Nyomorultul

Számtalanszor autóztam már a Pesti úton az utóbbi években, és számtalanszor eszembe jutott az egyetlen mozgássérült ismerősöm, Attila. Keresztúr felé haladva, nem sokkal előbb, jobbra kell csak behajtani,- igazán még ki sem esik az útból,- ha Rákoskeresztúr a végállomás. Mégis rendre elnapoltam a látogatást, már nem is tudom hány éve.
Most azonban mindennél erősebb ösztönzést éreztem, hogy nagy csöbörnyi életerőt húzzak ki magamnak Attila mellől, és halaszthatatlanul látni akartam őt, ahogy kinyújtott lábával ül a tolószékében és rám vigyorog. Szinte már a hangját is hallottam, ahogy rám kiabál:

– Laci! A mindenedet, de régen láttalak, gyere komám, szégyenkezzünk együtt!
S persze láttam a fejét közben, ahogy apró izomrángásokkal mozdul előre bólogatva, mintha nyomatékot akarna adni szavainak az a mozgás, amiről nem tehet. Egy-egy ilyen izomrángás olyan alattomosan sújt le, hogy egészen hátrarántja Attila fejét. Egyedül képtelen visszahúzni, bár a feje az egyetlen, amit egyáltalán mozdítani bír. Karakteres vonásai engem folyton Bud Spencer, Piedone figurájára emlékeztetnek, sötétbarna hosszú hajával, barna szemével és körszakállával, bajuszával együtt. Persze csak a feje, hiszen teste aligha van másfél méter, ami az évek során egyre rövidebbé válik és magassága egyenes arányban csökken, ahogy az idő átrakja a hosszát a nyaka alatti púpjába.
A jobb kanyart élesen vettem be, és azonnal eszembe jutott egy nagyon régi élmény Attilával. Szinte minden nyáron segítettünk neki eljutni a Balatonra, ahol piszok jól éreztük magunkat együtt, természetesen vele. Humora utolérhetetlen, s talán ez is közrejátszik, hogy olyan sokan gyűltünk mindig köré. Mopi, Gábor, Teki és én vittük akkor egy nyári tábor felé. A kanyar a busz belsejében ért minket, olyan buszban, ahol mozgássérültek szállítására alkalmas szíjak és hevederek is rendelkezésre álltak. Attilát betoltuk, és minden kerék befékezésre került a tolókocsin, hogy ne tudjon elindulni a hirtelen fékezések során. Ragaszkodott hozzá, hogy őt magát, a kocsijához szíjazzuk. Ezt meg is tettük, aztán elindultunk. Az első éles kanyarnál, először csak Attila hangját hallottuk, ahogy teljesen nyugodt és természetes tónusban megszólal:
– Szevasztok srácok! Én másik úton megyek.
Közben a tolószéke robogott az ajtó felé. Az ellenkanyar visszalódította őt a kiindulási pontig, mire egyáltalán felfogtuk mi is történik. Csak hahotázni tudtunk, holott mindannyian éreztük, hogy neki ez pocsék élmény lehetett. Persze kiszíjaztuk a tolókocsit is, direkt félreálltunk addig. Aztán szinte ugyanúgy ismétlődött meg minden. Attila ült, kiszíjazva, rögzítve, befékezve és velünk mulatott valamin, amikor egy fékezés során elpattantak a szíjak és belódult nagy iramban az üléseink irányába. Hatalmas lendülettel csúszott. A fékezés utáni induláskor meg vissza. Attila becsukott szemekkel ült a tehetetlenségi erő közepén, mi meg görcsös nevetéssel jutalmaztuk a burleszket.
– Ha kiröhögtétek magatokat, jó lenne, ha kikötnétek újra! – figyelmeztetett minket, mire még nagyobb röhögésben törtünk ki.
Mopié volt a busz, és ott, akkor, útközben vettünk láncokat és vaspántokat, hogy beszereljük Attila miatt. Újra elindultunk, Attila láncokon tartva, mint Prométheusz. Mondtuk is neki, hogy már csak a hegy kéne háttérnek és a tenger. Meglehetős biztonságban érezhette már magát, bár kissé görcsösen viselkedett. Az állatkert mellett jártunk, mikor Tekinek kiabált előre, aki vezette a buszt.
