Nyárvégi rekviem – 3. fejezet

Szeptember elseje szeles, de napos reggelre virradt. Lecsaptam a vekkert, ami hatkor csörgött, és egy nyögés kíséretében a fejemre húztam a takarót. Végül erőt vettem magamon, felkeltem, és elkezdtem készülődni.
Az előző héten nagyi meg Szonja elvittek vásárolni, szóval a ruhatáram némiképp bővült. Előszedtem egy pánt nélküli, fekete ruhát, hozzá egy fehér bolerót, és öltözni kezdtem. Előkotortam a sminkcuccomat is. Nem mintha akárkinek is tetszeni akartam volna. Megszokásból. A hajamat kiengedtem (éjszakára be volt fonva), gyorsan átfutottam az ujjammal, és úgy hagytam, ahogy volt.
Kimentem a konyhába, főztem magamnak egy teát, ráérősen megittam, végül összepakoltam azt, amit vinni akartam: egy palack víz, tolltartó, jegyzetfüzet, telefon, meg az újdonsült iratok. Amit a legjobban utáltam közülük, az a diákom volt. Azon egyszerű oknál fogva, hogy mindig fel kellett mutatni az ellenőröknek. Azok néha megállítottak kötözködni, néha csak azért, hogy meginvitáljanak egy italra a közeli kocsmában…
Viszonylag hamar odaértem a sulihoz. Nem tévedtem el, a metró járt rendesen. Kábé húsz perc volt az út. A kapu előtt találkoztam Szonjával. Három lánnyal beszélgetett. Már tudtam, hogy Eszterről, Rékáról és Lucáról van szó, csak épp az okozott gondot, melyikük melyik.
Amikor köszöntem nekik, és megfordultak, Esztert betájoltam. Ő Áron húga, és nagyon hasonlítanak egymásra. Most már ötven-ötven százalék esély volt rá, hogy jól gondolom, melyik Réka és melyik Luca. Bejöttek a tippjeim.
– Cecilia, ők itt Eszter, Luca és Réka – mutatott először Eszterre, aztán az alacsonyabb lányra, végül a magasabbra. – Ez pedig Cecilia, az unokatestvérem.
A lányok mosolyogva köszöntek, és rögtön bevontak a beszélgetésbe. Nagyon kedvesek voltak. Pár perc múlva már együtt nevettünk a történeten, amit Réka mesélt az olaszországi nyaralásukról.
Felmentünk az iskola dísztermébe, beültünk a kilencedik A osztálynak kijelölt sorba, és elcsendesedtünk: az ünnepség majdnem rögtön elkezdődött.
Az igazgatóhelyettes viszonylag rövid ideig beszélt, majd felkért minket, hogy álljunk fel, és énekeljük el a Himnuszt. A felszólítás első felének minden gond nélkül eleget tudtam tenni. A második már némileg problematikusabb volt. Na nem mintha nem tudtam volna énekelni. Az apai nagymamám a világ egyik leghíresebb énekesnője volt, méltán, hozzá kell tennem. Tőle tanultam mindent. Tehát a gond nem itt volt. Hanem ott, hogy gőzöm nem volt Magyarország himnuszáról. Szépen álltam és úgy tettem, mintha tudnék is valamit. Aztán leülhettünk, az igazgató mondott pár szót. Aztán megint jött az igazgatóhelyettes, és ezúttal a Szózatot kellett énekelni. Na itt már néztem, mint borjú az újkapura. A Himnuszról legalább annyit tudtam, hogy létezik. Ezzel épp egy fokkal voltam előrébb, mint a Szózattal kapcsolatban.
Az ünnepségnek elég hamar vége lett. Tömegesen levonultunk az osztálytermekbe. A padok közvetlenül egymás mellett álltak, így négy folyamatos sort alkottak. A lányok rögtön beültek az első sorba, és intettek, hogy menjek oda melléjük. Odamentem. Közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy a fiúk milyen pofátlanul megbámulnak. Sebaj, megszoktam, volt már rosszabb. Közben felkészültem a kérdésre, ami olyan biztos volt, mint a halál, vagy éppenséggel az, hogy Pista bácsi a saroklakásból mindig tökrészeg. Nevezetesen: mondj egy pár szót magadról!
