Némi apróért…

A nő koldult. Sápadt, megnyúlt arcán, fakón csillogó szemében, nyoma sem volt reménynek. Csak tartotta koszos tenyerét, lehajtotta fejét, amelyet egy rongyos kendővel védett az aluljárót átjáró huzattól és csendben várt. Ölében egy alig egy éves gyermeket tartott. A gyermek halkan nyögdécselt karjában. Mind a ketten fáztak, hiszen már órák óta ültek ott, szinte mozdulatlanul. A tenyerében alig pár apró hevert, ami még reggelire sem volt elég.
Mindennap ugyanaz. Reggel hosszú órákba telik, mire annyi összegyűlik a markában, hogy valami ehetőt vegyen a kicsinek. Mindennap ülnek a hidegben, a fagyban az aluljáró viszonylagos védettségében, arra várva, mikor támadják le őket a rendőrök, mikor bántják az emberek. Sose marad egy helyen sokáig. Előbb-útobb feltűnik valakinek, és ezt nem kockáztathatta. Egy gyermeket már elvettek tőle a hatóságok. Hiába próbálta kideríteni hova került, mi lett vele, senki nem mondott neki semmit. Aztán feladta. Belefáradt. Évek teltek el hírek nélkül. Lassan beletörődött. Mi más tehetett volna? Valószínűleg már régen örökbe fogadta valaki.
Ezen aztán sokat gondolkozott. Hiányzott neki a kislánya, mintha csak a szívének egy darabját tépték volna ki, de valahol legbelül érezte, hogy sokkal jobb sors vár rá, mint amit ő valaha is biztosítani tudna neki. Néha, a rosszabb napokon, az is megfordult a fejében, hogy a kisfiát is hagyja, hogy elvegyék tőle. Hogy addig marad egy helyen, amíg feltűnik valakinek, érte jönnek. Akkor talán neki is lenne esélye egy szebb életre.
Szorosan magához ölelte gyermekét. Érezte, hogy a kisfiú teste reszket a hidegtől. Igyekezett saját ruháival is betakargatni, hogy testével is melegíteni tudja. Végül úgy döntött nem vár tovább. Már elég pénzt gyűjtött, hogy valamit vehessen a közeli boltban, ahol vásárlás közben kissé át is melegedhetnek.
Ahogy felállt, a kisfiú hangosan felsírt. Hamarosan melegben leszünk – motyogta, de inkább csak magának. A kisfiú elhallgatott és becsukta a szemét. A nő gyors lépésekkel haladt, igyekezett a legrövidebb úton odaérni. Az emberek kitértek előle, mogorván morgolódva, hogy nem figyel, meg mire ez a nagy rohanás, de nem foglalkozott velük. Most nem. Érezte kisfia hideg testét bőrén és tudta, hogy baj van. Rohant amennyire csak bírt. Kezéből az aprók a földre potyogtak, de most nem törődött ezzel sem. Kisfia teste elernyedt karja között, már nem reszketett, nem nyögdécselt.
Kétségbeesetten állt meg. Annyiszor járta már be az útvonalat, most mégis tanácstalanul nézett körbe. Kihalt utcában állt, körülötte nem volt egy lélek sem, akitől segítséget, útbaigazítást kérjen. Megrémült. Leült, kivette öléből mozdulatlan kisfiát és lefektette a földre. Dörzsölgette mellkasát, masszírozta, rázta. Könnyei záporesőként potyogtak az élettelen gyermek testére. Könyörgött, sírt, üvöltött, de a gyermek nem mozdult.
A levegő egyre hűvösebbre fordult. Az égen hatalmas felhők gyűltek össze, a szél felkerekedve apró hópihéket táncoltatott a levegőben. A nő átölelve kisfiát, egy elhagyott ház falának dőlve feküdt a földön. Már nem sírt, nem könyörgött. Sápadt, megnyúlt arcán nem volt fájdalom, szomorúság. Fakó szemében örökre kialudt a fény. Mire leszállt az est, az egyre nagyobb pelyhekben hulló hó, fehér, hideg takaróval borította be őket.