Kedvenc osztályfőnökünk négy éven át tett róla, hogy minden egyes németóra emléke beleégjen az agyunk leghátsó szegletébe is. Ofőnk, vagyis a mi imádott Ágigánk, egyben némettanárnőnk folyton azzal a titokzatos mosollyal vegyített kárörvendő fintorral kezdett bele előbb a házi feladatok ellenőrzésébe, majd az épp aktuális anyag magyarázásába. Hogy miért? – Nos, azért, mert természetesen mindig akadt megfelelő áldozat, akit kiválasztott magának, garantálva ezzel, hogy az a szerencsétlen halandó lélek minimum egy gyomorideggel, rosszabb esetben egy szép nagy karóval lesz gazdagabb óra végére.
Ez a dolog általában ott mondott csődöt, amikor engem nézett ki, mint lehetséges áldozatot, de azt már 9. osztály év elején megtanulta a drága, hogy én, anyukám, harapok, mint állat, úgyhogy velem nem éri meg szórakozni.
Na, most a gondok pontosan ott kezdődtek, hogy rajtam kívül kb. két ember volt még a csoportban, akik gondolkodás nélkül vágták rá a választ a tanárnő bármely kérdésére, de a többi tizenkét delikvens már nem mondhatta el magáról ugyanezt. Ahogy Timike sem..
Timike egyike volt azoknak a diákoknak, akiknek németórára bantu szótárt is adhattál volna a kezébe, szerencsétlenemnek az se tűnt volna fel, mert annyira sík volt az agya ehhez az egészhez, mint a Városligeti Műjégpálya. Gyakran esett áldozatul az ofő azon kedvtelésének, hogy egyetlen tanulóval mondatja fel a 3 oldalnyi házi feladatot – még szerencse, hogy óra előtt mindenki lemásolta Nóriról és rólam a helyes válaszokat, így már csak az tűnhetett fel Ágikának, hogy Timike meglepően hibátlanul vette az első akadályt. A kérdés csupán az volt, hogy ha Timike tényleg ilyen okos, akkor miért nem bírja kinyögni egyik német mondatot sem anélkül, hogy a vele szemben ülő társát (engem) rugdossa másodpercenként, folytonosan ismételve a „miaf*szomez, hogyankellkiejtenib*szdmeg, neröhögjé’kinyírlak!” kezdetű meditációs gyakorlatot..?
Azért persze az ofő sem akkor mászott le a falvédőről, nem kellett két perc, hogy levágja, kitől származnak a megoldások. De ha már így állt a helyzet, és Timike is kéznél volt, Ágikának bizonyára átvillant az agyán az a roppant elmés kérdés, hogy miért ne rögtönözhetnénk egy random mondatfordítós feladatot? A házi ellenőrzése ezért aztán megszakadt ezen a ponton, s kedvenc Ágikánk már diktálta is németül a mondatokat. Semmi gond, challenge accepted, gondoltuk mi a csajokkal, bár ennek a némethez nem volt sok köze, mindenesetre Timikéé lett a megtiszteltetés, hogy felolvassa a fordítás eredményét. Bő öt perc múlva végül megszülettek a megfejtések, ugyan Timike feltűnően elzöldült, és a magyar fordítás helyett jól láthatóan inkább a végrendeletét írta volna meg. Mivel tudta, hogy az ofő így akarja letesztelni, mennyire van képben, majdnem lefolyt a székről az idegesség miatt. Sajnos most én sem segíthettem neki, mert már az első naiv próbálkozásomnál felhangzott a számonkérés:
– Gyermekem, megtudhatnám, miért forgolódsz hátra? Úgy jobban terjed a hang?
– Nem, basszus, jógázok, nem egyértelmű? – Vágtam rá gondolatban, és hagytam is a fenébe.
Az idő végül lejárt, Ágika pedig felolvasta az első mondatot, ami valahogy így szólt:
– Peter hat in der Konditorei nichts bekommen.
Timike kigúvadt szemekkel bűvölte a füzetét, a homloka többszörösen ráncba szaladt, már-már azt hittem, agyvérzést kap szegény pára. Az ofő türelme három perc után kezdett elpárologni, ezért megköszörülte a torkát. Majd újra. És újra.
– Na, Timikém, akkor most már szüljük meg azt a mondatot! – Jött a nyomatékos kérés, mire Timike nagyot nyelt.
– Öh.. P.. P.. P-Péter?
