Arra riadtam, hogy Adolf a nyakamhoz nyomja hideg orrát, és idegesen szuszog.
Az éjszakai szeretet megnyilvánulások már megszokottak voltak. Minden éjjel bejött hozzám, fejét a vállamra rakta, szuszogott egyet, és mint aki jól végezte dolgát, – ellenőrizte, hogy otthon vagyok, megmondta, hogy szeret, – távozott.
Ez a szuszogás más volt.
Pár pillanat múlva hatalmas dörej rázta meg a házat.
Egyből kiderült, hogy kedvenc ebem miért zaklatott.
Hatalmas vihar tört ki.
Adolf reszketett a félelemtől.
Nem volt elég neki, hogy az ágyam mellett fekszik, én meg nyugtatom.
Nem, ő már mellém akart bújni, a takaróm alatt elrejtőzni a villámlástól, mennydörgéstől. Iszapbirkózás-szerű küzdelem folyt közöttünk. Ő fel akart jönni mellém, én gyömöszöltem lefelé.
Végül, mikor jobb belátásra bírtam és végre a szőnyegre ült, leültem mellé. Nyakát átölelve, verset mondtam, dünnyögtem minden hülyeséget.
A menydörgés alább hagyott, a vihar elcsendesedett.
Kinyitottam a terasz ajtaját.
Élveztem a beáramló fűszagot, hallgattam az eső kopogását a járólapon.
Hallgasd csak, – mondtam Adolfnak. – ez maga a béke és a harmónia. Az esőcseppek zenélnek a leveleken, az ágak összekoccanása adja a ritmust.
Felesleges volt a figyelemfelhívás.
A címzett, fejét a combomon nyugtatva, egy fehérlelkű csecsemő tiszta álmát aludta.
Halkan, diszkréten horkolt, nehogy megzavarja az eső zenéjét.