Bejött az ofő. Mosolygós, kedves nőnek tűnt, Szonja imádta. Felálltunk, aztán leültünk. Király (ez volt a neve: Király Ágnes) beszélni kezdett az új tanévről, beszedte a bizonyítványokat, végül áttért a témára, amitől leginkább féltem: szerény személyemre. Elhangzott a felszólítás is. Felálltam, és megfeszülve gondolkodtam, hogy mi az a része az életemnek, és így önmagamnak is, ami elbír ennyi publicitást. A tanárnő kisegített.
– Vágjunk a közepébe – mosolygott. – Mik a hobbijaid?
Ez egy könnyű kérdés. Bár tökéletes marslakónak néznek, ha válaszolok rá, legalább nincs semmi különös abban, amit mondani fogok.
– Énekelni nagyon szeretek. A nagymamám énekesnő volt, és sok mindent tanított. Szeretem a zenét – haraptam el a mondat végét, mégis kicsit meghangsúlyozva a „zene” szót.
Mondandóm a várt hatást váltotta ki: majdnem mindenki tökhülyének nézett. Aminek tulajdonképpen egyenesen örültem. Az osztály gyors felfogású. Rájöttek, hogy a Beatles egyik tagja se lehet a nagyanyám. Maradt, hogy az öreglány komolyzenében utazott. Beletrafált. A világ egyik leghíresebb szopránjáról volt szerencsém beszélni. Reneszánsz és barokk, néha klasszikus darabokban.
– De sokat korcsolyázok, műugrok és olvasok – egészítettem ki a tényleg százszázalékosan normális dolgokkal. Azt, hogy nem csak olvasok, de néha írok is, inkább megtartottam magamnak. Nem azért, mert szégyelltem. Ha az éneklést elmondtam, ez se lett volna rosszabb. Sőt. De nem akartam, hogy tudjanak róla, mert akkor előbb-utóbb a kezükbe került volna valamelyik művem, akkor meg megtudták volna, ki is az a Cecilia Hamley. Ezt pedig egyértelműen nem engedhettem meg.
– És honnan jöttél? – segített ki a tanárnő. Ő egész pontosan tudta a válaszokat a kérdéseire. Csupán abban nyújtott elmondhatatlanul hasznos segítséget, hogy a kérdésekkel olyan dolgokra irányított, amiket nyugodt szívvel teregethettem ki. Megállapítottam, hogy Királyt máris jobban szeretem, mint az összes eddigi tanáromat együttvéve.
– Angliából – feleltem. – Londonból – pontosítottam.
– Kedvenc tantárgyaid?
– Irodalom és történelem – válaszoltam. Az osztályban néhányan kuncogni kezdtek. Nem voltak hangosak, sem feltűnőek, de észrevettem őket. Bajuk?
– És mi szeretnél lenni?
Elgondolkoztam pár pillanatra. Ezen a kérdésen soha nem elmélkedtem hosszabb ideig. Általában a „majd lesz valahogy” elv szerint élek, egyrészt. Másrészt pedig, eddigi életem során egyáltalán nem úgy tűnt, mintha megérném a tizennyolc éves kort, amikor is már biztos, hogy döntenem kell. Bár talán ilyen irányban is megváltozik az életem… Erre a gondolatra majdnem elnevettem magam. Hogy pont Magyarországon, az egész családom elvesztése után forduljon minden jóra…! De volt valami, ami mégis megtöltött egy ilyen irányú bizakodással. Ez a valami pedig az eddig megismert emberek személye volt. Itt mindenki szeretett addig, amíg rá nem jött, hogy utál. Ez meg – eddig legalábbis – nem következett be. Ha otthon akármelyik osztálytársam pasijával annyit lógtam volna, mint Áronnal, már rég kinyírt volna a csaj. Szonjának egy rossz szava nem volt. És ezzel most nem az angolokat és a magyarokat akarom összehasonlítani (semmi nem venne rá, hogy az otthoniakat helyezzem hátrányba akárkivel szemben is). Csupán rossz embereket ismertem. Nagyon rosszakat. És még rosszabbakkal találkoztam (azon egyszerű okból kifolyólag említem őket külön, hogy nem mindet ismertem). Mindent összevetve, nem egészen lehetetlen, hogy épp itt fog megérinteni a boldogság legapróbb fuvallata.
– Még nem tudom – válaszoltam az igazsághoz híven.
– Köszönjük – mosolygott rám Király.
