Nyárvégi rekviem – 1. fejezet

Az eső durván verte a kocsi ablakát. A szélvédőn literszám ömlött le a víz, alig lehetett látni. De nem érdekelt különösebben. Gúzsba kötve, betömött szájjal ültem a hátsó ülésen a Ted, illetve Bob névre hallgató szadista, perverz állatok között. Ha a kocsi le talál zuhanni egy sziklán, legalább ők is meghalnak, nem csak én. Azonban, akármilyen bosszantó is volt, nem így történt. Ugyanis két perc múlva megálltunk, és a vezető, a hármas számú szadista, perverz állat, John, bedünnyögte, hogy megérkeztünk. Ted és Bob kiszedtek az ülésről, talpra állítottak, és húzni kezdtek maguk után.
Az Atlanti-óceán jó ötméteres hullámokat vetett. Elhagyatott partszakasz volt. A közelben tátongott egy barlang, és már messziről kiszúrtam az előtte ácsorgó alakot. Lelkiekben felkészültem arra, hogy az anyám szeme láttára kell meghalnom. Merthogy kétségem sem volt afelől, hogy amint megkapták a váltságdíjat, kinyírnak.
Közben megálltunk, megszabadítottak a kötelektől és a rongytól a szájamban. Megmozgattam elgémberedett állkapcsomat, és dörzsölni kezdtem sajgó csuklómat, karomat. Ted vigyorogva nézett rám. Ki akarta provokálni, hogy nekiugorjak, tudom. De már csak azért sem tettem. Hűvösen viszonoztam a tekintetét, és megvártam, amíg ő fordul el. Ahogy közeledtünk a barlang felé, egyre inkább kezdett feltűnni, hogy valami nincs rendben. Bár a zuhogó esőtől alig láttam valamit, kezdtem észrevenni, hogy a barlang előtt ácsorgó alak jóval köpcösebb és alacsonyabb, mint az anyukám.
Már csak kb. öt méter volt köztünk, amikor belém hasított a felismerés: a nagyi!
Anyám édesanyja, aki magyar, és Magyarországon is élt legjobb tudomásom szerint, ott állt a zuhogó esőben, kezében egy műanyag kofferrel. Már hat éve nem láttam őt. És most itt van, kezében a váltságdíjjal…
Rosszat sejtettem. A nagyi már nem teljesen egészséges. Angliát pedig sose szerette. Mindig mondta, hogy ő csak Magyarországon boldog. Valami nagyon komoly oka lehetett, hogy vállalja ezt az utat… A gyomrom hirtelen összerándult. Ha előtte ölnek meg… erre gondolni se mertem. Behunytam a szemem, és vártam, hogy mi történik.
– Gyerünk, nyanya, csúsztasd ide a lóvét! – kiáltott rá épp türelmetlenül John. A nagyi csak állt, és nézett. Sírt. Láttam, hogy rázkódik a válla. Nem tudott angolul. Fogalma sem volt, mit kértek tőle a fogvatartóim. Csak egy hetvenéves néni volt, egy pénzzel teli bőröndöt szorongatva, összetörve, szerencsétlenül, aki az unokája életét próbálja megmenteni, és abszolúte tehetetlennek érzi magát.
– Lefordíthatom neki? – kérdeztem nyugodtan a három szadista, perverz állattól, mélyen a szemükbe nézve. Bob és Ted vállat vontak, és John-ra néztek. Ő összevonta a szemöldökét, gyanakodva méregetett, de végül rábólintott.
Összeszedtem magam, és reménykedtem benne, hogy össze tudok makogni ennyit magyarul. Akkor szólaltam meg utoljára ezen az idióta nyelven, amikor a nagyiéknál voltunk, Budapesten. Mint mondtam, ez hat éve történt.
– Azt kérik, hogy csúsztasd ide a koffert a pénzzel – mondtam, és elégedetten tapasztaltam, hogy a hangom nem remegett meg. A nagymama egy időre megdermedt, gondolom, már nem emlékezett a hangomra, ami nyilván változott is azóta. Végül észbe kapott, lehajolt, és esetlenül átcsúsztatta a koffert az ötméteres távolságon.
John felvette, intett Tednek, aki egy esernyőt tartott a feje fölé. Mikor már védve volt az esőtől, kinyitotta.
– Megvan – jelentette kisvártatva. Ted és Bob elégedetten vigyorogtak egymásra, utóbbi pedig elengedte a karomat, amit eddig erősen markolt.
– Mehetsz – mondta nagylelkűen.
Nem kellett kétszer mondani. Őszintén meg voltam lepve, alig akartam elhinni, hogy ez így történt, de nem vártam, amíg meggondolják magukat. Átrohantam a nagyihoz, aki azonnal sírva szorított magához. A szemem sarkából még láttam, hogy a három szadista, perverz állat hátat fordít, és kényelmesen az autó felé slattyog.
