novella folytatása (egyenlőre nincs címe)

Sok év eltelt azóta, hogy lement a folyópartra. Az eltelt idő számtalan lehetőséget nyújtott számára, hogy visszamenjen, megkísértve a sorsot, hátha ismét összetalálkozik smaragd zöld szeme a hasonló színű idegenével.

Egyszer sem élt a kínálkozó alkalommal. Élte mindennapjait, tette a kötelességét, tanult, dolgozott, építette a jövőjét, kizárva mindent és mindenkit, aki részesedni kívánt belőle. Magányra ítélte magát azzal az indoklással, miszerint ha megosztaná önönmagát valamivel, ha ketté kellene választania az életét, ha be kellene vonnia valakit a döntéseibe, az elképzeléseibe és a tetteibe, akkor nem tudna kellő képen összpontosítani, a maximumot kihozni sem magából, sem a terveiből, sem pedig azok megvalósításából.

Élete lassan csordogált a szigorúan szabályozott medrében. Társaitól eltérően soha nem áradt ki, vagy apadt volna el. Mindig egyenletesen, csendben, szinte már ijesztő némasággal sodorta a semmit, mely nem törte meg egységes, tükör sima felületét. Se szennyeződés, se faág és még egy parányi élőlény sem vetett véget eme tökéletességének. Minden külső behatástól megóvta magát, sikeresen elhárította a merészkedő „behatolókat”.

Évek múltak el anélkül, hogy bármi említésre méltó is történt volna, ami fényt vitt volna az éltébe, ami megbontotta volna azt a szürkületet, mely vastagságával olyan erős leplet eresztett reá, melyet még Isteni erő sem oszlathatott volna fel. Akarva – akarattalanul is egyé vált vele, szerves részért képezte. Csak önmaga tudta volna ezt az állapotot megszüntetni. Mindezzel tisztában volt. Nagyon jól tudta, hogy amiben él az nem jó sem neki, sem másnak, bár sem előbbi sem utóbbi különösképpen nem érdekelte. Önmaga helyzetének javítása céljából egy tapodtat sem tett. Élt az álmaiban, a csodás álmaiban. Elképzelései mind kellő részletességgel, alapossággal voltak kidolgozva, már-már bűncselekménynek számított, hogy mindez nem osztja meg senkivel.

Tisztában volt azokkal a lépésekkel, melyeket előbb vagy utóbb, de inkább előbb, meg kell tennie ahhoz, hogy a vágyai, az álmai valóra váljanak. Egyik sem volt megvalósíthatatlan, pusztán csak a maguk egyszerűségével kelltettek olyan hatást, mintha elrugaszkodtak volna a valóságtól. Pedig nem. Jövőképe nem volt új találmány. Átlagos, hétköznapi volt. Ami még is titkossá tette, az a belefektetett energia, az önzés, a félsz és az az örök pesszimizmus, amelyet valószínű még embrió formájában szívott magába és lett az élete elválaszthatatlan része.

A fejében létrehozott eszményi világból mindössze annyit tudott megvalósítani, hogy szakmailag, a szakmájában pótolhatatlan lett, olyan munkaerő, akiért bárki fejvesztve rohan, leígérve a csillagokat is az égről, csak az ő csapatát erősítse!

Mindennek mi volt az ára? Az, hogy mindezt a boldogságot-, ha lehet így nevezni-, nem tudta megosztani senkivel. Pedig az évszakok vontatott váltakozásával ez a vágy egyre erősebbé vált benne és határozta meg a mindennapjait. Folyton azt figyelte, kitől lophat egy mosolyt, egy csillogó tekintetet, egy ölelést, vagy csak egy röpke beszélgetésnyi időt.

Viszont mihelyt megadatott volna neki mindebből bármi is, ösztönösen hárított, tüskéit kiengedte és valamilyen bagatell kifogással magára zárta az ajtót.

Hatalmas elszántságát, kitartását és makacsságát, ahelyett hogy a boldogság eléréséhez használt volna, börtönt épített magának, egyszemélyes zárkát, kulcsra zárta és elhajította a Temze végeláthatatlan folyamába.

