Tudom, hogy nem helyes.
Mást teszek és mást mondok, neki és magamnak is.
Nem volna szabad itt állnom az ablakban várni, hogy felbukkanjon, a nagy fa alatt egyensúlyozva a járdaszegélyen.
Pakolok és lassan megyek bár leginkább, maradnék akár egész éjszakára.
De már így is késésben vagyok. Elköszönök, még visszafordulok az ajtóban, mint aki nem fér el, persze elférek, de valami „indokkal” vissza kell nézzek, – még ha a kolléganőnek fel is tűnik -, mert várja, várja, hogy visszanézzek…
Várom, hogy visszanézzen az ajtóból, jó még utoljára a szemébe nézni, rámosolyogni, hátha elvétem és nem látom, amint átballag az udvaron…
Volt már ilyen és akkor ez a visszanézés sokáig kitartott…
Még visszanézek az ajtóból, mindig várom, ezt a pillantást, hátha valaki nagyon beszélgetni akar majd lefelé menet és ő nem tud megvárni az ablakban, akkor ez a pillantás lesz az utolsó egy jó darabig.
Elment és magával vitte a pillantásom és itt hagyta nekem az övét.
Várok még egy kicsit húzva-nyújtva az időt. Lassan felállok, mintha ha csak elég lenne a mai napból és levegőznöm kellene egy kicsit, nyitom az ablakot és várom, várom, hogy megjelenjen a nagy fa alatt, egyensúlyozva a járdaszegélyen, mint egy kisfiú, akinek nem tetszik hazamennie.
Senkivel sem találkoztam, elköszönök a portás havertól. Érdekes, hogy még nem tűnt fel neki, hogy régebben még egy órára is leültem nála beszélgetni, nem törődve az idővel, most meg elköszönök meg sem állva…
Kilépek a kapun, a ház oldalában irány a járdaszegély, és mint valami vásári kötéltáncos egyensúlyozok a ház sarkáig, az alá a nagy fa alá, ahonnan felnézhetek, hogy lássam és integethessek neki.
Végre, már jön. Felnéz, mintha csak véletlen tenné, – kedves ez a kis színjáték -. Pedig nem kellene várni sem azt, hogy visszanézzen sem azt, hogy udvarról felnézzen, mintha csak véletlenül tenné, – mintha nem is tudná, érezné a tekintetem . De oda kell mennem, várnom, látnom kell…
Mindig félek, hogy későn vagy korán érek oda, le az udvarra ahol elkanyarodik a járda. Nem lesz ideje megvárni az ablakban, elhívják valamiért és nem tudja kimagyarázni vagy egyszerűen meggondolja. legyőzi és többet nem áll és vár ott. Pedig nagyon jó még így távolról is a szemébe nézve, találgatni vajon mire gondol, vajon mit gondol rólam. Jó érezni a tekintetét amíg átérek az udvaron és el nem tűnök az alatt a nagy örökzöld bokor alatt, ahol aztán – mostanában – megfordulok és még visszalépek egy integetésre…
Azt sem kellene várnom, hogy hátha visszalép még a sarokról, ott az örökzöld bokor árnyékában, és láthatom még az előtt, hogy pár nap múlva újra feltűnik az ajtóban, fütyörészve, kávéval a kezében, és bevonul a szobájába, hangosan azt mondja magának, hogy "hello laja", és kezdődik a nap.
Innen kezdődik, mint valami visszaszámlálás, a következő ablakban állásig.
Jó lenne egyszer nem engedni, egyszer utána szólni, "gyere vissza"…
Egyszer valami isten felszabadíthatna, azt mondhatná, hogy lehet, miért ne?
Ne törődj semmivel, most ne az eszeddel szeress, nehogy valami fontos mellett menj el, aztán bánd egy életen keresztül…
Még visszalépek egy integetésre, bár ha kellene itt maradnék akár reggelig is integetve, csüngve a tekintetén… vagy egyszer csak engedni a kísértésnek, visszamenni, nem törődni vele, hogy ki mit mond, megölelni és nem engedni többet… De olyan bonyolult ez…
Mi lesz, ha engedek, ha megtörténik, és kívánnám, akarnám őt újra és újra, de nem lehet ott, mert a világ is őt akarja, nem csak én. Mi lesz, ha hiába állok az ablakban, ő nem jön, mert már nem akar, mert már megismert, felfedezett, vagy nem jöhet, és a cinkosommá válva most ő nem veszi fel a telefont, vagy ő nem válaszol egy-egy levélre…
Vajon akkor is ugyan az a sejtelmes nő állna az ablakban, ha megtörténne, ha egyszer visszamennék és eggyé válnánk. Azt gondolom igen.
Ő azt mondja nem, ismeri magát, nagyot csalódnék, meggyötri azokat akik szeretik, mert nem engedi, hogy őt válasszák, csak is ő választhat, neki az egész ember kell, aki kisajátítható, birtokolható, eldobható.
Integetek neki, tudom… tudom, hogy nem kellene, mert ezzel azt mondom, hogy szeretem, mikor pár perce még azt mondtam neki, hogy nem, nem akarom őt. De hogy dönthetnék én, helyette is?
Még int egyet, és eltűnik a nagy zöld bokor mögött, várok még egy kicsit, ilyenkor ő is vár – azt hiszem – és visszajön még, hogy intsen még egyet, hogy aztán tényleg-végleg sarkon forduljon és eltűnjön, abban a másik világban, ahonnan érkezett, ahol számítanak még rá…
2 hozzászólás
"Ő azt mondja nem, ismeri magát, nagyot csalódnék, meggyötri azokat akik szeretik, "
Lala, mindig az erősebb győz… hidd el… és ha az érzelmek a legerősebbek, akkor azok…
Hogy mi a legerősebb azt, én nem tudhatom…
sem azt, mi fog történni, vagy mi nem…
Mit tudok?
Sok-sok boldogságot kívánni Neked – Nektek!
:)))))
Ez még megy :)))))
Ölellek!
Szia Ági!
Nagyon köszönöm a figyelmet és a jókívánságokat!
lala