Amikor eltűntek a láthatáron, kibontakoztam az ölelésből, és erősen koncentrálva a helyes kiejtésre, megkérdeztem a nagyit:
– Hogyhogy idejöttél? Hol van anyu? És ki hozott ki ide?
A nagyi arca elborult, és ismét könnyekben tört ki, de ezek most a bánat könnyei voltak, nem a megkönnyebbülésé.
– Nagyi! Mi történt? – kérdeztem most már idegesen.
A nagyi nagy levegőt vett, elővett egy zsebkendőt, kifújta az orrát, végül a felnézett rám – jó tíz centivel magasabb voltam nála – és szemembe fúrta meggyötört tekintetét.
– Édesanyád meghalt. És Molly meg Craig… meg apád… tegnap találták meg őket egy kocsma előtt. Verekedés volt és leszúrták őket.
Valami kattant a tarkómban, aztán semmi. A világ elsötétült.

– Cecilia!
Hideg folyadék vágott arcba. Felpattant a szemem, és lendületből felültem. Combig érő tűzvörös hajam csurom víz volt, csakúgy, mint a párna, amin a fejem – a jelek szerint legalábbis – két másodperccel ezelőttig nyugodott. Zavartan néztem körül, beletelt néhány másodpercbe, mire kitisztult a látásom. Egy körülbelül velem egykorú, sötétbarna, göndör hajú lány nézett rám aggódva óriási őzszemekkel. Mögötte épp megjelent a nagyi.
– Felébredtél? Jaj de jó! Szonja, szívem, főznél egy teát neki?
– Persze. – Szonja letette a kancsót, amivel képen öntött, és eltűnt a konyha felé.
– Ő az a Szonja? – kérdeztem hitetlenkedve. Anyám mindig mesélte, hogy van egy velem egykorú unokatestvérem (annyira egykorú, hogy egy napon születtünk), Szonja, aki rettentő okos, nagyon kedves és gyönyörű. Soha életemben nem találkoztam vele. És most hirtelen itt terem Angliában a nagyival, aki normális esetben nem hagyná el Magyarországot…
A nagyi kuncogni kezdett.
– Igen, igen, ő az unokatestvéred! Budapesten tanul tizenhárom éves kora óta, ezért hozzám költözött. Győrben lakott – tette hozzá magyarázatképpen, amikor látta, hogy nem egészen értem a dolgot. Értelmes képet vágtam, bólintottam, és százszázalékosan úgy tettem, mintha tudnám, hol van Győr. Az én nagyszerű logikámmal annyit kikövetkeztettem, hogy ez egy település neve, és nincs túl közel Budapesthez.
– És ki hozott ide titeket? Egyáltalán, honnan tudtok az egészről?
– Anya rögtön felhívott, amikor megkapta a levelet ezektől a… ezektől. Utána pedig értesítést kaptam arról, hogy meghaltak… – Itt elfulladt a hangja, de uralkodott magán. Nagy levegőt vett, és folytatta. – Tehát fogtam magam, és rohantam ide, hogy át tudjam adni a pénzt, amit még apád összeszedett. Szonja barátja, Áron hozott ki minket. És ő fog vissza is vinni – váltott hirtelen hangnemet. Óvatos lett, és féltve nézett rám. Nekem pedig kezdett eljutni az agyamig a mondat, és kitágult szemmel néztem… A nagyi felállt az ágyam széléről, ahova közben leült, és csöndesen így szólt:
– Szedd össze a ruháidat, meg azokat a cuccokat, amikre szükséged lesz még. Este indulunk haza… Magyarországra.
Kiment a szobából. Én pedig csak ültem, és bámultam magam elé. Magyarország… életem legboldogtalanabb évét töltöttem ott.
A nagyi hat éve nagyon megbetegedett. Akkor halt meg nagyapa, neki pedig a szíve rendetlenkedni kezdett. Oda kellett mennünk, gondját kellett viselnünk. Egy évig maradtunk, azalatt az egy év alatt apu elhagyta anyát, anya egyszer csak hazahozott egy pasit, valami Pétert vagy kit, egy pedofil állatot, aki majdnem megölt engem… Aztán a nagyi jobban lett, és mi hazajöhettünk. Két hét Angliában, és apu térden állva könyörgött anyának, hogy fogadja vissza. És anya visszafogadta.
Nem, ez nem lehet igaz! Csak egy rossz álom! Mindjárt felébredek, és kiderül, hogy nem voltam négy napig a szadista, perverz állatok fogságában, a szüleim és a testvéreim életben vannak, és nem kell Magyarországra költöznöm!
Vártam, hogy történjen valami. Nem tudom, mire számítottam. De persze semmi. Végül sóhajtottam, és felöltöttem a faarcot. Ha ennyit kibírtam, túlélek bármit.