– Igen. A Peter magyarul valóban Pétert jelent.. ugorjunk a lényegi részekre, gyermekem – dőlt hátra Ágika, s kelletlenül csücsörítve rápillantott az órájára. Timike azonban végre megemberelte magát.
– P-Péter.. izé.. Péter.. öh.. senkinek.. nem jött be a konditeremben?
Az osztályban a már megszokott halk, óraközi sutyorgás egy pillanatra abbamaradt, aztán ahogy mindenkinek 100%-ra pufferelt az agya, kollektíve kirobbant a toroktépő röhögés. Jó, én nem röhögtem, csak elegánsan beájultam az asztal alá egy köhögésnek álcázott fulladásrohammal, mire hátulról valaki belerúgott a székembe, és ezzel utalt rá, hogy rohadt nagy bajban leszek, ha nem találok ki sürgősen valamit, vagy ha lesz képem tovább vihogni.. De mivel Ágika közvetlenül az én fejem fölött nézett rá Timikére, esélytelennek láttam tenni bármit is, pláne úgy, hogy az ofő szemtengelyferdülésének hála olykor foggalmam sem volt, épp engem néz-e, vagy a hátsó sorban ülő, vért izzadó Ricsikét (akinek valószínűleg hasonló gondolatok jártak a fejében).
Ágika arcán remegni kezdtek az inak, bronzosra festett ajkait összepréselte, kék szemceruzával kihúzott szemei pedig résnyire szűkültek. Az arcánál csak frissen festett haja tűnt pirosabbnak, de ahelyett, hogy kiakadt volna, méltóságteljesen pislogott párat, és bólintott.
– Akkor talán próbáljuk meg a következőt. Hogyan hangzik magyarul: „Papa hat ihm ein neues Haus vorgestellt.”
A hatásszünet persze itt is beállt, Timike tanácstalanul nézett jobbra-balra, halvány gőze nem volt, eszik-e vagy isszák a germán nyelvcsalád eme szépséges gyöngyszemét. – De csodák csodájára az ofő megenyhült.
– Mire kell itt figyelni? Milyen időben van a mondat? – Próbált segíteni, mire Timike szeme felragyogott, és már repült a válasz:
– Múlt időben!!!!!!!!
Ágika tíz évet fiataladott, esküszöm, még szemüvege is bepárásodott a meghatottságtól. Ezen felbuzdulva jött a következő instrukció.
– Akkor most nézd meg, mi az alanya és a tárgya a mondatnak, ki és mit csinált. Nagyon könnyű, csak szépen, szóról szóra fordítsd le magadban: Papa hat ihm ein neues Haus vorgestellt.
Na, Timike visszanyerte a színét, már nem is tűnt olyan zöldnek, ellenben mély elszántsággal megint belemászott a füzetébe, s alig egy perccel később jött a felelet.
– A PÁPA ÚJ EGYHÁZAT ÁLLÍTOTT ELŐ!
Juli akkorát ugrott mellettem, hogy majdnem kiestem az első sorból, miközben a lányok többsége vinnyogással kísért nyüszítéssel próbálta visszafogni az újból kitörő röhögést. – Kevés sikerrel.
Timike nem vágta, hogy most meg mi van ilyenkor, pedig már tök jól alakult az egész, ám az ofő üvegessé váló tekintete garantált hidegzuhanyt jelentett számára. Ágika sarkon fordult, becsukta a naplót, és nagy sóhajjal annyit mondott:
– Ennyi elég lesz.. majd következő órán folytatjuk. Dorina, kérlek, gyere ki a táblához, és írd fel a helyes válaszokat, utána pedig menjetek ebédelni..
Furán néztem az ofőre, mivel attól tartottam, hogy fogja magát és megüdvözül itt nekem, de hát a parancs az parancs, szóval kiugrottam a tábla elé.
– És.. izé.. és akkor most.. ne mondjam tovább? – Kérdezte bután Timike, mielőtt Ágika kilépett volna az terem ajtaján, vélhetőleg azért, hogy valamivel megnyugtassa alig tíz perc alatt darabokra cincált idegeit.
– Nein danke, auf wiedersehen! – És már ott sem volt. Összenéztem a többiekkel, aztán Timire pislogtam, aki gondolkodóba zuhant.
– Mi? Ennek semmi értelme.. Azt mondta, „auf wiedersehen?”
– Aha – vontam meg a vállam. – Miért?
Timike csipőre tette a kezét.
– Pff, és még én vagyok hülye?! Most meg hogy a francba érti, hogy „vissza se nézz?!”