Megkérdezi tőlem ez a faszkalap rendőr, miért tettem. Most mondjam el? Kit érdekel? Ki értheti meg? Ül itt előttem a hasán feszülő ingben, görcsösen szorítja a tollát, mint jobb napokat látott húsz éve házasok a bevásárlószatyrot. Elmesélem, mert el kell. Nem változtat semmin, de ha az emberek értelmet keresnek egy történésnek, hát ki vagyok én, hogy megfosszam őket ettől a katarzistól?
Hosszú lesz, mondom a pocakosnak. Nem baj, válaszolja, van időm, mint a tenger. Ja, csak hajad nincs, te árva lélek, hát belőlem akarsz továbbfejlődni? Hát az én történetem viszi tovább a sekélyes életed? Hát tudni akarod, hogy a késszúrásoknál éreztem-e a csontot? Hogy belenéztem-e a szemébe? Mire vagy kíváncsi? Hogy remegett-e a kezem? Hogy az élet távozása megríkatott-e, vagy nem éreztem semmit, amikor láttam utolsót lélegezni? Hogy a nevelőapám szeretett-e? Hogy kaptam-e tőle labdát gyerekként? Hogy az ugráló várba mehettem-e még egyszer, vagy szigorú volt, és ott tört el minden? Akarod tudni, hogy másokat tudok-e szeretni? Mit akarsz tudni valójában? Hogy te képes lennél-e erre?
Elmondom neked, mindent loptam az életben. Nem volt semmim. Nem voltam senki. Loptam az ételt, loptam a személyiségem, loptam a halált is, mert nem én vagyok az első, aki ölt.
Mióta foglalkoztatta a gondolat, kérdezi a dagadék. Szerintem már az oviban rajzoltam erről egy szép képet, mondom és mosolygok. Valójában nem gondolom magam pszichopatának, de tudom, hogy mit kell tennem azért, hogy azt higgyék, az vagyok. Ez mindenkit megnyugtat. Nem keresik tovább, a miérteket, mindent alárendelnek ennek a skatulyának, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Megkérem, hogy vegye komolyan a kihallgatást, mondja halkan a kopasz. Nem elég komoly, hogy megtettem, kérdezem, és élvezkedek a zsíros homlokán lefolyó izzadságcseppen, ami az arcán végigfolyva az inge gallérján ér véget, hogy foltot hagyva büdösítse tovább. Nem haragszom rá. Igazából nem haragszom senkire. Már nem vagyok képes rá. A harag azt jelenti, fontos bármi itt a földön, de nekem már nem. Nem vagyok hozzákötve semmihez és senkihez. Egyedül vagyok a világban, és ez nekem így jó. Úgy lengek a világban, mint egy lónyál a zablán.
Verték gyerekként, kérdezi a hatalmas fül. Csakis nevelő célzattal, válaszolom. Ez igaz is. Sosem volt pofon értelmetlenül. Pont ez a lényege. Ez segít elfogadni, hogy nem lesz másként. Ha tettem volna valami rosszat, ha igazán gáz gyerek lettem volna, ha lett volna egy tulajdonságom, amin változtathatok, akkor az egész véget ér egyszer. De így csak a puszta verés maradt évekig, mintha hosszú évszázadokig sanyargattak volna, mint a sötét középkorban az embereket. Sokszor gondoltam erre. Elképzeltem a kerékbe tört embereket, ahogy a nyelvük már kilóg ernyedten a szájukból, és már kiáltani sem tudnak, mikor a fájdalom már átcsap élvezetbe, mert ha nem lenne, unalmas lenne az egész. Mit ér egy törött kar, ha nem fáj? Minek egy lyukas fog, ha nem hatol az agyadig a fájdalom? Az élet nem ér semmit szenvedés nélkül. Elfoglaltságot ad. Valójában a nevelőapám csak értelmet adott az életemnek. Nélküle nem tudtam volna kapcsolódni a világhoz. Ki kellett volna találnom magam. Meg kellett volna tanulnom zongorázni, vagy sí ugrani, vagy csak szeretni valakit, hogy legyen miért felkelni reggel. De így, az egész könnyebb.