– Teki! Nézd már meg, a sasok bent vannak a madárházban? Mopi! Azonnal csukd be az ablakot!
Egyszerűen nem lehetett vidámság nélkül kibírni Attila mellett. Életének komoly oldalát nála is a nők töltötték ki, főleg azok a hölgyek, akikkel ilyenkor nyáron együtt nyaraltunk és ő folyamatosan barátságokat épített velük. Velük és a gyerekekkel tökéletesen megértette magát. Egy nyár úgy telt el, hogy Attilát végig kisajátította magának egy Anna nevű nő, akit aztán elektromos kocsijával hónapokig látogatott az otthonában. Néha én is segítettem összehozni neki az utat. Ugrattuk persze őt is és az élettársi kapcsolatban élő Annát is, aki igen gorombán utasította el a feltételezést. – Csak nem képzelitek, hogy egy nyomorékkal viszonyt tartanék fent?! Kihánynám a belem. Baráti a kapcsolatunk, semmi több.
Kizárt, hogy ne mondták volna vissza Attilának ezeket a szavakat. Aztán, valahogy csak kihűlt ez a „barátság” vagy mit tudom én, mi lett vele.
A portán azért megkérdeztem most a szobaszámot és az emeletet, hol is találom meg a barátomat.
Rossz hír, hogy a harmadik emeletet említette a portás, mert ha nem tévedek, az már az elfekvő ebben az otthonban. Talán megint lázas beteg – vigasztaltam magam – és rohantam a lépcsőkön fel a harmadikra. A folyosón a tömény vizelet és emberi ürülékszag szinte mellbevágott. Úristen! Hogy lehet itt élni?!
Az ajtón még ellenőriztem a számot, és beléptem. Négyágyas kórterem szerű szobában álltam, és egyik ágyon sem láttam Attilát. Megfordultam, amikor a hangja utolért. Gyenge és erőtlen hang szólt.
– Laci! Laci, te vagy?
A hang felől hófehér hajú és szakállú férfi nézett rám Attila szemeivel. Odasiettem az ágya mellé. Ülő helyzetben feküdt, ölében magasításként kis rácsozat, ami majdnem a szájáig emelte a számítógép billentyűzetét. A lába mellett lapos monitor, a falból kiálló „pipa”-tartó két magasság szerint, egy a fekvő,- és egy az ülő- szintjében. Rögtön mellette egy nagy nyomógombos piros telefon.
– Szia, Attila! – szedtem össze magam.
– Most valahogy nem vagyok valami jó társaság, Laci. De örülök, hogy még láthatlak. Talán én megint másik úton megyek. Tudod, ez a gyengém – elmosolyodott.
– Kicsit itt maradnék veled, ha nem zavarok – húztam a széket magam alá. – Még itt is dolgozol?
Fejemmel a számítógép felé intettem. Nem volt kedvem még mosolyogni sem a nyilvánvaló célzáson.
– Dehogy. Már nem lenne értelme. Írtam valamit. Ha te jöttél, akkor neked. Tedd el.
Szemét becsukta, és nem mozdult. Én ültem, szemügyre vettem az éjjeli szekrényen álló gyógyszeres dobozt, egy szemüveget, a pohárban álló szívócsövet. A falak vakító fehéren világítottak, ahogy az alkony napsugarai bevetődtek az ablakon. A monitoron semmi nem volt látható ettől a fénytől. Felálltam, és kicsit magam felé fordítottam a képernyőt. Attila meg sem mozdult, úgy beszélt.
– Fektess le, Laci, kérlek. Ne hívd be a nővért. Vedd ki a széket és párnákat a hátam mögül, és kész. Kérlek, ha elalszom, se hívd be a nővért.
