látogatást!
Láttam, van megint láncvers!
Üdv. Kata
Kedves Kata!
Régen is nehéz volt lánynak lenni, ma is az, de ma már egészen másért.
Megdöbbenve pillantottam egy tiniújság rovatára (tanácskérés szexuális témában), amikor 12-14 évesek konkrét kérdésekkel bombázták a tanácsadót. Nem ám szolid értelemben, hanem a már meglévõ szexuális életükkel kapcsolatban. Fogtam a fejem, hisz õk még kislányok. Nem gondolom, hogy erre érettek lennének érzelmileg. Mintha összekeveredett volna a szerelem és a szex fogalma. Ebben a szexuálisan túlfűtött világban a szexről gondolják a lányok, hogy az a szerelem. Még egy-két generáció és nem is értik, hogy miről szól az írásod. 🙁
Kedves Judit!
Teljesen egyetértek Veled. De azt is tudom, hogy ma egészen más világ van. Csak azt nem értem, ennyire hogyan változhattak meg az értékek. Persze, abban az időben nagyon sokat számított a csládi környezeten kívül az is, hogy vallásos nevelésben részesült az ifjúság. Utána hiába próbálták ezeket a nézeteket-érzelmeket semmibe venni, mert ott is foglalkoztak a fiatalokkal. Sok fiatal lelkész kirándulni járt velük, s nem a szex-felé irányította őket, mással kötették le a figyelmüket. S ez hiányzott és talán még ma is hiányzik, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal a fiatalok. Aztán az lesz a vége, hogy már 10 éves kortól azt hiszik, hogy megérettek a szerelemre, amit összetéveszenek a csupán testi kapcsolattal. Aztán mikor eljönne az idő, már kiégtek. Sajnos így van, de ki tehet erről?
Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Számítottam erre a fordulatra attól kezdve hogy a főnököd megígérte hogy mindenképp maradhatsz.:S
Ma sem könnyű nőnek lenni, de örülök hogy az vagyok.:)
Tudod, akkor kényszerültem arra egyik bátyámmal, hogy munkát vállaljunk, mert a háborúban, menekülésünk alatt (menekült vonatról lekapcsolták a vagonokat, amikben csomagok, ládák voltak) mindenünk elveszett, hiszen az életet mentették. Kellett a pénz, hogy ennivalót szerezzünk rajta, ezért nem folytathattam tanulmányaimat sem főiskolán. Képzőművészeti pályára készültem – volna. S ezt akkor is – lehet, talán most is – sokan kihasználták.
De én nem sokáig maradtam ott, mert a nagy bánya-cég leltározáshoz keresett alkalmas embereket, s én azonnal vállalkoztam rá. Igaz, csak három hónapra szólt, de nagyon jól fizettek, s ez, akkor sokat számított. Aztán onnen mentem az Acélgyárhoz, el se akartak engedni a bányától, azt mondták, hogy engem véglegesítettek volna. De én ezt nem tudhattam.
Utolsó mondatoddal is nagyon egyetértek.
Köszönöm, hogy olvastál: Kata
Hűha! Most nyitottam ki ezt a régen föltett és szégyenkezve látom, hogy nem válaszoltam néhány
kedves vendégemnek, köztük Neked sem.
Köszönöm, hogy olvastad: szeretettel: Kata
Szia Kata! 🙂
Nagyon szeretem olvasgatni a naplód bejegyzéseit, mert sugárzik belőlük a hit, az emberség.
Örülök, hogy kitetted az ajánlóba ezt a részt, mert még nem találkoztam vele.
Megdöbbentett, hogy miken mentél keresztül. Annak ellenére, hogy kivételesen nehéz volt a sorsod, nem gondoltam, hogy ilyeneket is megéltél. Nem irigyellek az "élmény" miatt, de jól oldottad meg a helyzetet. Egyébként felháborító a szánalmas próbálkozás.
Kedvelem, ahogy mesélsz. Igaz mesék ezek, mindannyiunknak tanulságokat hordoznak. Példát lehet venni tőled minden szempontból.
Szerintem ez lehetne a mottód:
"Okom volna keseregni. Ismerőseink között mi vagyunk legnehezebb helyzetben. De búsongással segíthetek-e a körülményeimen? Nem. Addig szép az élet, amíg örülni tudok neki.".
Ilyennek ismerlek írásaid és másokhoz való hozzáállásod alapján.
Kata, nagyszerű ember vagy! 🙂
Jó egészséget kívánok neked!
Sok szeretettel: Kankalin
Kankalinkám, kedves vagy, hogy olvastad. Nekem nagyon jó szüleim voltak, úgy nevelték négy gyermeküket, ahogy kellett. Életem folyamán arra gondoltam, ha valami kellemetlen ért, amit apám mondott: ami velünk azon sosem szabad rágódni, úgysem lehet megmásítani. Feledjük el ami kellemetlen volt, örüljünk annak, ami kellemes és jó volt.
Engem mindkét férjem kihasznált. Nem voltam jó emberismerő, pedig több férfi feleségül vett volna, akivel jobb életem lett volna. A jó házasságban bíztam, de egyik sem sikerült, egyik ember így, másik úgy volt tűrhetetlen. Elsőtől 16 év után elváltam, másik idős és beteg volt, csak azért maradtam meg vele haláláig.
Életemben négy év volt igazén jó. De jött a nagy Tiszai áradat, és akit akkor megismertem, ott jelen kellett lennie, vezetni a munkát. Megfázott, nemsokára elvette tőlem az Isten, de sohasem fogom feledni. Most is olvasom leveleit, szeretettel gondolok rá, amíg élek. Reménykedem, hogy halálom óráján ő vár engem a Másvilág kapujánál.
Kata
Kankalinka, kedves vagy, hogy olvasod az én írásaimat. Igaz, hogy közvetlenül a második világháború után történtek, nehéz esztendők voltak azok. Bár nem tudtam tovább folytatni tanulmányaimat, ahová elmentem dolgozni, mivel mindig szorgalmas voltam, engem megbecsültek. Sajnos, olyanok is történtek, amit itt leírtam, mivel némely férfi-társunk már csak ilyen, szereti kihasználni azokat, akik azt megengedik. Én sosem tartoztam azok közé.
Sajnos a kedves családunk szétszóródott, csak időnként tudtunk összejönni. S azért igaz mesék az én írásaim, amiért én már korán kezdtem naplót írni, sokat jelentettek később is, mivel percnyi-pontossággal tudtam leírni, s akiket érdekel, igaz történeteket olvashatnak.
Azt vallom, amit Te írtál: "Addig szép az élet, amíg örülni tudunk neki."
Már nem vagyok fiatal, de én még most is szeretek élni, bár a Jóisten még most is bőséggel ellát majdnem lehetetlen eseményekkel. Súlyos hátizsákot hordozok a hátamon…
Köszönet érte, hogy olvastad: Kata