Nyárvégi rekviem – 2. fejezet

Negyed tíz volt, mire kikeveredtünk a dokkokból Calais-ben. Ezt a kocsi műszerfaláról olvastam le. Aztán a szemem a csuklómra tévedt. Az órám negyed kilencet mutatott. Gyorsan átállítottam.
– Kérdezhetek valamit? – kérdeztem Áront. Ő elmosolyodott, és bólintott, de nem nézett rám. Bár bosszantott a szemkontaktus hiánya, azért örültem, hogy az útra szegezi tekintetét. – Hogy fogok én ott suliba menni? Hová fogok járni?
– Szonjával osztálytársak lesztek. Anna – így hívták a nagyit – azonnal felhívta Szonja osztályfőnökét, amikor megtudta, hogy Magyarországra jössz. – Tapintatosan kerülte, hogy azt mondja, „amikor megtudta, hogy a szüleid meghaltak”, és ezért igazán hálás voltam neki. – A tanárnő meg elintézett mindent. Mivel a tananyag teljesen más nálatok, mint nálunk, lényegében mindegy volt, hogy hová kerülsz. Egy nagyon jó gimnázium, jól fogod érezni magad ott – mosolygott. Bólintottam.
– Mi a neve?
– Balassi Bálint Gimnázium – felelte. – Balassi egy költő volt – tette hozzá.
– Oh… értem – bólintottam.
Áron lekanyarodott egy parkolóba. Egy kockaépület sötét alakja meredezett az égnek.

Másnap késő éjjel elértük Budapest határát. Calais-ből korán indultunk tovább, Áronon látszott, hogy már nagyon fáradt. Szótlanul ültünk, és mindketten az utat bámultuk.
Már jó háromnegyed órája bent voltunk a városban, mire végre be tudtam tájolni, merre vagyunk. Az ablakon kinézve ugyanis a kivilágított Lánchidat pillantottam meg. Összeborzongtam. Aztán valami derengeni kezdett, és hirtelen megkérdeztem:
– Elköltözött a nagyi?
– Nem – felelte Áron meglepetten. – Nem velük fogsz lakni. Anyukád lakására viszlek. Azt hittem, ezt mondták neked. De ha akarsz velük lakni…
– Nem, jó lesz így – vágtam közbe. Félreértés ne essék, nem Szonjával vagy a nagyival volt bajom. Mindkettőjüket nagyon szerettem. De az egyedüllétre mindennél jobban szükségem volt akkor.
Nemsokára odaértünk. Egy széles, még ezen a késői órán is viszonylag forgalmas utcán álltunk. Platánfák szegélyezték a járdát, az úttest közepén pedig villamossínek húzódtak. Áron előkotort egy kulcscsomót a zsebéből, és átadta.
– Tessék – mondta, és biztatóan rám mosolygott. Felnéztem a sötét kapura. Nagy volt, és kovácsoltvas. A felső részében üvegtáblák húzódtak a rácsok között. Egyik oldalt a kapucsengő, másikon pedig egy kosár, ami tele volt rakva reklámújságokkal. – És itt van a kód – halászott elő egy cetlit is.
– Köszi – mosolyogtam, és beléptem a kapualjba. Abban a pillanatban kigyulladt egy lámpa. Elolvastam a számokat a gyér fénynél, és elismételtem magamban párszor. Végül kinyitottam a kaput, és bementem egy bőrönddel. Áron követett egy újabb bőrönddel meg a sporttáskával.
Magas mennyezetű folyosóra jutottam. Áron megnyomott egy gombot a kapu mellett. A villany kigyúlt. A falak vaníliaszínben pompáztak, kis beugrók voltak olyan két méter magasságban, azokban pedig szobrok álltak. A padlót pepita csempe fedte. A folyosóról egy belső udvarra értünk. És a körfolyosók gyűrűjében egy kis ligetecske rejtőzött. Fák álltak a ház kellős közepén, bokrokkal, virágágyásokkal körülvéve, az egész közepén pedig egy csodaszép szökőkutat láttam meg. Megfordultam, és egy ősrégi kinézetű liftszekrény földszinti ajtajával találtam szembe magam. A lift ott volt; hát kinyitottam a rácsot, és beléptem a fülkébe. Áron utánam jött. A rács becsapódott, Áron pedig becsukta a fülke tolóajtaját.
A negyedik emeletre érve kiszálltunk, és Áron után indultam. A hatos számú lakás előtt táborozott le, és rám nézett. Kinyitottam az ajtót, és villanykapcsolóért tapogatóztam a sötétben. Amikor megtaláltam, és felkapcsoltam a villanyt, már tudtam, hogy a nagymama itt járt. Takaros kis előszobában álltunk, ami makulátlanul tiszta volt. Sehol egy porszem. A lakásban pedig már közel tizenöt éve, azaz a születésem óta nem lakott senki.
