Másnap reggel a kanapén ébredtem, kócosan, fázva. A szemhéjam szokatlanul nehéznek tűnt. Erre számítottam. Felkelni viszont a szokásosnál könnyebben tudtam. Valószínűleg azért, mert nem a finom, meleg paplan alól kellett kimásznom, hanem fel kellett állnom a nem túl kényelmes pózból egy kicsit még mindig nedves fürdőlepedőben.
Gyorsan rendbe szedtem magam, felöltöztem, aztán megpróbáltam némi sminkkel eltűntetni a tegnapi sírás nyomait. Nem az érdekelt, hogy nézek ki. Egyszerűen nem akartam, hogy lássák: sírtam.
Megreggeliztem, bedobáltam a táskámba a könyveimet, füzeteimet, és indultam suliba. Bár még csak szeptember negyedike volt, az utat már ismertem. A metrón nem kellett figyelni a megállókat, automatikusan a jó helyen szálltam le. Nem néztem a sarkokat, nem figyeltem az útra, egyszer csak a sulinál voltam. És ez élménynek számított.
A kapuban találkoztam Szonjával. Megöleltük egymást, aztán indultunk be.
Az első óránk francia volt. Nem voltam épp kezdő belőle, de még mindig ez volt a legjobb megoldás. Mehettem volna még németre, olaszra, oroszra és latinra. Németből, olaszból és oroszból felsőfokú nyelvvizsgám volt, latinul pedig körül-belül ugyanannyit tudtam, mint franciául, így inkább a nem-holtnyelvet választottam.
A többiek – Luca, Réka és Eszter – németesek voltak, tehát velük nem találkoztunk reggel.
Az óra csendes punnyadással telt, néha, amikor felszólítottak, elmondtam egy-egy mondatot.
De ez nem csak a franciaóra kiváltsága volt. Az összes hasonlóan telt, kivéve, hogy azokon az órákon, amiből az volt az első óra az évben, meg kellett ismételnem a kis bemutatkozó szövegemet. Ez egyedül éneken hozott némi változatosságot, amikor is a tanár teljesen padlót fogott a hírtől, miszerint én a nagy Emma Hamley unokája vagyok. Rögtön meg is akart hallgatni, énekelnem kellett neki. Aztán már attól volt elragadtatva, hogy én Cecilia Hamley vagyok, és rögtön mondta, hogy lépjek be az iskola kórusába. Közöltem vele, hogy már elkésett, szerdán volt a meghallgatás és elmentem rá. A tanár mosolyogva leültetett, és az óra további részében a német romantikáról beszélt, miközben az osztály egyik része tessék-lássék figyelt, a másik része pedig az ablakon mászkált ki-be (az énekterem a földszinten volt). Az ablakosok voltak többségben. Kicsit ledöbbentem, amikor láttam ezt, de végül is nem volt túl meglepő. A többségnek baromira nem lesz szüksége arra, hogy meg tudja mondani, mikor született Mendelssohn, vagy hogy hány évesen halt meg Schubert. Arra már inkább szükségük lett volna, hogy a zenehallgatásnál figyeljenek, de az már csak és kizárólag az ő bajuk, ha lemaradnak a szépről.
További két órát kellett még kibírnunk, utána pedig Szonjáékhoz indultunk. A lányok elbúcsúztak, mi pedig beszálltunk Áron kocsijába, ami a suli előtt várt.
– Na mi is volt tegnap? – kérdezte Szonja.
Elvörösödtem. Egy dolog, hogy tudom, hogy Áron tudja, és egy másik, hogy el kell mondanom előtte. Áron is fészkelődött. Volt egy határ, amin felül már nem lehetett egyszerűen egy perverz viccnek venni a dolgokat. A tegnapi események határozottan a határ fölött voltak.
– Hát – kezdtem bele végül. – Öt pasas megtámadott az utcán, amikor mentem haza zenesulis jelentkezésről.
– Micsoda? – tátotta el Szonja a száját, szemében rémülettel. Vállat vontam. – Mi történt? – kérdezte elborzadva.
– Hát… húzós volt, de sikerült szétvernem őket. Aztán elfutottam. De nagyon nagy szerencsém volt. Elég rendesen fejbevágott az egyik, és ha az a nagy szőke nem erre figyelt volna akkor éppen, hát…
Szonja nem kérdezett vissza, elég értelmes volt ahhoz, hogy kikövetkeztesse az eddigiekből, hogy volt egy szőke izomagyú állat, akivel alig bírtam.
– De… ezt jelenteni kell a rendőrségen – szólalt meg végül rekedten.
– Tudom – morogtam.
– Elmenjek veled? – kérdezte Áron. Először szólalt meg.
– Nem, kösz – szisszentem fel. Elég bajosan magyaráznám meg a rendőrségnek, hogy ez itt az unokatesóm tizenkilenc éves pasija, akivel nagyon jóban vagyok, és úgy döntött, hogy elkísér ide…
Áron elvigyorodott, de nem volt túl sok humor a tekintetében.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Szonja.
– Feljelentem őket. Aztán a rendőrség kezd a dologgal, amit tud. Vagy amit akar. Az én szerepem ezzel lejárt, ennyi.
Szonja furcsán, aggódva nézett rám. Gondolom, az járt a fejében, miért beszélek úgy, mintha halál könnyen vettem volna a dolgokat. Talán, mert olyan értelemben, ahogy ő gondolta, könnyen is vettem.
