Nem tehetek róla 3/3

Víz szaladt le a torkán. A Léthé vize: a magzatvíz.
Öntudatlan álomba merült.

– Isten Isten! – szólt szertartásos kórusban apa és a Bandi bácsi.
És ittak.
A nyolcéves Pali undorodva nézte a két felnőttet. Minek isszák azt a büdös pálinkát? Először aranyosak lesznek tőle, aztán kiállhatatlanul hülyék. Bárcsak abbahagynák félúton…
Palinak születésnapja volt. Ez pedig remek ürügyet szolgáltatott apának és főleg Bandi bácsinak, hogy pálinkázzanak egyet… kettőt… Minek hívta át? Pali úgy érezte, Bandi bácsi apa „rossz szelleme”. Ő viszi bele az ivásba. A szomszéd bácsi, akinek reggel-délben-este pálinkaszaga van.

– Isten Isten!
Pali tizenkét éves lett.
Ajándékot nem kapott. Apa elfelejtette, hova dugta. De meg fogja keresni! Vagy lehet, hogy csak ezt hazudta, és elfelejtette megvenni. Anya nem szólt semmit, csak sírt. Aztán ivott ő is, de nem sokat. Apa mindenesetre azért áthívta Bandi bácsit, hogy segítsen keresni…
Sötétedésig ültek a konyhában. Apa már rég elérte a hülye-fázist, Bandi bácsi még „aranyos” volt. Pali elücsörgött a konyhában velük. Jobb szerette, ha apa otthon ivott, mint hogyha a kocsmában. Bár néha megpofozta őt olyankor – de legalább együtt volt a család.
Ahogy odakint megvakult a világ, apa kitámolygott a konyhából, a szobában leült a tévé elé, és pár perc múlva már horkolt. Bandi bácsi menni készült, de ravaszkás csillogás volt a szemében. Odafordított Pali elé egy poharat, és töltött.
– Iszol-e. No, csak kicsit.
Azért félig ment a kupica. Pali megszagolta, és fintorgott.
– Nem szaglászni kell azt, hanem felhúzni, így e! – És belefordította a saját pohara tartalmát a szájába. Nagyot nyelt. – Nem való ez még neked, túl erős. Sörrel kell kezdeni, vagy valami édes fröccsel… Na! Iszol vagy meghalsz.
Pali belenyalt a pálinkába. Szörnyű íze volt. Hogy bírják ezt meginni? De a hatása… A melegség, ami a testét átjárta tőle, borzongatóan ismerős volt. Egy érzés, amihez neki valami nagyon-nagyon mély, ősi köze van, az emlékezet előttről…
Palit az anyja találta meg a szobájában. Hanyatt feküdt a heverőn, zihálva horkolt. Kinyújtott, ágyról lelógó kezétől nem messze az üres kétdecis pálinkásüveg feküdt. Maradéka, egy-két nyalásnyi, a szőnyegen szétcsorogva.

Anya az apától apránként ellopkodott összegből íratta be Palit az egyhetes nyári táborba. A sok könyörgés-sírás ellenére mindeddig meghiúsult álom most valóra vált: Pali ott ült az osztálytársaival a tábortűznél, akik mind fújták már ezeket a korábbi táborokban megtanult dalokat. Juci néni gitározott. Pali ivott magába minden szót, minél előbb be akart kapcsolódni az éneklésbe.
Juci néni megzendítette az utolsó akkordot, majd tenyérrel lekoppintotta, és kérdezte:
– Na, manókák. Melyik legyen a következő?
Elindultak a bekiabálások mindenfelől.
– Az Ohio!
– Jaj, az a megölős szar, ne már!
– Hogy beszélsz – így Juci néni.
– Akkor a faiskolában!
– Jaj már a dedós izékkel!
– Jó, akkor legyen a Nem tehetek róla, ha ilyen vagány csávó vagy!
– Jó, jó!
És felhangzott.