Megkönnyebbülten ültem le.
– Akkor most akár végigpörgethetnénk az egész osztályt… Van időnk – mosolygott még mindig Király. Magamban elégedett vigyort villantottam. Ez így fair. Nem csak én csinálok hülyét magamból, és legalább megtudok róluk néhány dolgot. Szonját átugorva az első ember Eszter volt. Mindenki felé fordult, ő pedig nagy levegőt vett, és belefogott.

Órák után Áron várt minket a suli előtt.
– Hölgyeim – hajolt meg előttünk mókázva, amikor odaértünk.
A lányok nevetve kivágtak egy pukedlit, majd beszálltak a kocsiba. Én csak meresztgettem a szememet.
– Nem jössz? – kérdezte Áron.
– Hová?
– Ebédelni, egyelőre – válaszolta Szonja. – Étterembe – tette hozzá, amikor értetlen képet vágtam. – Aztán valahogy ki kéne deríteni, hol tarthatunk évnyitó bulit – toldotta meg további információkkal a mondandóját, és elvigyorodott. Közben jelentőségteljesen Lucára nézett.
– Nincs otthon pia – tárta szét a karját Luca sajnálkozva.
– Nálatok ilyen is előfordul? – vonta fel a szemöldökét Réka. Nevettünk, és beszálltam a kocsiba.
– Na, de akkor hol legyen? – kérdezte Luca sürgetően.
– Nálam lehet – vontam vállat. Mi lehetne alkalmasabb hely a bulira, mint a lakásom, ahol tökegyedül élek, és történetesen rohadt nagy és jól felszerelt?
– Legutóbb, amikor a konyhában jártam, még nem láttam vodkát – jegyezte meg csípősen Áron.
– Jaj fogd már be – forgatta a szemét Luca.
– Mi van? – jajdultam fel. Nagyon lemaradtam…
– Áron nem bírja, amikor piálunk – magyarázta Eszter. Úgy tűnt, nem hibáztatja ezért túlzottan kedvenc bátyját. Hát, én se mondanám, hogy főbűnként számoltam volna ezt, bár az alkohol sosem volt idegen tőlem… de ez egy másik történet. Félreértés ne essék, nem részegeskedtem. Úgy istenigazából még egyszer sem rúgtam be. Néhány pohár sörnél tovább nem igazán mentem. Viszont meglehetősen gyakran ittam. Ezt az egy rosszat, azt hiszem, elmondhatom az angolokról. Szeretünk inni. De hát ez van.
– Ami azt jelenti, hogy én nem fogom megvenni nektek a cuccot – jelentette ki Áron negédesen mosolyogva. Ezen muszáj volt nevetnem. A többiek közel sem tűntek meglepettnek, csak bosszúsnak. – Vagyis vagy Rékáéknál van pia és odamentek, vagy nem isztok – jelentette ki a nyilvánvaló következtetéseket. A többiek forgatni kezdték a szemüket, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy Rékánál nincs pia.
– Megveszem én – mondtam, szintén a szememet forgatva. Most Áron volt az, aki nem meglepettnek, hanem bosszúsnak látszott. De akár tetszett neki, akár nem, el kellett ismernie, hogy simán kiszolgálnak, legalább húsz évesnek tűnök.
Miután ezt megbeszéltük, megkértem a lányokat, hogy meséljenek kicsit az osztályról. Elég hamar megtudtam, hogy Rékának tetszik „a Gyuszi”, Lucának meg „a Lóri” (akikről egyébként el kellett ismernem, tényleg helyesek voltak…), Eszter pedig nagyot vigyorgott mindeközben. Áron arca tökéletesen kifejezéstelen volt, de már kiismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, belül szétszakad a röhögéstől.
Az osztályban alakuló dráma része volt továbbá a Klári, aki pofára ejtett mindenkit, és Ráhel, aki pedig egy hülye ribanc.
