Nyíló rózsa

Lassan kortyolgatta a sört. Élvezte minden ízét. Pont kellemes volt a hőmérséklete is.
Persze tulajdonképpen nem is azért itta, mert jól esett. Kísérőnek kellett a pálinka mellé. Lassan már csak néhány korty maradt az üveg alján.
A 100-as papír zsebkendő mellé odakészített egy nagy adag csokit, chipset, s az után, hogy egész nap érzelgős zenéket hallgatott, a dvd lejátszóba sem kerülhetett más, csak és kizárólag romantikus film. Sorban nézte és könnyezte végig a jeleneteket. Közben piszokul sajnálta magát. Talán ezredszerre tette fel a kérdést, hogy a filmekben miért lesz minden jó?! Hogy az embereknek miért megy olyan könnyen minden?
Évek óta foglalkoztatta a kérdés, de sosem jutott el a megoldásig. Pedig önismeretnek régebben nem volt híján. Legalábbis úgy emlékezett. De ma az alkoholban sem találta meg a választ. Haja ziláltan és csapzottan lógott résnyire szűkült, ám vörös gombóccá dagadt szemébe. A szemszínét már maga sem tudta volna megmondani. Reggel még haragos szürkén villámlott, ám mostanra megfakult, mosott szürke lett. Mint az égbolt egy-egy vihar után. Szájában keveredtek az ízek, a chips és a fogába ragadt mogyoró darabok. A mogyorós csoki volt a kedvence. Szerette érezni, ahogy a szájában az egész hogy roppan több darabra. De már ez sem okozott örömet. Ugyan a fogai nagy része még a sajátja volt, de a korona alá rendszerint beragadt az, amit evett. Ma nem érdekelte. Épp úgy nem érdekelte a szájhigénia sem, mint ahogy az sem, hogy a harmadik napja magán lévő ruhát tisztára cserélje.
Nem csak a haja és a ruhája volt ápolatlan. A bőre is. Elvakarta a kezdődő fekélyeket, s már nem érezte a nikotint, amely sárguló bőréből minden mozdulatra kicsapott, s elárasztotta környezetét.
Amikor még tanított, ő volt a legnettebb. A diákjai itták szavait. A kolléganői irigyelték csodás alakját, pedagógiai érzékét, férjét, gyerekét. Büszke volt a tökéletes életére.
S mi maradt belőle mára? Egy vágósúlyban lévő igénytelen disznó. A számvetés vége mindig ugyanaz volt. Már évek óta. Persze egy darabig nem látták rajta, hogy baj van. Hiszen mindig odafigyelt rá, hogy a környezete tökéletesnek lássa. Aztán mikor az a baleset megtörtént…
Sajnálták persze. De valahogy nem érezte őszintének. Mintha rajta kívül mindenki tudta volna, hogy a férje azon a végzetes éjszakán a szeretőjével volt. Mintha az egész világ tudott volna a titkos viszonyról.
Évek teltek el azóta. De ahányszor eszébe jutott, mindig látta magát abban a pillanatban, mikor a rendőrök hajnalban becsengettek. Ahogy kinyitotta az ajtót már tudta, hogy vége. Hogy mindennek vége. Nem is mondtak még semmit, elég volt rájuk nézni, ott volt az arcukon a válasz. Le kellett ülnie. Ott és akkor szívta el az első szál cigarettát. Ott ivott hirtelen fél üveg töményet. Hogy elbírja viselni, amit mondtak. A szavakra nem emlékszik, csak a hangsúlyra, s a kérdésre, hogy ismerte-e azt a nőt. Így tárgyilagosan múlt időben. Kaján öröm volt részéről, hogy a balesetben az is ott maradt. Nem bírta megszemélyesíteni. Ennyi év távlatából sem. Nem volt arca, nem voltak válaszok, csak egy név. Néha késztetést érzett, hogy elmenjen, megkeresse a rokonait, vagy kérjen róla egy fényképet az újságok archívumaiból, de nem tette meg. Ma már tudja, hogy gyávaságból. Abban az időben valamiféle kábult világban élt, újságot, tévét hónapokig nem látott, pedig tudta, hogy a férje, akié a város legnagyobb üzeme volt, még sokáig foglalkoztatta a médiát. A szeretőjével együtt.