– Elmondod a nagyinak? – Furcsán tompa volt a hangja.
Felsóhajtottam.
– Nem hinném. De a rendőrség el fogja, ha eljárást indítanak.
Hallgattunk.
– Egyébként jól vagy? Mármint fizikailag – kérdezte végül Áron.
Savanyúan elmosolyodtam.
– Hát kicsit szét lettem verve, de a sebek már bevarasodtak, és nem tört el semmim, szóval vehetjük úgy, hogy jól.
Áron csúnyán nézett rám a visszapillantó tükörből. Én csúnyán néztem vissza.
– Hol történt?
– Három hete vagyok Budapesten. Valószínű, hogy épp azt a no name utcát fogom tudni – jegyeztem meg gúnyosan. Nem rajtuk kellett volna kitöltenem a dühömet. De per pillanat nem volt jobb megoldás. És épp ebből tudtam, hogy mennyire szeretnek: egyetlen szavuk se volt.
Áron nem hozta fel a tegnapi beszélgetést. Tudtam, már akkor is, amikor letettük a telefont, hogy egyáltalán nem sértődött meg, még csak kicsit se bántotta a dolog, csak jelzésként jegyezte meg, mennyire mérhetetlenül bunkó voltam vele. Azért mondom, hogy mérhetetlenül bunkó, mert olyan kedvesen bánt velem, mint még soha senki. És én így hálálom meg. Szép kis nőszemély vagyok.
Odaértünk a nagyiékhoz. Fogtam a cuccaim egy részét (azt a részét, amit Áron nem tépett ki a kezemből egy vigyor közepette), és felfelé indultam, Szonja után.
Már a folyosóról érezni lehetett az ínycsiklandó illatokat. Szonja kinyitotta az ajtót, és a nagyi tárt karokkal üdvözölt minket.
Előszedtem a táskámból az ajándékot, és gyorsan rásóztam Szonjára. Szonja megköszönte, elfutott a szobájába, majd visszajött, egy iszonyatosan nagy csomag kíséretében, és odaadta.
– Boldog szülinapot – tette hozzá vigyorogva. Remekül szórakozott az arcom látványán. Valahogy meg tudtam érteni, ha kellőképpen megerőltettem az agyamat, és végiggondoltam, hogy festhetek. Áron vadul köhögött. Szonja nevetve hátba vágta.
Áron fejbe dobott egy szépen csomagolt, puha valamivel. Elkaptam, és kibontottam. Egy nagyon szép pulcsi volt benne. Tudtam, hogy nem ő vette, de azért meghatódtam. Belefúrtam az arcom a puha, meleg, laza, fényes pulóverbe, és konstatáltam, hogy annak még az illata is jó. A színe is gyönyörű volt. Sötét türkiz.
Nagyon szépen megköszöntem, aztán kibontottam Szonjáét. Abban egy sötétzöld estélyi volt, a felső része bársonyból, az alsó taftból, a derekán egy vékony szaténszalaggal. De előkerült még a csomagból egy szoknya és egy top, meg egy sort. Mind nagyon lenge cuccok voltak, amiből az én szekrényemben nem lehetett sokat találni, tekintve, hogy Angliában csak nagyon kivételes esetekben kellett lemondanom a hosszú ujjú felsőkről.
Megköszöntem ezt is, aztán kimentem a nagyihoz is – Szonjától és tőle közös volt az ajándék –, majd visszamentem a szobába, és figyeltem, ahogy Szonja kibontja az ajándékot.
Két partitúrát és három CD-t kapott tőlem. Ugyanolyan komolyzeneőrült volt, mint én. A felvételek mind autentikusak voltak, és a nagymamám énekelt rajtuk. Mármint az apai. A partitúrák közül pedig az egyik Haydn Teremtése volt, a másik Bach Karácsonyi oratóriuma. Vidám zenéket akartam vinni neki. Maradjon csak ilyen vidám, nem kell neki az én depresszióm. Elvégre az még viszonylag normális, ha egy tizenöt éves lány komolyzenét hallgat, de az már nem, ha a jó kedv jele a Mozart Requiem… Nálam pedig ez volt a helyzet. A CD-k is a Teremtést és a Karácsonyi oratóriumot, valamint a Varázsfuvolát tartalmazták. Mind megvolt neki, de mondta, hogy kíváncsi lenne a korabeli előadásra. Hát megkapta. Megköszönte, aztán a nagyi enni hívott minket. Mi bevonultunk, és farkasokként vetettük magunkat az ételre.
3 hozzászólás
Az én kedvencem pedig Mozart: Requiem.:) Az is igaz hogy én nem 15 éves vagyok…Nagyon jó darabokat válogattál össze, ismered is őket?:)
Persze hogy 😀 Mindegyiket imádom, amit beleírtam. Tavasszal volt nagy Teremtés-korszakom, mostanában pedig a Requiemet hallgatom nagyon sokat. A Karácsonyi oratórium nem tudom, miért jött, Bachtól vannak dolgok, amiket sokkal jobban szeretek. 🙂
Köszi, hogy olvastál 🙂
Ja és ott van még az a szegény Varázsfuvola, most nézem csak… 😀 Azt is nagyon szeretem, természetesen 🙂