Nyárvégi rekviem – 4. fejezet

Hideg szél csapott az arcomba. A sötét égen viharfelhők gyűltek. Az idő este nyolc óra felé járt. Boldog szülinapot, Cecilia.
A sikátor fénytelen volt és ijesztő. Gyorsítottam. Egyszer csak hallottam, hogy nem vagyok egyedül a keskeny utcán. Még jó pár cipő koppant a macskakövön. Nem néztem hátra, mentem tovább, a hallásomra hagyatkoztam. Pár másodpercen belül megállapítottam, hogy öten vannak. És közeledtek. Gyorsítottam, de tovább már nem nagyon tudtam hajszolni a tempót. Futni nem fogok. Egyelőre. Attól csak rosszabb lenne. Még nem is biztos, hogy akarnak valamit. Csak paranoiás vagyok. Oké, nem hinném, hogy az én múltammal akárki máshogy lenne ezzel, a tényeken azonban ez még nem változtat.
– Hé, cica, hová sietsz? Gyere, ugorj már be velünk egy italra!
A francba. Ennyit a paranoiáról. Mentem tovább, és nem néztem rájuk. De beértek. Az egyik megfogta a karomat. Megálltam. Még korai volt ahhoz, hogy megpróbáljam kitépni magam a kezükből. Azzal csak felingereltem volna őket.
– Na! Nem harapunk! Gyere már!
A tekintetéből azonban világosan láttam, hogy esze ágában nem lenne kocsmába vinni engem. Vannak olyan alakok, akik tényleg inni akarnak veled. Kezdetnek, legalábbis. Ezek nem ilyenek voltak.
– Bocs, sietek – néztem rá szépen mosolyogva, és tovább indultam. A karomat eleresztette, de tovább jöttek pár lépéssel mögöttem. Követtek. A sikátor még hosszú volt. Mindkét irányba. Ideges voltam. És valószínűleg ez volt az oka annak, hogy csak későn kapcsoltam: két ember léptei megszűntek mögöttem. Már csak hárman voltak.
Ekkor már tudtam, hogy csapdába estem. Nyilván megpróbálnak elém kerülni valahogy. Egyik se tűnt értelmi fogyatékosnak. Sikerülni fog nekik. Ennyit erről. Pörögni kezdett az agyam, hogy mit tudok bevetni ellenük fegyverként. A telefonomon és a kulcsomon, meg egy pár szál zsebkendőn kívül nem volt más nálam. Ebből a kulcs az egyetlen, amit még valamire lehet használni, de az túl brutális lett volna ahhoz, hogy hányás nélkül kibírjam. Ha nekiállok rókázni, az pedig határozottan rontja az esélyeimet.
Már fel is tűnt előttem a két vigyorgó arc. Röhögtek és körbevettek. Az egyik, egy magas, rettentő izmos, szőke pasas – harminc év körül lehetett – fogdosni kezdett.
– Vedd le rólam a kezed – sziszegtem. Nagyon be voltam csinálva. De már megtanultam, hogyan kell leplezni. Ha azt látják, félek, nagyon sokat rontott volna a helyzeten. Így keménynek mutattam magam, miközben mérlegeltem a lehetőségeimet.
A férfiak röhögtek. Ekkor eszembe jutott, hogy magassarkúban vagyok. Ez a gondolat annyira felvidított, hogy kis híján elnevettem magam.
– Mit vigyorogsz? – kérdezte az előző szöszi. Közben az a pasas, aki a hátam mögött állt, megrántotta a blúzomat. A gombok elpattantak, a blúz szétnyílt. Remek. Komoly okom volt megmutatni a vigyorgásom tárgyát. Nem akartam startból a nagy szőkével kikezdeni. Ő irritált a legjobban az egész társaságból, de nem bírtam volna vele. Így megcéloztam a mellette állót, és rúgtam. Telitalálat. A pasi összegörnyedt, és üvöltött. Gyorsan fejbe is rúgtam, és a srác ájultan esett hanyatt. A többiek bevadultak.