Ki sem nyitotta a szemét. Lefektettem, pár percig néztem a sovány és hófehér-keretes arcát, ahogy szedi a levegőt. Ültem ott, és lassan olvasni kezdtem sorait a monitoron. Így kezdődött:
„Memorandum”
Elkezdtem, és bár nem gondoltam, hogy mind elolvasom, mégis ez lett. Azt hiszem a vége felé jártam, amikor felfigyeltem a csendre, Attila csendjére. Nem hívtam be a nővért. Elmentettem a szöveget, és átküldtem az egészet magamhoz. Felálltam és csendesen lesétáltam a parkolóba.
Otthon újra elővettem, és előveszem mind, ahányszor, csak Attila eszembe jut.
Íme:
Tíz éves épp elmúltam, amikor úgy döntött a mindenható, hogy már túl sokat mozogtam. Anyám szemében a kétségbeesés fátylán át láttam magam.
– Attilám! Hogy lehet folyton elesni? Miért nem nézel a lábad elé?
Mire érettségire éretten készültem a vizsgákra, már tolókocsiban ültem. A kezem, még nem volt béna. Írtam, írtam a tételeket és fogalmam se volt róla, hogy azok a lapok lesznek írástudásom utolsó kézlenyomatai.
Anyám elment, elvitte magával a felhőtlen gyermekkor emlékeit, s itt hagyott egy tolókocsiban, s itt hagyta apámat egyedül. Azt a férfit, aki őt soha nem vehette el. Harminc nyár mögém került, mire elmondta miért, s ekkor döbbentem rá az okra, ami nyomorékká torzította az életemet.
Különböző intézményekben álmodtam éjszakánként, hogy gyerek vagyok és focizom. Futok. Szaladok a labda után, lihegve szedem a friss levegőt, és vidáman ordítok, ha a hálóba sikerül rúgnom a bőrt.
Végül is, egy kórházba kerültem, ahol addigi életkorom felét töltöttem el, és ahol megismertem Katát. Fiatal voltam, kifelé derűs, mindenre és mindenkire nyitott. Már a karom se mozdult, kis idő után már a kezem sem. Jócskán utánanéztem a kórnak, ami így kiválasztott magának engem és tudtam, hogy semmi pozitívumra nem számíthatok. Féltem. Igen, belül nyüszítve rettegtem attól, ami rám vár. S talán még ennél is jobban féltem attól az időtől, amikor ez bekövetkezik. A mikortól tartottam a legjobban. Mégis kerestem Istent. Vagy talán épp ezért. Az egyetlent, akit feltétlen ki akartam engesztelni minden bűnért. Azért is, amit elkövettek ellenem, s azért is, amit akaratlanul is éreztem, ahányszor csalódottságom előkerült. Bölcsésznek jelentkeztem, theológia szakra. Apám szorgosan hordott az egyetemre, aztán már később a barátok is jöttek, hogy segítsenek. Mennyit ökörködtünk, mennyit nevettünk! Óriás tolókocsimmal a főbejáraton képtelenség volt bejutni. Ezért a hátsó bejáratokon, hosszú alagsori folyosókon és konyhán, na meg mindenféle kiszolgáló helyiségeken át jutottam a tantermekbe. Legtöbbször tankör-társak, vagy barátok segítségével. Édes egyetemi évek! Soha nem hittem volna, hogy ennyi barátom lesz majd egyszer, mint amennyit akkor, s az óta adott a sors.
Hungária körút. Kórház. Csak Hunginak becéztük, ha szóba került. Tudom, furcsa, de életem legszebb éveit töltöttem itt, mióta nem élhetek úgy, mint bárki más. Bár ez is, mint minden, relatív. Hiszen a napjaimat behatárolta a kórház rendje, és meghatározták a nővérek. Hajnalban úgy húztak fel az ágyban, mint valami teli krumpliszsákot. Párnákkal támasztottak ki, nehogy ledőljek, fejemet előrehúzták, hiszen magamtól, már azt sem tudtam megtenni. Megkaptam a kacsát, még azt is ők állították be, hogy célirányos legyen. Ilyenkor végigsuhant bennem a gondolat, hogy az életem legrohadtabb pillanatait a szükségleteim jelentik. Az ágytál, még álmomban is egy szörnyként jön utánam, befúrva magát az ülepem alá, és tartalmával, amit én produkáltam eredményként, belepi az egész testemet. Tomporomba mélyedve nyomja szám felé az anyagot, förtelmes bűzzel árasztva el körülöttem mindent, és én nem mozdulok, csak süllyedek egyre lejjebb a mélybe… Folyton kísértő pokoli álom.