Beszélt róla valakinek előtte, kérdezi a két nőies mell. Körberagasztottam a környéket, nehogy lemaradjon róla valaki, mondom. Majd meg őrül szegény, azt hiszi nem fog megtudni semmit tőlem. Pedig többet is, mint szeretett volna. Megtudja majd az egész szart, amit a világ fosott ide, és mi tocsogunk csak benne, mint egyszeri kiskacsa abban a fekete tóban. Ez is fekete, mint az éjszaka, mint a szoba, ahova a nevelőapám vére fröccsent. Mint a képkeret, amiben az anyám képe volt. Fekete, mint a cipőm, amiben a temetésére mentem. Fekete, mint a szemfesték, amit a húgom sírt le a temetőben. Fekete, mint azóta, minden napom. Fekete az éjszaka, és fekete a nyári reggel. Fekete, mint ennek a faszkalapnak a szembogara, amivel állandóan vizslat, hátha felfedez valamit, amibe belekapaszkodhat, mert egyedül fél, és engem hív segítségül.
Milyen kapcsolata volt az anyjával, érdeklődik a mitesszeres bőr. Imádtam, mondom, és nem hazudok. Persze tudom, hogy az érdekli, szoptattak-e, mert megakadhattam a fejlődésben, ha nem. De ez nem így volt. Sőt. De nem tartozik rá, hogy érte éltem, és ő értem halt. Ez túl sablonos. A lényeg ott kezdődik, amikor a nevelőapán szétveri anyám fejét egy üveggel. Az egész ott indul el. Ott születtem meg másodszorra. Ott lettem árva, és ott lettem a húgom apja.
Mi a helyzet a húgával, kérdezi a vastag nyak. Él, mondom, és hazudok. Valójában két éve halott a lelke. A teste valahol, egy zárt osztályon vonaglik, de az mindegy. Már halottnak kéne lennie, és ezt ő is tudja, ezért zártatta be magát. Most meséljem el ennek a lányregényeken felnőtt, középkorú baromnak, hogy mi az élet? Milyen volt látni a húgomat a nevelőapám alatt? Írjam le neki részletesen, mikor addig ütöttem, amíg tudtam, hogy szerencsétlen húgom ki tudjon szabadulni. Vázoljam azt az estét? Részletezzem a hideg utcát ahova futottunk? Érzékeltessem a februári hajnalt, ami egy kapualjban ért minket? A húgom rohamot kapott, és nem bírta abbahagyni a zokogást. Ez kit érdekel? A mentősök sem voltak nagyon riadtak, mikor megláttak minket. Az, hogy velem nem foglalkoztak, nem zavart, de hogy a tizenéves húgom, nekik csak egy drogos kurva volt, akinek egy szavát sem hiszik, mert látják rajta a tűnyomokat, na az egy kicsit frusztrált. Ki a fene, nem lőné magát úgy, hogy az anyja öt éve halott, a nevelőapja meg felváltva használja bokszzsáknak meg asszonynak?
Ott születtem meg harmadszorra, és lettem árva, és temettem el a húgomat.
Mesélne az iskolás éveiről, kérdezi. Hogyne, tanultam, kaptam papírt is róla, válaszolom. Nem tudom, meddig húzhatom még így, hogy nem válaszolok rendesen, de még egy kicsit hagyom szenvedni. Hadd legyen az ő életének is értelme. Nem maradhat így. Tényleg segítségre van szüksége. Meg kell tanulnia a türelmes fájdalomhordozást. Mint nekem, amikor az egész iskola előtt alázott meg a nevelőapám. Szerinte nem volt jogom elvinni azt a könyvet magammal. Mikor észrevette otthon, hogy a polcáról hiányzik az Asimov, rögtön tudta, hogy én voltam. Nem nyúlhatott hozzá más. Hét éves voltam. A második nap volt az tanévben, és próbáltam bevágódni a többieknél, hátha ettől szeretni fognak. Egy ideig jól is ment minden. De aztán jött az apám.
Barátnője van, teszi fel az újabb kérdést az izzadt fej. Egy kibaszott köcsög vagyok, felelem, ez nincs benne a kartonomban? Miért is szeretném a nőket? Semmit nem adnak, amim ne lenne nélkülük. Tényleg azt hiszi ez a seggfej, hogy neki fogok mesélni arról, amit magamnak se mondok el? Beszéljek az első szerelemről, ahogy lestem a lépcsőházban, hátha kijön játszani, apám meg üvöltött, hogy hol vagyok, mert elfogyott a sör? Mondjam el neki, hogy sóvárgok minden pillanatban, de csak azért, mert ez segít a fájdalomfüggőségem kielégítésében? Azon a hurkás ujján ott feszül az arany. Biztos nagyon boldog, ha a felesége ekkorára hizlalta. Vajon az asszony is dagadt? Vagy csak neki adatott meg, hogy ne ez ágyhoz kötözzék, hogy ne tudjon elmenni, hanem egyszerűen megkenik mint tepsiben a csirkét? Nem mondok el azért mindent. Maradjon titok magamnak is. Nem mondom el az átrejszolt éjszakákat. Nem mesélem el a címlapokat, amikre odatéved a szemem, és elképzelem, ahogy egy ilyen nő főz nekem ebédet. Nincs köze mindenhez. Elmesélem neki, hogy az anyámat szerettem. Elmondom neki, hogy a húgomat imádom. De nem mondom el neki, hogy valójában a szerelem lenne a megváltóm, de én nem akarok boldog lenni.