Emily a héten ünnepli a születésnapját. Bár az, hogy ünnepli enyhe túlzás, lévén, hogy nem szereti ha „megemlékeznek róla”, ha emlékeztetik egy újabb év elteltére, amely nem attól érződik rémesnek, hogy immár közelebb került a harmadik x-hez, hanem attól, hogy újabb év telt el anélkül, hogy megtalálta volna a szerelmet.

Mint minden szombat délután, most is elment a város legeldugottabb kávéházába, ahol rajta kívül nem sok ember töltötte ott a szabadidejét. Pont ezért szerette. Csendes, nyugodt, nem zavarják. Korábban általában újságot vitt magával, valamilyen napi lapot, vagy folyóiratot, mikor mi akadt a kezébe. Az orgánumok politikai, illetve gazdasági témájúak voltak, de lassacskán kiábrándult belőlük, pedig régen másról beszélni sem tudott, gondolatai, figyelme folyton az aktuális híreken volt. A rádió mindig szólt. Mihelyt elkapott egy fontos hírt, azonnal a készülék elé ugrott, rágyújtott, és magában kommentálta azt.

Manapság azonban leemel a polcról egy könyvet, beleteszi a táskájába és azzal indul a kis kávézóba. Nappalijában óriási könyvespolc húzódik, roskadozva a számtalan könyv alatt. Szeret olvasni. Kikapcsolja. Ellazítja. Megnyugtatja. Teljesen át tudja adni magát a történetnek, képes belehelyezni magát a szimpatikus szereplő bőrébe, aki legtöbbször nem a főhős. Róluk legtöbbször negatív véleményt fogalmaz meg és a történet végére sem kedveli meg az alakot. Ha rátalál egy „kincsre”, azt képes egész nap olvasni anélkül, hogy észlelné az idő múlását. Legfeljebb arra kapja fel a fejét, hogy a Hold leváltotta a Napot őrhelyéről és a csillagok tengere úralja immár az égboltot.
Szombat délután. Nagyon meleg van, fülledt a levegő, nyomasztó. Minden zöld és színes, madárcsiripeléstől hangos az utca, járókelők árasztják el a várost nem kis zajt maguk mögött hagyva.
Már nem fordul vissza. Emily dacolva a nemtetszésével, erőt vesz magán és azért sem bújik vissza a csigaházába.
Végül is ma van a születésnapja, nem engedi, hogy egy kis tömeg visszatartsa attól, hogy a héten egyszer, kikapcsoljon és lazítson. Gyalog ment. Nem használta a tömegközlekedést, autóról nem is álmodik, a kerékpár meg hát olyan….olyan emberi. Ezért mindig mindenhova gyalog ment. Egyenes háttal, felemelt fejjel, úriasan. Sugallva azt, hogy ő nem hétköznapi, neki kijár a tisztelet, ő valaki! Ismerték már jól a kávézóban, tudták, hogyan kell vele bánni, tudták, hogy ő nem az a mindennapi vendég, őt nem lehet minden percben zavarni, udvariasan megkérdezni: „Hozhatok még valamit?”. Viszont azt is tudták, hogy személyében egy csodás ember, aki mindig kedves, szívélyes, tapintatos és soha nem emeli fel a hangját, legyen szó bármiről. Mindig nyugodt, azt a látszatot keltve, hogy harmonikus az élete, hogy ő maga, boldog. Nem is feltételezték volna, hogy ez csak látszat, egy gyönyörűen kifestett álarc, ami mögött egy keserű, megtört és magányos lélek lakozik, aki szüntelen kutatja azt a személyt, aki a világot jelenthette volna számára, ha gyáva mód nem futamodik meg.

Bemegy az üzletbe, majd át a kerthelyiségbe. Leül, előveszi a könyvét, a cigarettáját és kikéri a kávéját. Míg vár, körbe néz, fürkészi a körülötte levőket, keres egy ismerős tekintetett, majd miután nem talál, kinyitja a könyvét és folytatja ott, ahol múlt szombaton abba hagyta.