Egy korty vízért sem tudok nyúlni és minden, minden folyamat, amire szükségem van, az csakis tőlük függ. A nővérektől. Ha órákig felejtenek az ágytálon, hát kínok között, de tűröm. Félek a haragjuktól és szeretem őket. Igen, szeretem, mert emberi kapcsolatra vágyom velük is. Ők valahogy nem néznek embernek. Valami tárgyként kezelnek, ami a munkájukhoz tartozik. Egy feladat vagyok.
Még Mariann, aki hirtelen árvaságában sokszor sírt az ágyam szélén, még ő is csak akkor tartott embernek, ha nem volt dolga velem. Jellegtelen arca széppé vált, ha nevetett, s ez furcsa volt, mert a nők többsége csak mosolyogva szép. A nevetés eltorzítja a vonásokat, de Mariannál épp ez tette helyre őket. Rövid, seszínű haját hátrafésülve csatolta szorosan a halántéka mögé. Komoly lány, kevés humorral megáldva, viszont roppant becsületes. Kevéske pénzemet ő intézte a betét és kivét szüksége szerint. Napi kapcsolatom vele, a kényszerű borzalmakat leszámítva, egyre bensőségesebb lett, ahogy megismertem a szegényes életét. Apjával élt árván, majd apja is ott hagyta őt. Sajnáltam, és azt éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Milyen őrült az emberi elme, amikor a legapróbb jeleket építi be magába, mint valami óriási hegyet. Aztán felmászik könnyedén a saját hegyének ormára, és azt képzeli, hogy az egész világot meghódította magának. A sajnálat nagyon veszélyes dolog…
Egyik reggel Mariann új nővérrel jött be. A hat ágyas kórteremben az ablak alatti sarokban volt az én ágyam. A falhoz fordítva tettek le éjszakára, ezért nem láttam semmit az ajtó felé, de a fiúk elismerő csettintéseit hallottam. Négy fiatal srác feküdt még éppen akkor bent, valami kivizsgálás okán.
– Attila, lemaradtál a nap belépőjéről, apám! Két tündér közelít az ágyad felé, vigyázz!
Mosolyra szaladt a szám, hiszen Mariannt tündérnek szoktam nevezni a háta mögött. Gondoltam, hogy a fiúk, poénkodnak velem. Ez ment egész nap. De kétségtelenül rengeteget segítettek, bármire volt igényem, azonnal ott volt valamelyik.
– Ilyenkor reggel boszorkányra vágyom, Laci – ütöttem el a viccet és indítottam ezzel újabb poénáradatot.
Mariann felhúzott végre ülőhelyzetbe, lábaimat elhelyezte az ágyon, és kipúposodó hátam mögé párnákat pakolt. Szenvtelen arccal nyomta combjaim közé a kacsát, miközben beszélt.
– Ő Attila. Mindjárt lemossuk, aztán reggelit adunk neki. Attila, a kolléganő itt Kata.
Zavartan emeltem rá a szemem. Kata mellett Mariann még szürkébbnek és kisebbnek tűnt. Igaz, Mariann formás alakja feledtette arcának jellegtelenségeit és apró termetét.
Kata vékony alkatú, szőke, hosszú hajú, hideg szépségnek tűnt. Mandulavágású kék szemét körbezárta feketén sűrű szempillája, ami külön kiemelte tekintetét. Mosolygott, ahogy néztem és fejével aprót biccentett. Az első mozdulata volt, amit felém intézett. Azonnal elsöpörte ez az apró bólintás a róla képzelt hidegérzetet. Minden mozdulatában ott rezgett a lénye, akaratától független kisugárzásként érintve azt, aki kapcsolatba lépett vele.
Ha szolgálatban volt, sokszor benézett rám.