Én pedig csíptem, rúgtam, haraptam, ütöttem, minden lehetséges módon ellenálltam. Még kettőt ütöttem ki. Játékban maradt a nagy szőke meg egy vörös, aki szintén nagyon magas volt. Azonban amikor a harmadik pasi dőlt el, engem is fejbevágott. Elszédültem, nem láttam normálisan. Azért rúgtam egy nagyot, csak találomra. A nagy szőkét hallottam felordítani. Jaj, de jó! Kezdtem reménykedni, hogy megúszom. Egy kicsit feljebb céloztam, és keményet rúgtam megint. Úgy éreztem, a két szemöldöke közt találtam el a homlokát. Akkor tuti, hogy elájult. Közben kezdett kitisztulni a kép. A vörös dermedten bámulta a nagy szőkét. Aztán hátrálni kezdett.
– Ne üss meg! – kérte. Ezen nevetnem kellett. De a szívem a torkomban dobogott. Erősen koncentráltam, nehogy elmulasszam, hogy valamelyikük felébred. Ha felkelne mögöttem, azt nem élném túl. Vagy túlélném, de azt kívánnám, bár ne lenne így. A vörös elfutott. Én is követtem a példáját. De ellenkező irányba.

Betántorogtam a lakásba, és bezártam az ajtót. Az első utam a fürdőszobába vezetett. Előtte gondosan kikapcsoltam a mobilom, és kihúztam a vezetékes telefont.
Forró vizet engedtem a kádba. A még épen maradt ruhadarabjaimat a padlóra hajítottam, és beleültem a csobogó folyadékba. A fejem kóválygása azonnal alábbhagyott.
Nem tudom, meddig fürödtem. De nem is érdekelt túlzottan. Amikor a víz már olyan hideg volt, hogy elkékült a szám tőle, és libabőrös lettem, kimásztam, és egy puha, meleg fürdőlepedőbe csavartam magam.
Nagy sóhajtással bekapcsoltam a mobilomat, és visszadugtam a telefont. Azonnal csörögni kezdett. Lemondóan legyintettem, majd felvettem.
– Haló – szóltam bele.
– Cecilia! – A nagyi nagyon megkönnyebbültnek tűnt. – Miért nem vetted fel, drágám?
– Fürödtem – válaszoltam. Maradjunk csak ennyinél. Nem kell tudnia. Mellesleg nem hazudtam, tényleg fürödtem. A nagyi felhorkant. De nem mondott semmit.
– Boldog születésnapot, aranyom! – folytatta végül.
Az a szeretet, ami a hangjában volt… szinte elviselhetetlen. Szúrni kezdett a szemem.
– Köszi – motyogtam.
– Biztos, hogy minden rendben?
Anyát vagy nagyanyát próbálj átverni, ha profi hazudozónak hiszed magad…
– Persze – mondtam. – Csak fáradt vagyok.
Azzal ásítottam. Nem volt nehéz, ez is igaz volt. Valóban fáradt voltam.
– Szonja szeretett volna beszélni még veled… – Bizonytalannak hangzott.
– Nyugodtan küldd, tényleg jól vagyok – biztosítottam mosolyogva. Bár ő nem látta, hogy mosolygok, ki lehet azt hallani az ember hangjából is. Tudtam, hogy nem győztem meg teljesen, de nem kérdezősködött tovább, csak hívta Szonját.
– Szia! – hangzott fel nemsokára az unokatestvérem vidám, gondtalan hangja. Irigyeltem.
– Halihó. Mi újság?
– Velem semmi – felelte enyhénszólva szarkasztikus hangsúllyal. – Te voltál az, aki nem vette fel a telefont órákig. Merre jártál?
– Később. Mit akartál?
– Boldog születésnapot kívánni. – A hangja alapján tudtam, hogy összevonta a szemöldökét.
– Oh. Köszi. Neked is boldog szülinapot – vigyorodtam el. Szonja nevetett.
– Köszönöm. Na mindegy, hallom rajtad hogy most kivagy, szóval hagylak békén. Aludd ki magad, holnap találkozunk. Szia!
Azzal letette.
– Szia – morogtam a süket vonalba, és a helyére tettem a telefont. Aztán megnéztem a mobilomat. Három sms-em érkezett: egy Árontól és Esztertől, egy Rékától, és egy Lucától. Gyorsan pötyögtem nekik valami tökéletesen semmitmondó választ, aztán kimentem a konyhába, és felraktam egy kanna vizet forrni. Előkészítettem a filtert meg a tejet, és nekidőltem a pultnak.
