Nem ismertem önmagamra

Megesik néha, hogy az ember nem ismer rá saját magára, de amikor már az asszony se ismeri fel, akkor az már kettővel is több a soknál.
Nem másnaposan történt az eset, amikor mondjuk előző nap berúgtam, és hogy ezt ellensúlyozzam kirúgtam egy borozó összes vendégét, osztán másnap az Isten magának se tudtam magamra ismerni, pedig még az anyósom is rám ismert a videofelvételen, hiába gyenge a látása.
Egy amolyan hétköznapi esemény folytán váltam hirtelen ismeretlenné saját magam és párom részére, de nem kell megijedni, mert nem testi volt átváltozásom, hanem szellemi, de ettől se kell még sokkot kapni, ugyanis nem vedlettem át gonosz szellemmé.
Majdnem a fordítottja történt, azaz a szellemi egységem gonoszkodva csipkelődő részének hiánya miatt lettem ennyire felismerhetetlen.

Szép, ködös este volt, kint a látótávolság ötven méter alatt, bent az olvasótávolság ötven centiméteren felül szabad szemmel, és huszonöt alatt szemüveggel.
Olvasgatjuk a szabad sajtót, mindenki a szabadon választottat, mert mifelénk abszolút sajtószabadság van, és nincs se szemszög, se látószög korlátozás, sőt az is megengedett, hogy a szeme sarkából bármelyikünk bepillanthasson a másik lapjába.
Egy ilyen sanda pillantást vetettem, a jobb oldalamon böngésző bordám lapjára, mert gyanúsan hosszú ideje és elmélyedve olvasott anélkül, hogy valamilyen megjegyzést fűzött volna hozzá.
Kénytelen voltam sandán kukucskálni a szemüveg felett, mert a távolság több volt mint ötven centi, de szerencsére jól sikerült a távolság saccolása, és elolvashattam a címét annak, ami annyira lekötötte figyelmét.
Egy kicsit meglepődtem, mert majdnem ugyanaz volt a cím, mint az egyik saját szerzeményemé, de kíváncsi is lettem, hogy vajon kinek juthatott eszébe ugyanaz ami nekem.
Igaz, olvastam egy olyan elméletet, mely szerint az elektronok kommunikálnak egymással, függetlenül attól, hogy a világmindenség melyik pontján keringenek(ezzel magyarázható például a távolbalátás jelensége), de azért mindig furcsa, ha két ember szóról szóra ugyanazt gondolja.
Alig vártam hát, hogy újra osszunk, és elolvashassam miről van szó. Mivel aránylag jól tudom keverni a lapokat, a következő körben máris hozzám került a szóban forgó újság, melynek gazdasági rovatában rá is találtam a cikkre.
Amikor olvasni kezdtem, a „déja vu” szomorú érzése kerített hatalmába, a gondolatokat ugyanis mind láttam már, mert az enyémek voltak, de az amiként tálalták őket, az majdnem teljesen idegen volt.
Úgy a közepéig jutottam, de már lassacskán az összes szőrszál kezdett meredezni rajtam a felháborodástól, hiszen a vakablaknál is világosabb lett, hogy valaki ellopta gondolataim, majd szépen szakszerűen, minden iróniát és gúnyolódást elhanyagolva, csak úgy simán fektette le a papírra azokat.
Szerencsére, mielőtt hangszálaim hangot adtak volna a szőrszálak néma háborgásának, szinte akaratlanul odanéztem a lap aljára, hadd lássam a tolvaj becsületes nevét, és bizony nem kis meglepetésemre az enyém virított szép feketén a fehér lapon.
Ezen lehet jobban elcsodálkoztam, mint Bálám a szamara makacsságán, ami nem csoda, hiszen amaz nem látta, amit a szamár látott, de ha én odaálltam a tükör elé, azonnal megláttam az angyalt, aki a cikket írta, de még az ördögöt is, aki írt egy hasonlót.
Mivel semmiképp nem ismertem magamra az angyalbőrben, és nem is éreztem otthonosan magam benne, majdnem elkezdtem a szólásszabadságot hangosan gyakorolni, de torkomra fagyott már az első megkezdetlen mondat ki nem mondott kezdőbetűje, amikor az asszonyom elismerő szavait hallottam:
– sose hittem volna, hogy megérem azt az időt, amikor képes leszel komoly dolgokról, komolyan is beszélni! Nem ismerek rád!
Ettől a hízelgő hangtól úgy lefagytam, mint egy vírust felszedett komputer, és alig találtam egy megfelelő választ, ami végül is így hangzott el:
– na látod, nem is igaz a közmondás amelyik azt állítja, hogy „a kutyából nem lesz szalonna!”