Persze nem azonnal kezdett el inni. Akkor még csak a gyógyszerek voltak. Azokkal egész szépen végig csinálta a napot. Aztán kevés lett. És hiába könyörgött az orvosnak, hogy nem tud aludni, hogy nem hatnak a nyugtatók, az csak nem írt fel többet. Pszichoterapeutához küldte. Világ életében szabálykövető, jó kislány volt, így szót fogadott és elment. Kétszer. Úgy gondolta ennyi elég is volt, talpra áll magától. A pálinka egy darabig segített. A gyógyszerekkel kombinálva egész jó volt a hatása. Csak aztán valahogy egyre több kellett volna. És egyre kevésbé érdekelte mi van körülötte.
Évek estek ki. Persze csak az után, hogy a gyereke meghalt. Micsoda kegyes megfogalmazás. Igen meghalt. Általában nem élik túl a gyerekek, ha kiesnek az emeleti ablakból a feszített tükrű úszómedencébe. A máskor oly kedvelt delfin mintákat nézte tágra meredt szemmel. Erre határozottan emlékezett. Sokáig nézte az ablakból, ahogy a gyerek a delfinek felett lebeg. Hiszen úgy szerette őket! Aztán jött az este, s a gyereknek aludni kellett volna menni. Lement érte, törölközőbe bugyolálta, megszárítgatta, ráadta a kedvenc pizsamáját, majd befektette az ágyába. Olvasott neki mesét, majd elszenderedett. Úgy találták meg másnap, ahogy óvta a gyereket. Gondatlanságból elkövetett emberölés volt a vád. De hamar kiderült, hogy gondatlanság nem volt. Kiestek a napok, a hetek, talán évek is, melyeket egy, a házuktól sokkal nagyobb kúriában töltött. Minden nap megnézte a gyerek fotóját. Ott állt az ágya mellett az éjjeli szekrényen. A férje képével együtt. Aztán az utolsó alkalommal már nem kellett a bizottsággal beszélgetnie, azt mondták neki, hogy átszállítják egy másik helyre, szedje össze a holmiját.
Nem volt sok mindene. A fényképek, s az a csomó pénz, amit a férje után örökölt. Persze azt elméletileg nem ő kezelte, de egy titkos bankszámlára lekanyarított belőle egy jó darabot. Hogy mit akart vele kezdeni, azt már nem tudta. Azt viszont igen, hogy most jól jött. Jobbkor nem is jöhetett volna.
A buszuk útközben lerobbant. Miután nekiment egy fának. Erre is csak homályosan emlékezett. Azt tudta csak, hogy neki el kell mennie. Nem érdekelte a többi ember. Mindet ott hagyta. Néhányan még nyöszörögtek, ő viszont átgyalogolt a búzamezőn, felszállt a legközelebbi távolsági buszra, a városban kivette a pénzét a bankból. Az ügyintéző elhitte, hogy elhagyta az okmányait, elég volt aláírnia, s már ki is adták neki azt a rengeteg pénzt.
Nem tudta mennyi idő telt el azóta, hogy kibérelte ezt a bútorozott lakást. Minden olyan álomszerű volt. Mostanában mindig csak kívülről látta magát. Most is, ahogy ül a rozzant kanapén, peregnek a filmkockák, körülötte az üres zacskók és sörös dobozok, hamu mindenütt. Hát nem ilyennek képzelte a szabadságot. Dühében a tévébe vágta az üres pálinkásüveget. S csak forgatta a belőle megmaradt üvegdarabot a tenyerében. Majd egyre erősebben szorította, míg tenyere vérezni nem kezdett. És akkor rájött a megoldásra.
A piros volt a kedvenc színe. Miután kisírta magát, s rájött, hogy az életének jó dolgai talán igazak sem voltak, felnevetett. Elképzelte, mikor keresni kezdik. Mikor majd megtalálják, s körötte minden szép piros lesz. Kacagtató gondolat volt. Megoldás mindenre. Amit a filmek nem adtak meg. Komótosan végigkarcolta magát itt-ott. Hol erősebben, hol gyengéden, s figyelte, hogy nyílnak az üvegdarab helyén rózsák a bőrén. Egyre szebbek, egyre nagyobbak. Egyre több rózsa virágzott a testén. De hiszen a vérvörös rózsa volt a kedvence!