Beljebb léptem. Az előszobából három ajtó nyílt jobb felé. Az első a kamra, a második a WC, a harmadik a fürdőszoba. A másik oldalon egy kis szoba volt, meg egy folyosó, ami a konyhába vezetett. Az előszobából egyenesen pedig a nappaliba lehetett bejutni, aminek a közepén egy hatalmas versenyzongora állt. Amikor ezt megláttam, szélesen elmosolyodtam. Áron elégedetten konstatálta, hogy tetszik a lakás, és csöndben lement a többi cuccomért. Én közben megnéztem a többi szobát is. Még kettő nyílt a nappaliból, kétoldalt. A jobb oldaliban szekrények álltak, és egy óriási franciaágy. Minden bizonnyal az lehetett a vendégszoba egykor. A bal oldali pedig a hálószoba: óriási galéria húzódott végig, amin egy vastag duplamatrac volt letéve. Az egész szobát süppedős szőnyeg borította. A galéria alatt egy kényelmes bőrkanapé állt, két oldalán egy-egy fotellel. A szoba falain végighúzódtak a könyvespolcok – nem éppen üresen. Az ablaknál pedig két asztal állt: az egyik az ablak előtt, ez volt az íróasztal, a másik pedig az íróasztal mellett: a toalettasztal.
Áron megérkezett a maradék holmimmal, és körülnézett.
– Pofás kis kégli – füttyentett elismerően. Elvigyorodtam.
– Az biztos – helyeseltem. – Kérsz egy teát?
– Hát… nekem el kéne indulnom… vissza Angliába, vagy haza aludni, hogy végig tudjam vezetni az utat…
– Maradhatsz itt, engem nem zavarsz – vontam vállat. Áron furcsán nézett rám, én nem értettem. – Valami gond van? – kérdeztem zavartan.
– Nem, semmi – felelte Áron, és elmosolyodott. – Nos, ebben az esetben köszönöm, nagyon jól esne egy tea.
Előszedtem a kézitáskámból a dugikészletemet: öt doboz Earl Grey, és még jó pár másféle, finomabbnál finomabb tea. Kimentem vele a konyhába, ahol a tűzhelyen találtam a teáskannát. Megtöltöttem, és felraktam forrni a vizet. Ekkor néztem csak körül, és újabb meglepetés ért: a kenyértartóban pénzt találtam, rajta pedig három doboz teát. Ekkor már kezdtem sejteni, mit fogok találni a hűtőben, de azért belenéztem. Tele volt, épp, ahogy gondoltam.
– És valamit enni? – egészítettem ki a kérdést a látványon felbuzdulva.
– Nem, köszi – nevetett fel Áron.
Felforrt a víz. Megcsináltam a teát, és odaadtam az egyik bögrét Áronnak. Ő megköszönte, és fújni kezdte.
– Te ismered Szonja oszt… az osztálytársainkat? – kérdeztem végül.
Áron elmosolyodott.
– Hát névről mindenkit. Találkoztam már a többségükkel, de úgy igazán ismerni csak három barátnőjét ismerem.
– És… milyenek?
– A lányok vagy az egész osztály? – vonta fel a szemöldökét.
Ez a kérdés rosszat sejtetett. Bár talán mégse…
– Mindkettő – nevettem fel.
– A lányokat imádom – vigyorgott Áron. – Az osztály is elég jófej. Vannak benne normális és kevésbé normális emberek. De még mindig lehetne sokkal-sokkal rosszabb, szóval…
– Kösz a biztatást – dünnyögtem. Áron nevetni kezdett.
– Szeretni fognak téged. Szép vagy, okos és normális.
Zavartan elfordultam. Fura érzés volt az unokatestvérem barátjától hallani ezt, habár teljesen tiszta volt, hogy semmi olyasmi szándék nem volt benne. Szerette Szonját, ezt a vak is láthatta.
– És honnan ismered őket, egyébként? – kérdeztem, csak hogy továbbvigyem a beszélgetést.
– Hát… a lányok közül az egyik a barátnőm, a másik meg a húgom – kacsintott rám.
– Van egy húgod?
– Igen. Az osztálytársatok. De tényleg, nyugi, jól fogod magad érezni. Már… ha te is úgy akarod – nézett rám nagyon komolyan.
Bólintottam. Teljes mértékben igaza volt. Az adott körülmények között aztán teljesen mindegy, kikkel hoz össze a sors, ha emberi roncs akarok lenni, akkor az is leszek. Ellenben ha jó társaságba kerülök, és legalább megpróbálok boldognak lenni, akkor talán sikerülni is fog. Már elhatároztam, hogy megteszek mindent, és eddig jó úton haladtam. Szerencsére mindig is az élet apró örömeiben leltem a legnagyobb élvezetemet, így bizakodva néztem a jövőbe.