A távolabbi rokonokkal tartja a kapcsolatot, kérdezi a vastag száj. Nem, mondom. Lenne kivel, de minek? Azért is hívják őket távolabbi rokonnak, hogy ne kelljen őket naponta látni. A nagybátyámat, aki apám kiköpött mása. A feleségét, aki nemcsak bányarém, hanem egy akkora ribanc, hogy olyat csak a régi kupikban lehetett látni. Mégis mi a rohadásért találkoznék bárkivel is, akivel nem muszáj? Minek ülnék körbe egy asztalt olyanokkal, akiket legszívesebben azon szervíroznék fel? Külön pástétom a májukból, külön a veséből. Persze ez sem saját ötlet, de mondtam már, hogy mindent loptam.
Voltak tervei a jövőre nézve, kérdezi a puffadt. Persze, mondom, kiolvasok egy könyvtárat. Azt nem mondom el, hogy évekig jártam a közelibe. Nem vallom be, hogy én voltam az a titokzatos alak, akiről írtak az újságok, hogy kitépkedte a regények utolsó oldalát. Nem kell tudnia, hogy összegyűjtöttem egy könyvbe, hogy nekem van egyedül a világon egy olyan regényem, ami más regények végéből ál össze. Kihagyom a beszélhetésből, hogy üres lapot tettem a kitépettek helyére, hátha kedvet kap a kedves olvasó, és ír egy saját befejezést. Elképzeltem, ahogy Godot mégis megérkezik, mert egy szép szőke lány megsajnálja szegény csávókat.
Mióta készült rá, kérdezi az izomtalan kar. Amióta először láttam, mondom. Valójában nem igaz. Az első nap nem is volt rossz. Anyám hazahozta, mint egy trófeát, amit a kocsmában nyert ruletten. Valójában tényleg így volt. Apámat nem is ismertem. Amilyen régre vissza tudok emlékezni, anyám pasivadászaton volt, hogy nekünk jó legyen. Így mondta. Könnyebb lesz, ha van itthon egy férfi, mondta, és megsimogatta a fejem. A nevelőapám előtt csak átmeneti fazonok voltak. Anyám kereste az igazit. A nagy őt. Hát megtalálta. Végül is ez a szerelem. Jön valaki, és alapjaiban rendezi át az életet. Ez történt. Az első nap fagyizni mentünk és játszótérre. Anyámmal ültek a padon és rólunk beszélgettek, hogy milyen aranyosak vagyunk, és mennyi lehetőség van bennünk. A nevelőapám váltig állította, hogy ő lesz az, aki segít majd, hogy mérnök legyek. Vagy nem. De ez csak később derült ki. Illetve egy hét múlva lehetett sejteni, hogy nem fenékig vagyunk a tejfölben, mikor artikulálatlan ordítozással jött haza hajnalban, és kipenderített minket egyesével az ágyunkból, a konyhába invitált és elmondta, hogy nélküle levegőt sem tudnánk venni, mert olyan gyengék vagyunk, de ha kussban élünk mellette a szegényes kis életünket, nem lesz baj. Anyám érezte, hogy tennie kéne valamit, de már olyan fáradt volt a nagy ő keresésében, hogy jobbnak látta csendben lefeküdni, és úgy tenni, mintha aludna.
Mi történik, kérdezte a szívtájékra kapó kéz. Szerintem szívroham, mondom és felállok. A nevelőapám jut eszembe, amikor az első készszúrás helyét fogta. Nem hitte el, hogy mi történt. Ahogy most ez a fazon sem. Kimerednek a szemei. A nevelőapám homloka is így gyöngyözött a második szúrás után.
Nem tudok beszélni, mondja a kifröccsenő nyál. Nem is kell, mondom és az ajtóhoz lépek. Lassan teszem, nem kell sietni. Nem stroke-ja van, csak szívroham. Van még ideje szenvedni. Mint a nevelőapámnak. Arra jó az anatómia, hogy megtudod, mik azok a pontok, ahova, ha szúrsz, a másiknak csak fáj, de nem hal rögtön bele. Így vonaglott, mint ez a hatalmas test itt. Kinyitom az ajtót és kilesek a folyosóra. Nincs itt senki, mondom, és felé lépek. Az arca könyörgő. Mint a nevelőapámé volt.
