Egy őszi délután felhívtam Karesz barátomat, hogyha ráér, találkozhatnánk egy jóízű alkotó munka erejéig. Ez nálunk, leggyakrabban a diaporámával való foglalatosságot jelenti, amihez persze sok más alkotói tevékenység is társul. Ilyen a fotózás, mert a diaporáma elkészítéséhez képekre van szükség. Ilyen a zenekiválasztás, amit azért sorolnék az alkotáshoz, mert a megfelelő gondolatok kifejezéséhez hozzáillő zene megtalálása is egy önálló alkotói folyamat. És ilyen az igazán mély gondolatokat felszínre hozó beszélgetés, ami alatt elkészül egy forgatókönyvbe ágyazott művészi koncepció. A végén, pedig megszületik a diaporáma, amit mi csak képköltészetnek hívunk. Sokkal szebb és kifejezőbb ez a szó erre a vizuális műfajra. Egy élménycsomag, egy üzenet, ami 2-3 percben van összesűrítve. És ha jól van összesűrítve, a közönség azonnal rááll a hullámhosszra, és fogja az üzenetet. Néha sírnak, néha nevetnek, néha néma csöndben, döbbenten ülnek helyükön, attól függően, hogy mely érzelmi sávra tereljük az előadást.
Sajnos ritkán van olyan alkalom, amikor együtt tudunk dolgozni, és ebben általában az én munkahelyem az akadályozó tényező, így Karesz nagyon megörült, amikor odaszóltam neki telefonon.
– Sanyikám, ez nagyon jó! Gyere nyugodtan, én itthon vagyok! Várlak!
És én mentem, hogy újra beindítsuk a folyamatot. Karesz örömmel fogadott a lakásán, ami jobban hasonlít egy alkotói stúdióra, mint egy lakótérre. Igazi szellemi műhely! Ezen a helyen, nagyszerű gondolatok születtek és születnek folyamatosan, amit kitüntetések, díjak, interjúk, felkérések, gratulációk kísérnek állandóan. De az ember, ha értéket akar közvetíteni a világnak, akkor nagy veszélynek van kitéve. Hiába a szaktekintélyek elismerése, hiába a sok köszönet, hiába az őszinte támogató szó, hiába a meghívások és a rengeteg díj. A pusztító erők is működésbe lépnek és minden eszközzel próbálnak ellenállni, érvényteleníteni, eltűntetni, megsemmisíteni. De ahogy Albert Camus mondotta: „Ami nem pusztított el, attól erősebb lettem”. És így vagyunk vele mi is.
Amikor odaértem már minden elő volt készítve a munkához, de mielőtt hozzáfogtunk volna, egyéb teendőink akadtak. Karesz egyik nagyon jó barátja, Mónika telefonált, hogy az iskolás csoportját, akik moziban voltak, segítenénk-e visszakísérni az iskolához. Ennek a kérésnek szívesen eleget tettünk.
A mozinál találkoztunk a csoporttal. A gyerekek, ahogy meglátták Kareszt, szinte egyszerre ugrottak a nyakába, és ujjongva, sikoltozva üdvözölték: „Szia Karcsi bácsi! Szia Karcsi Bácsi!” De nem is tehettek másképpen. Miért?
Mert vannak jó, és vannak nagyszerű pedagógusok. Karesz az utóbbi kategóriába tartozik. Azok közé, akiknek elég ránézniük a gyerekekre, és a bizalom azon nyomban megszületik. Olyan híd épül közéjük és a gyermekek közé, amit nem rombolhat le semmi. Mert nem tud lerombolni. Nem kőből épült. Nincs anyaga. Éteri, finom szálakból szőtték. Talán angyalok, talán tündérek! Ki tudja? Nekem azért nagyon emberinek tűnik ez a kapcsolat. Ritkán látható, emberien emberinek.