– Kell valami, Attila? Nem innál? – kérdezte, vagy épp leült a lábam mellé egy kis beszélgetésre. Az etetések nem fúltak kapkodó sietségbe, megvárta, amíg rágok, és türelmesen azt is, amíg nyelek. Nem feledte, ha ágytálon ülök, szinte percre akkor jött, amikor végeztem. Ha éjszakás volt, szinte a fél éjszakát a kórtermemben töltötte, hatalmas beszélgetések és nevetések között. Mégse tudtam róla mást, csak annyit, amennyit mindenki más. Férjes, három gyerek édesanyja. Ezt sokáig nem is hittem el. Kata alig múlt huszonnégy éves, dereka, mintha fűzőben lenne, oly vékony volt s ő maga is, mint egy manöken.
Egyik nap, Kata nem jött be dolgozni. Aztán másnap és harmadnap se láttam. Nyugtalankodva kérdeztem Sanyit, a beteghordozó barátomat, tudja-e, merre lehet?
– Én ne tudnám? Bent fekszik az Uzsokiban. Beteg.
Éreztem, hogy elsápadok, a vér szinte kihűlt bennem.
– Nincs is messze – reménykedtem, és Sanyi ráérzett.
– Ebéd után átmenjünk? – vigyorgott rám – Intézem.
A tolókocsiba való átrámolásom elég nagy cécóval jár. Már akkor is több emberes feladat volt, mára pedig jócskán felszedtem még plusz kilókat. Sanyi és Gábor emelt át az ágyamból a tolószékbe, marháskodva, és egymást, no, meg engem ugratva közben. Alig egy óra alatt elkészülve, de mégis, csak elindultunk Sanyival. Vele többször megtettünk már kisebb-nagyobb kiruccanásokat, főleg nyáron, és most tavasz volt. Kellemesen meleg, friss, virágzó fákkal tarkított tavasz. A madarak tavaszt fecsegtek a lelkembe is, valami újat, rügyfakasztó meleget, s közben hallgattam Sanyi régi vicceit.
Egy cukrászda mellett elhaladva beküldtem Sanyit tortáért, Katának. Ölembe helyezte a kis csomagot, és tolt tovább, mesélve a napi történeteket, amiket már ezerszer elmesélt, és barátnőjét, akit már szinte tetőtől talpig ismertem, így, ismeretlenül is.
A kórterem ajtajában megállva, szememmel kerestem Katát. Három ágyas kórterem végén feküdt, az ablak alatt. Sírt. Nem vett észre, csak amikor már elég közel surrogott hozzá a kocsim kereke. Ahogy könnyes arcát felemelte, a váratlan öröm és meglepetés okozta mosoly áradt szét a vonásain. Csoda-szépnek találtam, pilláin üllő nedves fénnyel, mosollyal az arcán.
– Kata! – kiáltottam fel önkéntelenül, hangomban benne minden öleléssel, amit nem adhattam át neki.
Ez volt a pillanat, a megfogható, a biztos pont, ahonnan a barátságunk örök útra indult. Ám ez az út gyakran elágazódott, majd párhuzamba rendeződve haladt egymás mellett kis ideig, csak azért, hogy egymás lenyomatában élve, tovább vigyük a saját terheink mellett a másikét is. Egy teljesen másik úton.
Kata lelke csupa véraláfutás volt. Nem győztem később borogatni hűsítő szavakkal és együttérzéssel.
Mikor újra magam mellett találtam, már egy egészen más Katát láttam. Kihívó és csábos Kata jött újra dolgozni. A betegekkel változatlan maradt, ám mindenki mást ellenfélnek, vagy riválisnak tekintett. Férfi kollégái oda voltak érte, de rájuk se hederített. Sminkje tökéletes volt, és főleg civilben, roppant érdekesen öltözött. Azt hiszem a nők irigyelték.