Hívj mentőt, mondja az elfúló hang. Hívok, mondom, és tényleg megteszem. Elindulok a folyosón a telefon felé. Még mindig nem sietek. Tudom, hogy van idő még. Nem fog meghalni. Csak elnyújtom a szenvedést. Mint a nevelőapámnál. Csak őt hagytam kiszenvedni a szőnyegen. Az utolsó szúrást a nyakába kapta. Látni akartam, ahogy a vére szétfolyik a szájában. Mentők, kérdezem a telefonban, jöjjenek a rendőrkapitányságra, egy férfinek szívrohama van. Visszamegyek a szobába. A vastag lábak még kapálóznak. Melléhúzok egy széket, leülök, és elmesélek neki mindent, amíg megérkezik az orvos.
15 hozzászólás
Na ez már tetszik! 🙂 Igaz, nem vidám a sztori, de élveztem. Gratulálok, ez remekül sikerült. 🙂
Üdv: Délibáb
köszönöm 🙂
Ezt így kitalálni nem lehet. Ilyen élethűen leírni ezt a kihallgatást csak azt tudja, aki már részt vett ilyenben. Akár rendőrként, akár gyanúsítottként.
Ha a fejedben született meg, még sokra viheted.
Az írásodhoz szeretettel gratulálok. István
Tökre jó szövegek! Nyerítettem. És a történet is király! tetszett -én
Piszok jó írás! A szöveg stílusa jól összekapaszkodik a témával, és ehhez mérten választékos. Gratulálok!
Üdv
Zoli
köszönöm szépen
🙂
amúgy szociális munkás vagyok, így sok élethelyzettel találkozom, és hát nem annyira vidámak a sztorik…
Szia Andrealitas! 🙂
Éppen elcsíptem előző válaszod, ezért már nem kérdés számomra, hogy honnan az ihlet. Amikor először szembesültem írásoddal, már akkor beleborzongtam, azóta újra elolvastam. Kegyetlen a történet tartalma, irodalmilag pedig kegyetlenül jó, hatásos.
Tökéletesen írtad le az adott helyzetet, a jellemábrázolás és a pszichikum megjelenítése kiváló.
Első gondolatom az volt, hogy pszichológusként, vagy pszichiáterként élted meg ezt a helyzetet.
Most már tudom szereped a hasonló történetekben, mert nem ez volt az első, de ha jól sejtem, az utolsó sem.
Szerintem szükség van ilyenekre ahhoz, hogy elgondolkodjunk azon, hol is tartunk ma. Félelmetes!
Írásodhoz csak gratulálni tudok, bátorságodhoz is. Munkádhoz kitartást kívánok, erős lelket, az új esztendőre pedig békét, boldogságot, egészséget, örömöket! 🙂
Szeretettel: Kankalin
köszönöm 🙂
hasonló jókat kívánok neked és nektek én is 🙂
Íz írás borzalmakat tár elénk. S bármilyen brutális a téma, az írás maga sokkal jobb, mint amit már korábban olvastam. Sajnos az életben történnek hasonló borzalmak, hiszen hasonlót máshol is olvashatunk.
Hosszú a történet, de nem bántam meg, hogy olvastam. Nem lehet kellemes olyan helyen dolgozni, ahol hasonló esetekkel találkozol.
Kívánok szebb napokat az új esztendőben: Kata
köszönöm
🙂
Kegyetlen történet, kegyetlenül jól megírva. Hasonló területen dolgozom, mint te, sok nyomorúságos helyzettel találkozom én is, de így biztosan nem tudnám megfogalmazni a nyomort…
Gratulálok: Klári
Nem semmi történet, csatlakozom az előttem szólókhoz.
De ahogy megírtad az fenomenális. Most olvasom harmadszorra, igencsak megfog, pedig
a téma nem egyszerű és nem is egyszerű róla írni.
Fantasztikusan eltaláltad, nagyon tetszett !
Szeretettel olvastalak: Zsu
köszönöm 🙂
Hát ez csodálatosan megfogalmazott szöveg. Én is többször elolvastam, ittam minden mondatát. Zseniális, ám szomorú történet, de nagyon szépen érzékeltetted. Jó volt olvasni.:)
köszönöm 🙂