Ebben az óriásira nőtt bizalomban meneteltünk jókedvűen a buszmegálló felé. Nem kellett sokat várni, mert ahogy odaértünk, már jött is a busz. Felszálltunk rá. A busz utasainak arcáról nem sok jót olvashattunk le, amikor észrevették ricsajozó csapatunkat. Karcsi bácsi, az utasok megnyugtatására játékba fogott a gyerekkel. Egy olyan játékot játszatott, ami nem igényelt semmi mást, csak figyelmet.
– Ismeritek a magyar ABC nyomtatott betűit? – kérdezte tőlük.
– Igen, Karcsi bácsi! – kiabálták kórusban.
– És azokat a betűket ismeritek-e, amelyek egyenes vonalból állnak? Tudjátok, olyan, mint az A betű, vagy olyan, mint az M betű. Csupa egyenes vonalból állnak.
– Igen, Karcsi bácsi! – kiáltották egyszerre.
– Ki tudna nekem olyan szavat mondani, amit ezekből a betűkből rakhatunk össze. Értelmes magyar szóra gondolok. – mondta a tanár úr.
– Én tudok! Én tudok! – csiripelte vékony, madárhangon az egyik kislány.
– Halljuk Esztike! Mi az a szó?
– ALMA.
– Nagyszerű Esztike! – dicsérte meg Karesz barátom a lánykát. – Ez valóban olyan szó, amelyik egyenes vonalakból álló betűkből építhető fel. Amiért ilyen ügyes voltál, adni szeretnék neked egy ajándékot.
Azzal fogta és a táskájából előhúzott egy fagyöngyökből fűzött nyakláncot és egy csokit.
– Esztike, nézd! Az egyik kezemben itt van egy nyaklánc, a másikban egy csoki. A jó válaszért cserébe, jutalmul választhatsz, hogy melyiket szeretnéd. Tessék!
A kislány elgondolkodva nézte az ajándékokat, de nem nyúlt egyik felé sem. Nem akart választani. Vagy nem tudott?
Hatalmas fekete gombszemeivel kétségbeesetten nézett rá Kareszra.
– Mi a baj Esztike? Nem tetszik a nyaklánc? Nem szereted a csokit?
– De, a nyaklánc nagyon szép! –válaszolta Eszti.
– Akkor nyugodtan vedd el, megérdemled! – nyújtotta felé a barátom
– Karcsi bácsi! Nekem nem kell a nyaklánc és a csoki sem. – hárította vissza a mozdulatot a kislány.
– Hogyan? Nem kell a jutalom?
– Nem, Karcsi bácsi. Nem kell!
– Esetleg valami mást kérnél? – kérdezte meglepve Karesz.
– Igen. – válaszolt halkan, szemét lesütve Eszti.
– Mi az, amit adhatok Esztike?
– Karcsi bácsi! Nekem csak dicséret kell tőled! Ugye kaphatok még dicséretet tőled? – ragyogott fel a kislány arca.
– Hát persze Esztike! Persze, hogy kaphatsz. – válaszolt a kéréstől zavarba jött barátom. – Amennyi dicséretet akarsz, annyit adok!
Egymásra néztünk Karesszal. Ahogy tekintetéből kivettem, az ő torka is legalább annyira összeszorult, mint az enyém. Csoda, hogy beszélni tudott. Ezt követően, még egész úton elszórakoztatta a gyerekeket, de láttam rajta, hogy nem tudja magát túltenni Eszti kérésén. Nem lehet! Ez egyszerűen nem lehet, hogy egy 10 éves forma gyermek ennyire ki legyen éhezve a dicséretre! Valamit tenni kell! Nem jó ez így! Ez motoszkált benne, és ez motoszkált bennem is.
