Az ötödik kerület kovácsoltvas erkélyei fáznak a reggeli kilenc órai napsütésben. Csak egy utcaseprő ólálkodik a közelben. Járdán sárgás, törött levelek, csikkek olvadnak bele a magányos szürkeségbe.
Őszi kávéillat, kikopott fűcsomók a parkban, galambok csipegetik, eszik a csendet.
Bús erkélyek, ódon vaskeret, egykoron színes pesti bérházak tiszta ablakokkal, ma modern kávézók laknak alattuk.
Aranymadzag-sugarak a padkán, jelölik az utat a pad felé. Égre nézve semmi új, semmi szokatlan, foszlott felhők fáznak. A kovácsoltvas erkélyek szemeznek lakóikkal.
Már járókelők is vannak, melegszik az aszfalt, és tisztul a járda. Díszes kirakatok tükrözik ezer bronzhajtású virág nyomát.
Az erkélyek állnak, nézik a lassú morajlást, és várják, valaki nyúljon fel hozzájuk, érintse meg a kovácsoltvasat.
2 hozzászólás
Szia Dorothy!
Ahogy a néma fémek: én is vártam, hogy történjen valami! Még ilyen csoda-mentes reggeli csendéletet! 🙂 Különösen ez a szószerkeze tetszett: "foszlott felhők fáznak"! 🙂 A bornzhajtású virágokat nem értem… Azok mik? 🙂 Segíts, hogy láthassam a reggeled képét! 🙂
A "kovácsoltvas" szó szerintem túlsággal soxor fordul elő! 🙂
Köszönöm ezt a melankólikusan nyugodt, már-már belenyugodott őszi pesti nyálkás reggelt! 🙂 Néha pont ilyen, amikor arra kávézok! 🙂
Hálával: Gabe
Kedves Gabe!
Köszönöm a kritikát, örülök, hogy tetszett, és igazad van, tényleg túl sokszor használtam ezt a szót.
Nem szeretek instrukciókat adni, mert hiszek az egyéni értelmezésekben, és abban, hogy a művészetnek pont ez a lényege.
De fa leveleire gondoltam, illetve nagyon átvitt értelemben az emberekre….