Nevető szemek

Márta a fűben feküdt, arccal a napnak. A fény, ahogy átszűrődött a hatalmas tölgyfa lombján, a bőrét simogatta. Jóleső érzés volt ez a langymeleg csiklandozás. Legszívesebben az egész nyarat egy szál fürdőruhában töltötte volna vagy inkább anélkül, valami ember nem járta helyen.
− Napimádó ez a lány – csóválta rosszallóan fejét a nagyanyja. Ő a kendőjét a legnagyobb melegben sem vette volna le őszes-barna hajáról.
Márta a Balaton miatt költözött ide, falura, a nagyanyjához. Friss diplomás óvónőként állást is kapott. Szeretett itt élni, távol a városi nyüzsgéstől. A nap mellett másik nagy szerelme a víz volt. Olyan természetességgel csobbant a tóba, mint ahogy a fényes pikkelyű, nagy halak szoktak, ha kíváncsiságból ki-kiugranak egy pillanatra a hullámokból.
Márta jól úszott, alig loccsant a víz utána. A horgászok szinte észre sem vették, ahogy elhaladt mellettük. Ezen a szépnek ígérkező, nyári napon azonban megtörtént, amitől a lány mindig félt. A hosszú napfürdőzés után úszni ment. Hanyattfeküdt a vízen, még a szemét is becsukta, rábízta magát a hullámokra, csak néha tempózott a lábával. Hirtelen éles fájdalmat érzett a combjában, és már látta is a vért a víz felszínén. Horogba akadt. Ahogy megfordult, belegabalyodott a horgászzsinórba is. Odaevickélt a közeli stéghez, nagy nehezen fölkapaszkodott rá.
− Hopp! Téged kifogtalak – közeledett egy nevetős szemű, magas, vékony fiú. Hosszú, fekete haja hátul össze volt fogva. Egy doboz sör volt a kezében.
− Nagyon vicces! Csinálj valamit ezzel a zsinórral, meg a horgot is kiszedhetnéd belőlem!
− Csúnya sebet hagy majd maga után – nézegette a lány aranybarna színű, izmos combját a fiú. – Van egy kis pálinkám fertőtlenítőnek. Cseresznye. Éjszakára tartogatom, hajnal felé mindig lehűl a levegő. Vigyázz, csípni fog!
− Kibírom – mondta Márta, de azért összeszorította a fogát. Nem akart gyengének látszani.
Egy darabig szótlanul ültek a stégen. A lány lopva rá-ránézett a fiúra, aki a horgászzsinórral bajlódott.
− Egész jóképű – gondolta. – És az a nevető szeme! Kékes-zöldes, akár a tó színe. Szinte vonzza a tekintetet. Alakra lehetne izmosabb, látszik, hogy a horgászás a kedvenc sportja. Vajon mi lehet a neve?
A fiú, mintha kitalálta volna a lány gondolatát:
− Mátyás vagyok. Szólíts nyugodtan Matyinak!
− A Mátyás jobban illik hozzád, mint a Matyi. Én Márta vagyok.
A fiú nevetni kezdett.
− Van egy nyolcvanéves nagynéném. Ő is Márta. Vénkisasszony. Te biztos nem leszel az.
− Miből gondolod?
− Mert szép vagy és csinos. Túlságosan is az – tette hozzá Mátyás olyan természetességgel, mintha azt állapította volna meg, hogy a Balaton hullámzik.
Márta furcsa bizsergést érzett, az aranyszínű karja is libabőrös lett egy pillanatra. Nehéz volt eldönteni, hogy a fiú szavaitól vagy a naplementét jelző, feltámadó széltől borzongott meg.
− Kinn maradsz egész éjszakára? – kérdezte a fiút.
− Igen – válaszolta Mátyás, de nem Mártára nézett, hanem valahová mögé.
Márta összeszedte minden bátorságát és megkérdezte:
− Itt maradhatok… veled?
− Nem. Nem maradhatsz.
A lány meglepődött, nem várta a fiútól ezt az elutasítást. Kérdően nézett rá.
− Mert mindjárt itt lesz az én Beatrixom.
Márta hátranézett, és egy női alakot látott jönni a partra vezető úton lassú, nehézkes léptekkel. Ahogy közelebb ért, látszott a terhes, nagy hasa. Legalább a hetedik hónapban járt.
− Sziasztok! Borzasztó meleg volt ma, még csak most mertem kimerészkedni, hogy lement a nap. Bea vagyok – fordult Mártához.
Márta felugrott, hogy átadja a helyét a horgászszéken.
− Nekem meg ideje hazabicegnem a parton, mert ma már biztos, hogy nem megyek vízbe. Hadd gyógyuljon a sebem.
Mátyás Beát átölelve nézett Márta után. A szemei nevettek, ahogy gyönyörködött a lány hibátlan alakjában.