Pali jéggé fagyott. Még lélegezni is elfelejtett.
Honnan ismerem ezt a dalt?
Aztán megállapította, hogy soha életében nem hallotta még – csak olyan, mintha őróla szólna. Azóta, hogy a tizenkettedik születésnapján először kóstolta a pálinkát, minden egyes alkalommal, ha csak egy kortyot ivott belőle, elindult a részegedés lejtőjén, megállíthatatlanul.

– énekelte vidáman a sok ártatlan gyerekszáj, melyeket még soha nem érintett egyetlen csepp alkohol sem.
Pali volt az egyetlen köztük, aki elmondhatta: tizenhárom évesen meg sem tudja már számolni, hányszor itta magát filmszakadásig.
Engem tényleg így hozott a gólya…

Pali a rendőrségi fogdán ébredt.
Kellett hozzá egy perc, amíg rájött, egyáltalán hol van.
És vajon miért?
Kopogni, majd dörömbölni kezdett az ajtón. De nem törődött vele senki.
Később aztán megtudta, hogy hivatalos személy elleni erőszak miatt fognak ellene ügyészségi feljelentést tenni. Részegen megtámadta az őt „garázdasága”, botrányos utcai viselkedése miatt igazoltatni akaró járőröket. Mindebből ő semmire nem emlékezett.
Miután felvették vallomását és kiengedték, az utcán céltalanul bolyongva töprengett.
Miért annyira más ő, mint a többi ember?
Mások megisznak egy pohárral, kettővel, azután megállnak. Ő miért nem tud? Persze vannak részeges, „alkesz” alakok, akik minden nap, egész nap isznak. Ők sem tudnak megállni, de ez a sok évi masszív piálás eredménye. Ő miért született így? Kéthetente, ha iszik, és egyből a rendőrségen köt ki?
– Nem tehetek róla… – dünnyögte menet közben öntudatlanul, majd köpött egyet. A nyál végigcsorgott a nadrágszárán.
Miért vagyok ilyen? Miért teremtett ilyenre az Isten? Hogy baszhatott el ennyire?! Miért engedi, hogy így vergődjek?
Hülyeség. Nyilvánvaló. Nincs Isten.
Ezt valahogy meg kell oldania. Egyedül. Egyes-egyedül az idegen, értetlen és ellenséges világban.
Elhaladt egy kocsma előtt. Támadt egy új gondolata.
Azért elég jól bírom a piát. Mi lenne, ha mostantól csak sört innék? Abból egyszerűen nem bírok meginni annyit, hogy teljesen ká-ó legyek! Hm?

