Olyannyira kérlelhetetlen,
Szomjat oltó kreatív képzelet,
Mondd, mi legyen te veled,
Mikor a realitás is ellened?
A világ közvetlen melletted,
De az emberek vétkeznek,
Hiszen felnőve téged elfelejtenek,
Pedig mélyen belül szeretnek.
Mondd, mi kell neked?
Nyitott lélek, komolytalan gyermek,
Ki ábrándokban lézeng,
S földön járva csupán tévelyeg?
Mondd, én kellhetek?
S veled a valóságra többé nem ébredek?
De ugyanúgy tevékenykedek,
Mielőtt elragadtál bájos kepzelet?
Vajon most is képzelgek,
Az ablakból nézve mindenütt dombok s hegyek,
Én pedig a semmin hosszasan merengek,
De lassan a jelen történései felvernek.
Ó, mégis mit merészelnek?!
Mikor álmaim oly merészek,
Ábrándjaim életre kelnek,
S engem a valóságra többé nem döbbentenek.
Őrült képzetek, fejembe szörnyetegek
Vajon merre terelnek?
Döntések, kisebb-nagyobb lépések,
Ugye a jó irányba vezettek?
Megbánt hibák, problémák
Ki hallgatja meg a keserű imát?
Nyitnék én heves vitát,
De valami a világból kizárt.
Régen minden tárt karokkal várt,
Okozott bennem megannyi kárt,
Néha a pofonoknál is jobban fájt,
Hogy nem értettem, mi bánt.
Mostanra a romokból építek palotát,
Átlépem az útonálló akadályt.
Fellegek, gyermeki álmok!
Már nem járok bennetek!