Már hajnali három óra is elmúlt, amikor végre lefeküdtünk. Én használatba vettem a galériát, Áron pedig a nappaliban lévő fotelágyon aludt.
Ahogy leoltottam a villanyt, végre elgondolkodhattam azon, hogy mi is történt velem voltaképpen.
Elrabolt három férfi. Váltságdíjat követeltek értem, a véremmel írták meg a levelet a szüleimnek, megerőszakoltak, minden lehetséges módon tönkretették amúgy se túl fényes életemet. Aztán begyömöszöltek egy kocsiba, és kivittek a tengerpartra, abban a biztos tudatban hagyva engem, hogy meg fogok halni, mégpedig a saját anyám szeme láttára, miközben ezek a szemétládák meggazdagszanak. És ott szembesülnöm kellett vele, hogy nem halok meg az anyám előtt, mert megelőzött engem… El se búcsúzhattam tőlük. Utoljára akkor beszéltünk, amikor a telefonba fuldokoltam, hogy hozzák el azt a rohadt pénzt… Aztán a nagyi hazavisz, és felszólít, hogy szedjem a cókmókom, indulok Magyarországra… És találkozom az unokatestvéremmel, meg a barátjával… soha nem voltak még ilyen kedves emberek körülöttem. Kivéve persze a családomat. Csakhogy ők már nincsenek. Az életem soha nem volt túl kellemes. Az egyetlen, amit mindig elmondhattam magamról, az volt, hogy a családom egyben maradt, és szerettük egymást. Kivéve persze abban az egy évben itt, Budapesten… Most megint itt vagyok, és ismét család nélkül. De most már visszavonhatatlanul. Örökre.
Ásítottam. Hosszú nap volt mögöttem, elnyomott az álom.
Áron végül egy hétig maradt.
– Tessék – szólt kedden, kipakolva az asztalra néhány dolgot. – Mostantól ők a legjobb barátaid. A diákigazolványod, a személyid, lakcímkártyád, TAJ-kártyád és egy Budapest térkép. – Az elmúlt hét iratok után való futkosás jegyében telt. Szerencsére Áronnak jó kapcsolatai voltak, így mára el is készültek a papírjaim. Áron folytatta. – Ma elviszlek a legfontosabb helyekre. Reggel beszéltem Szonjával, hét végéig maradnak, még ráérek elindulni. Tehát: megyünk a suliba, Szonjáékhoz, meg ha szeretnél még valamit megnézni, akkor oda.
– Minek? – kérdeztem fáradtan.
– Egyrészt, nem árt, ha nem tévedsz el rögtön az első nap, amikor iskolába akarsz menni. Másrészt pedig, szeretném, ha nem lennél egyedül, amikor először mész ki az utcára. Már hogy nem a kocsiig kell elmásznod. Jobb oldali közlekedés van.
Felnyögtem. Áron elvigyorodott, valószínűleg épp erre a reakcióra számított. Megittam a teámat, elmostam a bögrét, felöltöztem gyorsan, és elindultunk.
Metróval elmentünk a Ferenciek terére, ahol a suli volt. Elég szép épület. Aztán át Budára, a nagyiékhoz. Ott Áron megkérdezte, mit szeretnék még tudni.
– Hát… mozi, színház, koncert… Hova érdemes menni?
– A Corvin mozi ott van a Ferenc körútnál. Színház… hát az változó. A Nemzeti Színház is közel van hozzád. Oda elvihetlek, ha akarod… Koncertre meg… hát… Művészetek Palotája, Zeneakadémia… ezek a legnagyobbak… meg ott van ugye az Opera, de az előadásokra nem koncertekre. Már… ha jól gondolom, hogy a komolyzene érdekel. Szonja valami ilyesmit mondott.
– Igen, jól tudod, csak az nem igazán fér a fejembe, hogy Szonja honnan tudta – mosolyogtam rá. Elindultunk hazafelé. Leszálltunk az Oktogonnál, onnan elvitt az Operához. Aztán vissza a villamosra, és megint le a Király utcánál. Zeneakadémia. Aztán el a villamossal egészen a Boráros térig. Onnan kettessel tovább, és le a Nemzeti Színháznál, ami mögött rögtön ott tornyosult a Művészetek Palotája.
Szépen elment a nap. De legalább már körül-belül tudtam, hogy mit hol keressek ebben a hülye városban. Este hullafáradtan dőltem be az ágyba. Szinte azonnal elaludtam. Álomtalanul, gondolatok nélkül. És ennél jobb már nem is lehetett volna.