A toxikológián ébredt, csuklói az ágyhoz szíjazva.
Ahogy felemelte a fejét és körülnézett, olyan távoli, ködös és elmosódott volt minden, mintha még mindig álmodna. A világot egy fordított távcsövön keresztül nézte.
Meglátott egy nővért.
– Ho… hogy kerültem ide?
– Három egész kettő ezrelék véralkohollal – szólt egy hang a kórterem másik végéből, majd megjelent Pali látóterében egy magas, kopasz, szemüveges pasas műtősruhában: az osztályos orvos. – Meg háromezer fölötti gammagétével.
– És minek kötöztek le?
– Mert delíriumban megtámadta az egyik ápolót. …tudom, hogy nem emlékszik rá.
– Most már magamnál vagyok. Eloldozhatnak.
– Mindent a maga idejében, kolléga. Nézzen rám!
Pali az orvos szemébe nézett.
– Maga még mindig delíriumos, és egy-két napig nem is fog feltisztulni. Lehet, hogy holnap már fel tudjuk oldani a fékezést.
– Engedjenek el! – Pali őrjöngve rángatni kezdte a hevedereket.
– Nézze, kolléga – magyarázott nyugodt derűvel az osztályos orvos. – Vagy megnyugszik magától, vagy benyomunk a vénájába egy adag haloperidolt. Az még az őrjöngő pszichotikusokból is kezes bárányt csinál a Lipóton. Folyékony kényszerzubbony. Na mi legyen? – pislogott a kopasz fej közvetlenül az arca előtt.
Pali elernyedt, és megadta magát a sorsnak. Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! – fakadt fel benne, valami irdatlan mélységből, az emlékezet előttről… a Léthé vizén túlról.
Miután úgy ítélték, hogy „feltisztult”, bár még mindig vastag ködön át látta a világot, felvették az anamnézisét. A gyerekkor óta tartó történetet hallván úgy döntöttek, átszállítják az addiktológiára.
Harmadik napja nem ivott már, mikor megérkezett az első ottani ebédjére. A keze még úgy remegett, hogy majd kilötykölte a levest a kanálból, és még mindig olyan ködben úszott az agya, hogy délután négykor alig tudta felidézni, mi volt ebédre, a leves után. Gempa lehetett, gondolta tréfásan. A közérzete sokat javult, és ez bizakodással töltötte el. Istenem, de mi lesz velem, ha egyszer kiengednek innen?
Az ápolók egyszer csak összetereltek mindenkit a folyosóra.
– Gyertek üzire – szóltak be a terembe, és a betegek maguktól megindultak, láthatóan tudták, miről van szó. Palinak fogalma sem volt. Ment a többiek után. Nem oldódott fel még annyira, hogy szóba elegyedett volna bárkivel. Egyébként is mindenkit zárkózottnak érzett. Még a legnagyobb hangú nő, a szomszéd kórteremben, a kávéfoltos fürdőköntösében is csak egyoldalú „társalgást” folytatott, jött-ment, mondta a magáét, de nem figyelt senkire.
Beterelték őket egy társalgó-„foglalkoztató” helyiségbe. A falakon rajzok, szlogenek. Jó Isten, hova kerültem… – forgatta a szemeit Pali.
A helyiségben a betegek érkezésekor már hárman ültek, akikről szinte kiabált, hogy nem tartoznak ide. Nem voltak se betegek, se orvosok, se ápolók.
Őszülő halántékú, magas férfi, két oldalán egy-egy csinos nővel. Tud élni, gondolta Pali. Az egyik nőn megakadt Pali szeme. Negyvenes éveiben járhatott, de egészen vékony, kislányos alkata volt. Nyakában vékony aranyláncon egy medál lógott.
Palinak gyökeret vert a lába úgy, hogy a mögötte jövő tréningruhás nő beleütközött. Kicsit oldalba lökve megkerülte. Pali csak állt és bámult.
A medál csak egy kör volt, benne egy háromszög.
A jel egyszerre vonzotta és taszította. Tudta, hogy valaha köze volt hozzá, hogy dolga volt, van, lenne vele, mint azzal a dallal… „Nem tehetek róla…”
Hülyeség. Geometriai alapformák. Egy csomó hasonló céglogó van.
Mikor mindenki leült, a férfi megszólalt.
– Sziasztok, Gábor a nevem, és én alkoholista vagyok.
– Szia, Gábor! – felelt gépiesen a két nő, és többen visszhangozták őket a betegek közül.
Hova kerültem…! – ismételte magában Pali, és onnantól lehangolódott az egész jelenségről. Mindegy, ki kell húzni itt, amíg kiengednek. Mondják csak el a szentbeszédet…
Gábor pedig mondta, mondta. Pali néha félig odafigyelt. A pasas hitről, reményről, szeretetről, meg ilyen közhelyekről beszélt. Felsőbb Erőről. Napi kegyelemről.
No mi az, gondolta gúnyosan Pali, higgyem el, hogy Isten méltóztatna kivakarni abból a szarból, amibe belelökött, mikor megszülettem?
– Én azóta vagyok alkoholista, mióta a közösségbe járok. Azóta tudom, hogy mi a baj velem. Azóta tudom, hogy nem egy gyenge, szar alak vagyok, hanem beteg. Nekem azóta szabad innom… és szabad nem innom – ért Gábor a mondókája végére. – Ma, Isten kegyelméből, nyolcezer-négyszázhetvenkilenc napja nem kellett alkoholt fogyasztanom.
A két nő tapsolni kezdett, a betegek nagy része csatlakozott.
Ha ez igaz, akkor miért nevezi magát alkoholistának? Nyolcezer-négyszáz… hány nap? Pali agya zakatolt. Az több mint húsz év, ugye?
Jóval több!
Beleszédült a napok számába. A felfoghatatlanba. Az emblémára pillantott a nő nyakában, aki abban a pillanatban megszólalt:
– Sziasztok, Anna vagyok, alkoholista…
Pali egy pillanatra egy húszéves fiú arcát látta, lefittyedő ajakkal, csorgó nyállal, eszelős szemekkel, aztán egy bajuszos, szlávos arcú katonát, amint egy golyó torkon találja, és előrebukik a feje, szemében a halál iszonyatával… Aztán jött a már olyan ismerős filmszakadás.
Pali leesett a székről, és rángatózni kezdett a földön.
– Epilepsziás roham – kiáltották többen. – Orvost! Orvost!
És a nagyhangú nő, a kávéfoltos fürdőköntösben, már rohant is ki a folyosóra, csattogó papucsokkal.