Születésnapom volt. Ma van a születésnapom. Születésnap. Anya. Apa. Molly. Craig. A családom… megint szúrni kezdett a szemem. Nagyokat pislogtam, és vissza akartam fojtani. De nem ment. Elsírtam magam. Leroskadtam a pult tövébe, felhúztam a térdem, és ráhajtottam a fejem. Bőgtem, mint egy éhes, vagy épp álmos csecsemő.
A teafőző sípolni kezdett. De nem bírtam felállni, hogy lezárjam a gázt. Csak ültem, és sírtam.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg végre összeszedtem magam, odamentem a tűzhelyhez és elzártam. Leöntöttem a filtert, a kannát visszatettem, és vártam.
Megszólalt a mobilom. Ránéztem a kijelzőre. Áron. Jaj, ne!
– Szia – köszöntem. Csak most hallottam, milyen rekedt a hangom. Fenébe. Gyorsabban ki fog derülni az igazság, mint gondoltam.
– Szia. Miért sírtál? – vágott rögtön a közepébe.
– Nem sírtam – próbálkoztam a hazugsággal.
Áron türelmes hangon válaszolt, de hallottam, hogy ideges.
– Én se hinném el senkinek, hogy sírtál, de hallom a hangodat, és Szonja is felhívott, hogy gáz van, szóval megspórolhatnád nekem azt a részt, hogy harapófogóval húzom ki belőled.
Felsóhajtottam.
– Rendben. Sírtam. Eszembe jutottak anyáék.
Megint szorongatni kezdte a torkomat valami. Nem, nem, nem és nem! Áron hallgatott egy ideig.
– Sajnálom – mondta végül. – De felteszem, nem ez volt az a gáz, amiről Szonja beszélt.
– Nem, nem ez volt, és ne reménykedj, nem fogom elmondani.
– Cecilia…
– Nem. Majd holnap Szonjának, esetleg. De nem neked.
– Oké, asszem eleget mondtál ahhoz, hogy tudjam, miről van szó – mondta sötéten. – Hogy fogod tálalni a nagyanyádnak?
– Nem tudom, elmondjam-e, Áron, és ha nem tudsz valami használhatót mondani, csak azt közölni velem, hogy mit nem tudok, akkor szia…
– Nyugi már!
– Bocs. Kicsit kiborultam.
– Tudom. Megértem. Sőt, őszintén szólva csodálkozom, hogy csak ennyire. Bár rólad van szó…
Levegőt vettem, hogy közbeszóljak, de aztán csak kifújtam. Igaza volt, minek vitatkozni?
– Szóval Miss Jégcsap, holnap átmész hozzájuk azért, ugye?
– Muszáj lesz – válaszoltam lemondóan. – Na holnap találkozunk, most kopj le, fáradt vagyok.
– A kedvesség csak úgy árad belőled. Na szia…
– Szia.
Tényleg bunkó voltam vele. De ez érdekelt most a legkevésbé. Felkaptam a bögrét, és bementem a szobámba. Levágódtam a kanapéra, leraktam a teát, és püfölni kezdtem a párnákat. Megint sírtam. De egyszerűen elegem volt. Nem a támadás volt az, ami megviselt. Azt már megszoktam, mondhatni. Nem mondom, nem éreztem jól magam, de azzal még ellettem volna. De nem volt itt anya, hogy megöleljen és megvigasztaljon. Egy párnát szorítottam magamhoz, és úgy sírtam.
Végül odamásztam a táskáimhoz, és az egyik aljából előhalásztam egy öreg plüssmackót. Anyáé volt még gyerekkorában. Már több helyen is meg kellett foltozni, de még mindig ugyanaz a maci volt, amit anya az első születésnapjára kapott, és nekem adott még régen.
Átöleltem a vén medvét, és megint sírni kezdtem. Nem bírtam abbahagyni. Megfordult a fejemben, hogy holnap piszkosul fog fájni a szemem, arról már nem is beszélve, hogy hogy fog kinézni. De ez valahogy nem gátolt meg a sírásban.
Magzatpózba gömbölyödtem, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák a kanapé karfáját.
Nem is az én hibám volt. Semmi nem rajtam múlt. Mégis az én életem ment tönkre örökre. Nem Tedé vagy Bobé vagy Johné, nem is a nagydarab szőke pasié. Az enyém. Nem mondom, hogy egy angyal vagyok. Közel sem. De ebben a történetben ártatlan voltam. Még szép, hogy én szenvedtem.
– Anya – suttogtam a könnyeimet nyelve. – Apu… Molly… Craig… Anya!