Amikor visszatértünk a szellemi műhelybe, már nem volt szükségünk koncepcióra, nem volt szükségünk forgatókönyvre. Lázasan láttunk munkához. Tudtuk, hogy milyen anyagot akarunk összeállítani. Az előadás a fejünkben volt. És mindezt egy szó elhangzása nélkül tudtuk. Sok ezer kép közül kezdtük el válogatni azokat a fotókat, amelyekre szükségünk volt. Nevető gyerekarcok, sárga rózsa, kristálytiszta víz, gyönyörűen szép lombú fák, szomorú gyerekarcok, repedezett föld, száraz, haldokló napraforgó, szennyezett víz, törött pohár, lakat, vaskerítés. Majd Karesz berakott a CD lejátszóba egy Illés dal feldolgozást. Szvorák Kati énekelte a „Miért hagytuk, hogy így legyen?” című örökzöld slágert. Ahogy felcsendült a dal, a képek egy szempillantás alatt a helyükre kerültek. Egymás után számtalanszor játszottuk le magunknak a diaporámát. Néha változtattunk rajta, egészen addig, amíg ugyanazt az érzést nem éreztük, mint ott a buszon. Így vált teljessé az anyag.
Már valamivel jobb volt. Már nem feszített annyira a torokszorító érzés. A szomorú fáradtságtól üressé vált számunkra a világ. Elbúcsúztam Karesztól. Hazamentem megnyugodni.
Hajnali két óra körül járt az idő, amikor elfordítottam a zárban a kulcsot. Otthon mindent beborított a sötétség, mégsem akartam felkapcsolni a villanyt. Sötétben zuhanyoztam le, majd csendesen bebújtam a biztonságot nyújtó hitvesi ágyba, és csak hallgattam kedvesem megnyugtató, ütemes szuszogását. Neki szép álmai voltak azon az estén.
6 hozzászólás
Kedves Sanyi!
Azt hiszem mindenki szomjazza a dicséretet, nem csak Esztike! Panaszkodni szoktak az emberek, meg " jól beszólni". A kedvességet, a dicséretet otthonra tartogatják? Talán….
Lehet készíteni a következő diaporámát dicséret témában. Ezúttal a nőkröl, vagy a férfiakról, vagy az öregekről, vagy munkásokról, vagy a földművesekről, vagy a mérnökökről, vagy bárkiről. Mindenki szeretne dicséretet kapni, de általában ha megoldja a lehetelent, ha létrehozza az elképzelhetetlent, akkor nem dicséret jön, hanem ez lesz a napi elvárás. Jól megírt történeted, mélyen elgondolkodtató.
A diaporámáitokat meg lehet nézni valahol a neten?
Judit
Kedves Judit!
Minden szóval egyetértek, amit leírtál! Köszönöm, hogy olvastad az írást!
A diaporámákat nem raktuk fel a netre, mert csak nagyfokú minőségromlás árán tudtuk volna elérni, hogy bárki hozzáférjen. Viszont, ha szeretnél egyet-kettőt megnézni, szívesen küldök DVD-t. Írj az e-mailemre címet és küldöm! szekeress@gmail.com
Üdv.: Sanyi
Kedves Sanyi!
Pár perce ülök itt , merengek, tűnődöm.Ki vagyunk éhezve a dicséretre.Alap igazság egy pár dicsérő szó a hangulatunkat mindenféle ajándék egyebek nélkül is a fellegekbe képes emelni.Pénzbe sem kerül.Fontos!!Tűnődöm azon is, miért lett oly sok esetben "hiánycikk"az életünkből?Történeted mint látom igaz, ami megnyugtató, Esztike biztosabb szebb napokat él meg ezután, legalábbis addig ameddig Karcsi bácsi a közelében van.
Szeretettel.Selanne
Kedves Selanne!
Valóban nem kerülne semmibe dicséretet adni, mégis sokaknak "túl drága", "nem éri meg" nekik. Hogy miért van ez? Azt hiszem, ez egy jó kis indiító kérdés lenne egy hosszabb beszélgetéshez.
A biztos a dologban, hogy nem megoldás mindenki mellé egy Karcsi bácsit állítani. A fejekbe kellene rendet tenni!
Köszönöm, hogy benéztél!
Üdv.: Sanyi
Kedves Sanyi!
Jó történet hoztál ismét. Tanulságos.
Boldog születésnapot kívánok neked.
Barátsággal: Ági
Kedves Ági!
Nagyon köszönöm a hozzászólást is, meg a szülinapi köszöntést is! 🙂
Üdvözlettel:
Sanyi