Ekkor nyílt az ajtó, és Szonja lépett be egy bögre gőzölgő teával. Már a szoba túlsó felétől éreztem az illatát. Earl Grey. Ennek örültem. Valami erősre volt szükségem. Bár egy pohárka vodkát se bántam volna…
– Köszönöm – mosolyogtam rá Szonjára, miközben elvettem a bögrét. Elhatároztam, hogy kedves leszek vele, és ha törik, ha szakad, összebarátkozunk. Legalábbis én beleadok apait-anyait.
– Nincs mit – mosolygott vissza. Körülnézett, majd megkérdezte: – Segítsek a pakolásban?
– Hát… ha szeretnél… köszi, az jól jönne.
A szekrényemhez lépett, kinyitotta, és elkezdte nézegetni a ruháimat. Én közben leraktam a teát hűlni az asztalomra, és előhalásztam egy sporttáskát. Odamentem mellé, és hajigálni kezdtem a cuccokat a táskába. Annyira nem volt sok ruhám. Hét farmer, húsz-harminc felső, néhány szoknya meg ruha, cipők, fehérnemű. Meg persze néhány pulcsi és kabát. Az egész szekrény tartalmát pár perc alatt beleürítettük öt táskába (ezt a cipőkkel együtt). Már csak négy ruha volt a szekrényben. Négy estélyi. Egy világoszöld, amit a hátán lehetett befűzni, egy bordó pánt nélküli, egy fekete, mély kivágású, csillogó, hosszú ujjú, és végül egy vakítóan fehér, gyöngyös, csipkés. Anya menyasszonyi ruhája. Épp két hete adta nekem. Már belenőttem. Végigfuttattam az ujjam a fénylő szaténon, és majdnem sírva fakadtam. De csak majdnem. Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, és máris megnyugodtam. Előszedtem az estélyik külön tartóját, ráhúztam mindegyikre, és rádobtam őket a bőröndök és a sporttáska tetejére.
Körülnéztem a szobában, és összeszedtem a legfontosabb dolgokat fejben. Végül Szonjához fordultam:
– Mennyi hely van a csomagtartóban?
Szonja elvigyorodott.
– Sok. De Áron visszajön még egy körre, ha nem férnél el. De szerintem sikerülni fog – kacsintott rám. Rámosolyogtam, majd hozzáláttam, hogy elpakoljam az összes CD-met és kottámat egy újabb bőröndbe. Megtelt vele egy jó nagy. Utána összeszedtem a kedvenc könyveimet, és azokat is elraktam. Ezután pedig jött a laptop, a nyomtató és a szkenner. A végeredmény tehát hét bőrönd, egy sporttáska és négy estélyi ruha volt.
– Na jó… akkor szólok Áronnak, hogy jöjjön pakolni – mondta végül Szonja, mikor már háromszor is átismételtünk mindent, és nem találtam semmit, amit még el akarnék rakni.
– Oké – bólintottam. Áronnal addig nem találkoztam, kíváncsian vártam hát. Örömmel konstatáltam, hogy Szonját nem nehéz megszeretni. Már sikerült is. Említett hölgy éppen megtorpant a küszöbön.
– Öhm… Cecilia… tudod én még soha nem voltam Angliában, és mindig el akartam jönni… nem lehetne, hogy Áron most hazavisz téged, aztán visszajön értünk, és mi addig itt maradunk?
– Persze hogy lehet – vágtam rá rögtön. Bármit, ami boldoggá teszi. Felragyogott az arca, és megölelt.
– Köszönöm! – kiáltotta, és elviharzott, hangos „Áron!” kiáltásokkal.
Nem sokkal később nyílt az ajtó, és drága unokatestvérem oldalán egy szédítően jóképű, barna hajú, kék szemű, magas, izmos fiú jelent meg. Sőt, inkább férfi.
– Cecilia, ez itt Áron. Áron, Cecilia.
– Szia – nyújtott kezet Áron mosolyogva. Kezet fogtunk, majd körülnézett. – Ez az összes cuccod?
Bólintottam.
– Akkor ezeket leviszem, oké? Mikor szeretnél indulni?
– Nekem mindegy – válaszoltam az igazsághoz híven. Már minden mindegy volt. Láttam, hogy Áronnak határozottan nem tetszik a válaszom, de nem szólt egy szót sem, csak elindult egyszerre két rohadt nehéz bőrönddel a lépcsőn lefelé.
Este fél hatkor már Doverben voltunk, a dokkoknál. Még bő másfél óra volt az indulásig, így kiszálltam a kocsiból, és elmentem egy kávéért.
Amint feljutottunk a kompra, felfutottam a fedélzetre, és hagytam, hogy a nedves szél körém csavarja a hajamat. Semmit nem láttam tőle, de ez nem zavart túlzottan; a ködtől úgyse láttam volna. Nekidőltem a korlátnak, és amennyire mégis ki tudtam venni, néztem Anglia távolodó partjait.