– Attila, csak csodálni tudlak téged – mondta egyszer. – Az erődet, a humorodat és szinte ámulok azon, amilyen vagy. Én biztosan nem vagyok ilyen erős, mint te.
jól estek szavai, bár én a férjét irigyeltem, és mindenki mást, aki megérinthette, aki a közelébe kerülhetett. Nem mellesleg, féreg kis életemet egyáltalán nem tartottam irigylésre méltónak, s ezt nem titkoltam Kata előtt. Ő volt az egyetlen, aki tudott Mariann iránt érzett szerelmemről, s az egyetlen, akit szüleim titkába is beavattam. Csak nézett akkor rám azzal a mély, átható pillantásával, amitől béna tagjaim bizseregni tudtak, és hozzám hajolva átölelt. Szakállas arcomhoz nyomta az övét, karja a nyakamra fonódva tartotta a lelkem pillanatokig. Nem tudom igazán mit éreztem, és azt sem tudom, mikor ölelt át őelőtte bárki is. Ha nem béna vagyok, egészen biztos, hogy megfogtam volna a kezét, és tartottam volna még, és még, hogy minél tovább tartson az a pillanat.
Ahogy feloldódtam azokon a napokon, amiken Kata dolgozott, egyik napról a másikra úgy éreztem, nem vagyok képes elviselni, hogy az összes mocskomat lássa. Pokoli lelki kínokat éreztem, ha mosdatott, vagy épp az ágytállal kellett megvívnom a napi harcomat, és küzdelmemet a ténnyel, hogy más terhére vagyok. Éreztem, hogy Kata felnéz rám, és milyen gyarló is az ember! Szégyellni kezdtem a nyilvánvaló tényt, hogy teljesen kiszolgáltatva, elbújni sem tudok egyik szennyemmel se előle, minden emberi mocskom elé tárulkozik.
Egyetlen lelki életet élő ember sem képes felindulás nélkül elfogadni a másiktól, akit szeret, hogy végtermékeit mossa róla, miközben minden sejtjében megfelelni igyekezne kívül-belül a szépre vágyásnak, a vonzalomnak, a szeretve lenni akarásnak.
Valósággal visszatartottam testem funkcióit, ha Kata volt szolgálatban, de nem ment sokáig. Szinte könyörögtem Istenhez, hogy segítsen, adjon erőt ahhoz, hogy képes legyek elmondani neki. Azon a reggelen, amelyiken végre sikerült összeszednem magam, dadogva, mint egy zavarban lévő gyerek, végre kinyögtem a bántó dolgokat. Ült az ágyam szélén, és mint mindig, megfogta a kezem. Éreztem az érintését, puha és meleg volt a tenyere. Annyira szerettem volna megfogni a kezét és kicsit megszorítani, hogy bátorságot lopjak tőle magamnak! Annyira szerettem volna, úgy erőlködtem, hogy három ujjam megmozdult. Észrevette.
– A végén még utánam szaladsz, – mosolygott rám. – Vagy megsimogatod a hajam.
Ha tudta volna mennyire eltalálta a gondolataimat! Aztán válaszolt.
– Attila, a beosztás nem kívánság műsor. Nem én határozom meg, melyik oldalon dolgozzak, hanem a főnővér. Ha a férfi-oldalra helyez, nem tudok mást tenni, itt a helyem. Amit most te kérsz, az egyet jelent azzal, hogy elmegyek innen. Ezt ugye tudod?
Nem, nem gondoltam bele, mi van a kérésem másik oldalán. Most megdöbbenve fagyott arcomra a mosoly.

A rá következő héten, Kata már másik kórházban dolgozott.
Nagyobb veszteség ért, mint a kínok emléke, amik miatt gyakorlatilag elűztem Katát. Nem tudtam, nem hittem és nem gondoltam át milyenek lesznek a napok nélküle, az egyetlen emberi lény nélkül, aki embernek nézett. Az egyetem kicsit más légköre és a vizsgák segítettek leküzdeni Kata hiányát, de valahol mélyen, ez a hiány mindig velem maradt.
