.…..általános iskola, évkezdés, valamelyik felső osztály.
Minden év úgy kezdődött, hogy iskola helyett kihajtottak minket a falu környéki földekre hagymát szedni. Talán nevelési célzattal (is),hogy megtanuljuk tisztelni a munkát, nem tudom, én megutáltam.
Korán kellett kelni, félálomban kibiciklizni az isten háta mögé az akkori állami gazdaság hagymaföldjére.
Az ember rémálmaiban bolyong céltalanul ilyen helyeken.
A hagymákat már korábban valami spéci géppel kiforgatták földágyukból, – tömött sorokba rendezve azokat – amik sárga-barna csíkokban úgy vezették csámpás párhuzamosaikkal az ember tekintetét a látóhatár szélére, hogy bele lehetett szédülni.
Az embernek az volt az érzése, hogy ott ahol a sorok végleg eltűnnek a semmiben, ott már nincs is semmi és a föld tényleg csak egy nagy, lapos korong a világegyetemben, és ha kisétál az ember a végére, hogy lenézzen a széléről a sötét, fekete semmibe, még talán fel is billenni…
A csendes, reggeli szél nyomában az ősz leheletével az elmúlt nyár hangulatát idézte, mint ha csak nem akarta volna elhinni, hogy egy időre vége. Pedig vége volt, az elmúlt nyárnak már bizony örökre.
Minden távolinak tűnt, csak a magányom nem.
Mindenki kapott egy sort, és vödrökbe kellet szedni a hagymát, aztán elballagni a vödörrel a föld szélén álló ládákhoz, beleönteni a hagymákat, és kezdeni elölről ezt az egész lélekölő rítust.
A sor nem akart fogyni, de az a rohadt faláda ott a sor végén még is egyre messzebb és messzebb került.
A vödör széle össze-vissza verte a lábam szárát, hiába próbáltam nem odaverni minden egyes lépésnél.
Poros, piszkos lettem már az első percben, a gatyámban ott zsizsegett a szürke föld finom, vegyszerszagú púdere, a kezem rothadt hagyma émelyítő szagától bűzlött, amit még napokkal később is éreztem, bárhogy sikároltam otthon.
A parasztgyerekek rettentően élvezték, csapatokba álltak, versenyeztek, hogy melyik ér ki hamarabb a sor végére, mulandó rangot szerezve ezzel a többiek előtt.(én egyik csapatba sem kellettem)
A tanárok is élvezték, kaptak még néhány hetet a zsibbasztó nyári szünet végtelennek tűnő boldog hónapjaira, mint egy levezetés képen, hogy visszazökkenhessenek a vidéki, mindentől távol eső tanári állás feketéjébe és fehérjébe, a mindennapi rutinba, a napról-napra, a hónapról-hónapra, az évről-évre ugyanolyanba, amit már szürkének sem lehet nevezni.
És természetesen mindennap végén szakadásig rakták a szatyraikat hagymával, amolyan prémium gyanánt, – persze a sorvégi faládákból -, amit nekünk nem volt szabad.
Nem értettem, hogy ebben mi a jó, görnyedve, térdelve vagy négykézláb hagymákat dobálni egy vödörbe, aztán felkapni, kisietni vele a sor végére aztán vissza, óráról órára a fogyatkozni-rövidülni nem akaró hagymasorok közé.
Miért nincs már erre egy gép, az ember lassan a holdra utazik, mi még is kézzel szedjük a termést. Valami nincs itt rendben.
Most is én voltam az utolsó, mint mindig. A többiek egyre messzebb kerültek és én is egyre messzebb kerültem. Az idő megfeledkezett sürgős dolgáról nem sietett nem kapkodott most, ráért, odatelepedett mellém, és csak szánakozva nézett, ahogy ott szerencsétlenkedek.
Nehéz napok voltak.