Pali magához tért egy ismeretlen kórteremben.
Hol vagyok? Már megint a kórházba ittam magam? Mikor engedtek ki egyáltalán a detoxból?
Lassan kezdtek visszakúszni az emlékek. Nem engedték ki. Mentővel átszállították az addiktológiára, ott fekszik most… talán.
Valóság, álom, hallucináció, minden egybefolyt. A toxikológián feküdt, és a kopasz szemüveges doki borkóstolót tartott. Aztán gyerekek rohangáltak meg rollereztek a folyosón. Aztán volt valami háborús film, ahol folyton torkon lőttek mindenkit. Aztán beszélgetett az ágyszomszédjával, aki valami bűvészműsort rögtönzött a betegeknek. Ebből nyilván semmi sem volt valóság. Ahogy az se, hogy egy magas, ősz halántékú pasas a borkóstoló után egy óvodai csoport szobájában dicsekedett a többieknek, hogy ő nyolcezer napja nem iszik.
Pali az ágya melletti éjjeliszekrényen heverő telefonja után nyúlt, hogy megtudja, egyáltalán milyen nap van ma.
Vagy milyen hónap.
Vagy hogy reggel van, vagy este…
A telefon alól két fehér papírlap csücske világított ki.
Az egyik egy névjegykártya volt.

„Sziasztok, Gábor a nevem…” – hát mégis megtörtént? Valóság volt? Ő volt a nyolcezer napos?
A másik papírlapon egy körbe zárt háromszög volt. Igen, ez a jel volt annak a kislányos nőnek a nyakában… A logó alatt: „Gyűlések listája vidéken.” Pali szeme végigszaladt az ABC sorrendbe szedett városneveken: Szerencs… Szolnok… Szombathely…
Itt is van csoport…
Felvette a telefont. Reszketett a keze, nem tudta, hogy az elvonástól, vagy valami eljövendő, felfoghatatlan léptékű dolog sejtelmétől.
Bekopogta a számot a névjegykártyáról. Kétszer kellett visszatörölnie a remegő kéz miatt.
Kicsöngött. Palinak dióvá zsugorodott a gyomra.
– Tessék, Sályi – egy közönyös, de halványan ismerős hang.
– Szia – nyögte remegve a telefonba. – Pali a nevem…
Pár másodperc szünet. Gábor nem válaszolt. Pali nagy levegőt vett. Aztán kiszakadt belőle.
– …és én alkoholista vagyok…

Ez az írás nem az Anonim Alkoholisták megbízásából, jóváhagyásával vagy tevékenységével bármilyen összefüggésben készült, és nem feltétlenül tükrözi az AA tevékenységét, módszereit, szellemiségét és céljait. Az írásban szereplő személyek nem azonosak semmilyen élő vagy meghalt személlyel (a történelmi személyeket leszámítva: Horthy Miklós, Adolf Hitler, Sztójay Döme, Náday István, Beregfy Károly)