Elgondolkoztam a hallottakon. Klári tényleg durva volt. De Ráhel… tény, hogy volt abban valami, amit a lányok mondtak, de azért nem ribancoztam volna le helyből. Mert én ismertem az igaziakat. Ráhel nagyon messze volt attól. Festette magát, minden gondolata a pasik körül forgott, na és? A tipikus szőke liba, aki tizenéves korában meghülyül, aztán majd szépen férjhez megy és gyerekei lesznek. Nem ártana a légynek sem, alapjában véve kedves. Csak épp élvezi, hogy fiatal és szép. Így kényelmesen hátradőltem a kocsiban, mosolyt fel a pofira, és közben kezdett őszinte lenni, ahogy beférkőzött a fejembe a gondolat: talán nem is lesz olyan vészes. Az arcom hamar elborult, mert erről eszembe jutottak anyáék. De csak egy pillanatnyi árny volt. Nem engedhettem, hogy a lányok észrevegyék, mennyire szomorú is vagyok valójában. Mert abban ők összeroppannának. Még akkor is, ha csak az elbeszéléseim alapján élnék át.
– És Gyuszival mi van? – kérdeztem inkább. Egyrészt, mert érdekelt. Másrészt, mert jó elterelő témának tűnt. Dupla haszon.
– Megérkeztünk – vágott közbe Áron. Elvigyorodtam. Megértettem őt. Nem azért nem hallgatta meg Rékát, mert nem szerette vagy nem érzett együtt vele kellőképpen. Egyszerűen nem tudta, mit mondhatna rá. Azon túl, hogy szívesen megveri a Gyuszikát, hogy jobb belátásra térjen. Ami nem lett volna igaz, ugyanis az utolsó dolog, amit Áronról valaha is el tudtam volna képzelni, az volt, hogy verekszik. Abban se voltam egész biztos, hogy ha sötétben együtt mennénk haza, és az utcán valami részeg hülye követni kezdene minket, akkor behúzna neki. Na persze csak addig, amíg a részeg hülye nem üt először. Nem hülye volt ő, vagy gyáva, netán gyenge, csak nyugodt, és nem szereti az erőszakot. Csak egyetérteni tudtam vele.
Beültünk az étterembe, megkajáltunk, az egészet Áron fizette (ej, de tehetős itt valaki…), aztán fogtuk a cókmókot, és hozzám indultunk. Áron letett minket a háznál, aztán gyorsan elköszönt, és elment. Mi felmentünk a lakásba. Ott gyorsan átöltöztem – fehér felső, fekete ruha, szeptember elseje… nem ilyen külsővel kell piavadászatra indulni – egy fekete kosztümbe, a sminkemet felerősítettem, aztán elrohantam a boltba.
Minden a legnagyobb rendben ment, meg se fordult az eladó fejében, hogy kiskorú vagyok. Hat liter narancslé és egy üveg márkás vodka kíséretében tértem haza.
A lányok megdicsértek, aztán beraktak egy filmet. Az Interjú a vámpírral-t. Helyes. Vér, vér és vér. Az kell most nekem. Semmi szükségem bámulni a szőke libákat, akik azért bőgnek, mert a pasijuk megcsalta őket. Tartsák meg maguknak a hasonló problémáikat.
Bámultam a képernyőt, és közben hallgattam a lányok beszélgetését, amiben is kitárgyalták, hogy a nagy hollywoodi szex-szimbólumnak számító pasik közül melyik milyen undorítóan nyálas és mennyire nem bírják őket. Néha bekapcsolódtam a beszélgetésbe, és bőszen helyeseltem. Imádtam, hogy ezt is megtehettem. Próbáltam volna otthon megjegyzést tenni akármelyikre is…
Mire vége lett a filmnek, besötétedett. Elmentünk mosdani, utána pedig elővettük a piát, és egy újabb DVD-t. L’art pour l’art társulat, ez volt ráírva. Gőzöm nem volt, mi lehet az. Réka felvilágosított, hogy egy magyar társulat, négyen vannak, és mind a négyet nagyon a fejére ejthették. Odaadta a dobozt, miközben berakta a lemezt a lejátszóba. Elkezdtem olvasni a hátán a feliratot, és nevetésben törtem ki. Na jó, ez jöhet, ez se lesz rossz.
Végignéztük ezt is, közben majdnem belefulladtunk a röhögésbe, illetve a röhögés következtében félrenyelt vodkába. Mire vége lett, már mind a négyen tökrészegek voltak. Én meg ott ültem józanul.
Elvoltunk hajnali kettőig. Akkor jött az a határ, hogy már nem ártana lefeküdni, tekintve, hogy másnap iskola van.
Tehát elmentünk aludni, és közben nagyon imádkoztam, hogy ne legyenek majd nagyon másnaposak. Annak nem feltétlenül lenne jó vége.