Nélküled

Enyhül szorításod a derekamon, és lassan kicsúszik kezemből a kezed. Megszelídül a szenvedély, mely egykor oly nagy hévvel lobbantotta lángra az arcunkat. Már nem tudom, mit akarok tőled. Ahogy múlnak a napok, elfogynak az érzéseim, akár a gyertya lángja, ha nem táplálja az oxigén. Minden nap meghaltam egy kicsit, mert hiába adtam, vissza sosem kaptam. De most vége. Elfogyott a kitartás, megszakadt a lendület, kifakult az emlék, és már nem hiányzik, hogy ujjaid az enyémre fonódjanak. Kihűlt forró tenyered nyoma hűvös derekamon, mint ahogy kihűlt szívemben a parázs, amit Te lobbantottál lángra egyetlen pillantásoddal, és Te tartottad életben csókjaiddal egy teljes héten át. Megtanultam élni nélküled. Bár nehéz volt és keserves minden egyedül megtett lépés, percenként visszafordultam, pillantásodat keresve, várva, hogy utánam nyúlsz, megfogod kezem, és egyetlen szorítással jelzed, sosem engedsz el. De mindez nem történt meg. Te nem voltál mögöttem, vagy ha ott is voltál, nem láttalak, mert nem kerestél, nem akartad, hogy rád találjak. Pedig milyen nagyon szerettelek! Azt hittem, hogy összetartozunk, hogy Te vagy az, akit kerestem, akit meg kellett találnom, és aki többé nem enged el. Tévedtem. Fáj az érzés, hogy csak ennyi maradt belőlünk, és a lehetőségből, ami előttünk állt. Hiszem, hogy nem minden nap kap az ember olyan ajándékot a sorstól, amilyet mi kaptunk, mikor megismertük egymást, és tudom, hogy egyszer Te is belátod majd. Ha nem is most, de valamikor eljön még az idő, amikor egy pillanatra üres lesz a szíved, és eszedbe jutnak azok a távoli napok, amikor szeretett téged egy lány, aki feladta volna érted az életét, akkor és ott, de neked éppen nem volt időd rá.