Az Aravalli hegylánc 800 km hosszú, és Rádzsaszthán államot nyugat felől védelmezi. Nem lesz ez így örökké, a hegység egyre jobban kopik és pusztul; az emberek általában úgy tartják, hogy süllyed, egyszer teljesen el fog tűnni a föld színéről. Sajnálják is, mert a hegyek gyomra tele van értékes ércekkel, de az igazság az, hogy az ember sokkal gyorsabban pusztít, mint a napsütés, az eső meg a szél együttvéve; nyoma sem lesz már a réznek és ezüstnek, amikor a Guru Sikhar még mindig büszkén emelkedik az ég felé.
Itt, a Szirohi járásban élt Murad Khán egy fennsíkon, amely olyan volt, mint egy oázis a sivatagban, patakokkal, tavakkal és vízesésekkel, örökzöld erdőkkel. Murad Khán azonban semminek sem tudott örülni. Zavarta a patak csobogása, a rétek harsány zöldje, egyáltalán minden, ami az életet akarta. Mindannyian tudjuk, hogy az élet nem más, mint illúzió, fejtette ki századszor a barátainak, akik szintén megannyi illúzió voltak, külön-külön és együttesen, de mit érne az életbölcsesség, ha nem akadnának hallgatói? A jó hallgatóságot pedig meg kell becsülni. Van-e nagyobb jutalom, mintha megtudjuk az igazságot arról, hogy mi igazából csak gondolatok vagyunk, de nincs szuper-agy vagy szuper-elme, amely elgondolna minket, tekintettel arra, hogy a gondolkodás is csak illúzió. A barátok bólogattak, elismerték, hogy ez a filozófia nagyon mély és nagyon magas. Aztán hazamentek, megvacsoráztak, így vagy úgy, de ellátták az asszony baját, jót aludtak, majd fölébredtek abban a meggyőződésben, hogy nem is olyan rossz hely ez a világ.
Murad Khán azonban nem volt ilyen szerencsés; amióta találkozott egy szúfi bölccsel, egyre csak azon gondolkodott, hogy ő micsoda, amikor minden illúzió. Hogyan is érthette meg ezt a nagy bölcsességet, ha tulajdonképpen nem is létezik, és egyáltalán mit értett meg, ha a bölcsesség is csak áprázat, fan’á? És ha végre elaludt, többször is fölriadt egy éjszaka, vagy azt képzelte, hogy egy madár szárnya érinti meg az arcát, vagy azt, hogy egy szépasszony csókolja meg.
Murad Khán szobájában a madár se járt; gondosan zárta az ablakait, nehogy betévedjen egy újabb illúzió; ami pedig a régi, boldogabb időkben beszerzett feleséget illeti, az öregasszony derekát a csúz szaggatta, térdét a dzsinnek ropogtatták, tüdeje zihált, kalapált a szíve, és már régen leszokott az olyan bolondságokról, mint a jó éjt-puszik vagy a szerelmes csókok. Felháborodottan kérte ki magának a gyanúsítást, hogy éjnek évadján odament volna a férje ágya közelébe. Még csak az hiányzik! Szégyent hoznék a vén fejemre, ha megtenném, dohogott Dzsamila. Alapos mérlegelés után Murad Khán belátta, hogy Dzsamilának igaza van, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Marad a másik lehetőség, sóhajtotta az öreg harcos, megbolondultam, azért képzelem azt, hogy egy galamb vagy egy asszony… És azoknak se lehet jó ízlésük, ha körülöttem keringenek.
Mit tehetett volna Murad Khán, elvei teljes fenntartásával ugyan, de fölkereste a családi orvost. Az is régi bútordarab volt már, Murad Khánnak az apja is, az anyja is az ő áldásos közreműködésével halt meg, ki sem lehetett volna robbantani őt a betegágyak mellől. Részben ebből állt a kezelés, részben jó tanácsokból arra nézve, hogyan lehet elkerülni a huzatot; mert köztudomású, hogy a huzat az oka minden betegségnek, a fogszuvasodástól a koleráig. Az öreg doktor nem sokat értett abból, amit Murad Khán elbeszélt – mert dehogy is említette volna a galambszárnyat meg a szépasszony csókját; inkább előadta a kész diagnózist: haptikus hallucinációk. Nem súlyos, ítélte meg végül a hakim, csak arra vigyázz, hogy korán edd meg a vacsorádat, és soha ne tartózkodj huzatban. – Nincs erre valami gyógyszer? – érdeklődött Murad Khán, aki nagyon bízott a fehér porokban és tablettákban. A hakim fellapozta a régi egyetemi jegyzeteit, de azokban egyetlen szó sem volt a haptikus hallucinációkról; egyébként sincs értelme ennek a szónak, haptik, hapti, talán hathi? Mindjárt felírta a paciensének az elefánt-labdacsokat, egy kevéssé ismert laxatívát. – Elég lesz egy szem? – kérdezte Murad Khán aggodalmasan. – Ha úgy gondolod, vegyél be kettőt vagy hármat, fiam, – felelte a hakim, és mindkét kezét egyszerre nyújtotta a rúpiákért.
A hathi-guti használt is, bár nem egészen azon a módon, ahogy azt Murad Khán remélte, és Sahpaszand, a szépséges tündér azt se tudta, hogy nevessen inkább, vagy bosszankodjon. Meglegyintette Murad Khánt a szárnyával, és gyorsan elrepült; périknek, dzsinneknek és ifriteknek nem jelent akadályt egy bezárt ablak. Néhány nap után, amikor Murad Khán már nyugodtan elhagyhatta a házat, visszament a nagytudású hakimhoz, és elpanaszolta, hogy mi történt. Nagyon valószínű, hogy a huzat okozta a belek háborgását, dünnyögte az öreg orvos, itt egy alaposabb tisztító kúrára lesz szükség. – Rendelt is mindenfélét, erősítő szerül asvagandhát, pacsenát, amitől sem jobb, sem rosszabb nem lesz az étvágy, cédrusfakéreg-port, ami nagyon hatásos anuvaszanogopa, satavari-fürdőt, fáradtságot elűző datolyát, csedanákat, szuksamákat és vjavahikat, amik szintén jók valamire. Murad Khán kosárban vitte haza a gyógyszert, köztük az álomhozó szvapnadzsanakát, ami nem más, mint a közönséges piros lótuszvirág magja. Le sem hunyta a szemét egész éjjel, nehogy álmában elfelejtse, melyik szer szaporítja a kapha dósát, melyik csökkenti a lázas, és melyik a láztalan nyugtalanságot.
A szépséges tündér a fejét csóválta. Mit kezdjek ezzel a bolond emberrel? Látod, hogy mire szórta el a pénzét. – Látom, felelte a dzsinn, de mit számít ez? Fogadtunk, vagy nem? – Fogadtunk, ismerte el a péri. – És a fogadásban egy szó sem esett arról, hogy csak akkor csábítod el Murad Khánt, ha takarékos vagy normális. Azt állítottad, minden körülmények között, akárkit el tudsz csábítani. – El is csábítok akárkit, csattant föl a péri, de te szándékosan kiválasztottad nekem a legnagyobb bolondot. Orvosra költi a pénzét, nahát, ilyet még nem is hallottam. – Gyerünk, sürgette a dzsinn, most mutasd meg, hogy mihez értesz. Fiatal, jóképű hercegeket csőbe húzni, ez nem nagy művészet. – Hogy beszélsz velem? Azt hiszed, hogy neked mindent szabad, csak mert a füst nélküli tűzből teremtettek? Arra vagy olyan büszke, hogy megszöktél a skorpiók közül? – Arra is, felelte a dzsinn elégedetten, van neked fogalmad arról, milyen nehéz kiszabadulni az angyalok karmaiból? Nekem azonban sikerült, és most a Káf hegyen lakom, amely körülveszi a földet. – Földrajzból elégtelen, jegyezte meg gúnyosan a péri. – Gúnyolódhatsz, szépségem, de ezt a fogadást elvesztetted. Ezért most tízezer évig az én feleségem leszel. – Nem éled te túl azt a tízezer évet. – Lehet, mondta a dzsinn fensőbbségesen, te azonban mégis vesztettél, és engem fogsz szolgálni. Most pedig figyelj ide, megmutatom neked, mit kellett volna tenned.
Ekkor a dzsinn egy ronda, szőrös, kockás hasú léggyé változott, és ráült a Murad Khán kopasz fejére. Murad Khán önkénytelenül odacsapott. Ez a csapás olyan váratlanul érte a dzsinnt, hogy egy pillanatra elvesztette az erejét, és az asztalra pottyant. Ahá, kiáltott fel Murad Khán örömmel, ez a szemtelen piaci légy már hónapok óta nem hagy aludni engem! Biztos, hogy a Saitán teremtménye. De most megkapja a magáét. A nagy Salamon király palackokba zárta a veszélyes szellemeket; szerencsére nekem is van nagyon sok gyógyszeres fiolám. – Ezzel Murad Khán nagyon ügyesen bepöckölte a szőrös legyet egy lekhana üvegébe, és jó alaposan bedugaszolta a nyílást. – No barátom, most gyere ki, ha tudsz!
Sahpaszand tündér felkacagott. Úgy látom, egy ideig nem játszunk házasságot! Ez a szegény vénember is nyugodtan aludhat tőlem. Jó éjszakát, Murad Khán! Ezentúl álmodj a feleségedről, akkor biztosan nem ébredsz fel az éjszaka közepén.
A péri elrepült, és az öreg doktor elégedetten hallotta, hogy használt a kúra; a paciens átaludta az éjszakát. Hiába, nincs jobb, mint a könnyű vacsora, és a huzattól való tartózkodás.
2 hozzászólás
Röviden: az eddigi egyik legjobb írásod.:)))
Elgondolkodtató!