A tanulásba mentettem magam. Már két évet elvégeztem, mikor szerencsémre az Egyetem elfogadta az ösztöndíj igényemet, így most ők fogadtak számomra tanárt, és szerencsémre biztosítottak minden hanganyagot. Nem unatkoztam, az biztos, de jobb szórakozást is el tudtam volna magamnak képzelni. Évekig tartó iszonyú nehéz harc folytatódott az Egyetemre való eljutásért, harc a disszertációk témájáért, a vizsganapok biztonságos megszervezéséért. Mindig akadt barát, aki segített. Ez azért is nagy szó, mert engem összeszedni is elég nehéz akciót jelent, tolószék nélkül megülni sem bírok egyetlen autóban sem. Úgyhogy szállításomhoz speciális kocsi kell. Ráadásul nem árt, ha a kocsim ki is van szíjazva, mert hiába rögzíti a kerékfék, bizony sokszor külön is „utaztam” az utaztatások alatt. Elképesztő és rémes izgalom úgy ülni egy tolószékben, hogy megkapaszkodni sincs módja az embernek.
Alig fejeztem be az egyik szakot, átjelentkeztem a Közgázra. Elhitettem magammal, hogy mint jogi referens, talán örökbérű állásom lehet. Igazából az Egyetem, már korántsem volt olyan fontos, mint azt valamikor gondoltam. Szerettem csinálni, épp ezért nehezen elviselhető kudarc lett volna, ha valami miatt abba kellett volna hagynom, de ma már tudom, hogy a boldogságot, nem az egyetemi termekben osztják.
Az első levelet én írtam Katának. Hamar választ adott, és talán három hónapon át minden héten levelem érkezett tőle. Számban a pipaszárral,- amit apám csináltatott- jó hosszú, legalább harminc centis ceruzabot, végén olyasmi gumival, mint ami a mankók végein is ülnek, hogy könyveimben lapozni tudjak, és írógépemen a billentyűket nyomogathassam. Katának írt több oldalas levélírás után, szinte sebesre írtam a számat. Fogaimmal irányítottam és szám izmaival lendítettem a botomat. Ajakizmaim elzsibbadtak, és etetéskor napokig nem éreztem a kanalat.
– Úgy kell neked Attila! – gondoltam ilyenkor – Megérdemled! Mert végtelenül hiú vagy.
A megalázottság érzete, amivel önmagamat sújtottam, azonban már kissé mögém került, így pici felszabadult energiáimat fordításokra használtam, és nyelvet tanultam. Kevés bevételt jelentett, igazán nem sokat. Egy-egy sörös délutánt a barátokkal, akik körbe vették ágyamat székekkel, és pár óra hosszat jól éreztük magunkat. Krisztusi koromnál fogva, mindig én voltam a rangidős. A szót, ami csupa röhögésből állt, a szót is mindig én vittem. Ezen kívül apró figyelmességekre futotta a nővéreknek, és Katának, egy József Attila kötet. A könyvet én magam vettem meg és küldtem el neki. Annyira örült, hogy amint megkapta, másnap felkeresett.
Az egyetemen háromszor kellett halasztanom. Betegségeim néha annyira levertek a lábamról, hogy képtelen voltam bármivel is foglalkozni. A vesegyulladások sorozattámadást indítottak ellenem.
Mire befejeztem a jogi kart, Katával már két cipősdoboznyi levelet váltottunk. Elhívtam az ünnepélyes avatásra is, büszkén, boldogan, mert Kata volt az egyetlen, aki hitt benne, hogy valóban befejezem. Be kell vallanom, hogy ebben való hite, az enyémet is túlszárnyalta. Csak néztem magam előtt a Meghívót, és nem akartam elhinni, hogy ez igaz.
„ Szeretettel meghívom a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában 1994.nov.18.-án de. 10 órakor tartandó diplomakiosztó ünnepségére.”
Kata! A gondolat is jól esik, hogy ezt a meghívót elküldhettem neki. Hányszor bíztatott, amikor kishitű voltam és elkeseredett!? Hányszor öntött leveleiben lelket belém! Látni akartam, hogy látja az örömöm. Ígérte, hogy eljön, de hiába vártam.
Az addigi évek nagy kalandja, a tanulás befejeződött. Kicsit szokatlan volt ez az állapot, mert az elmúlt nyolc-tíz évben ez folyamatos feladatot jelentett, amiben sok izgalmas és érdekes esemény történt. Végül is sikerült, és jól esne, ha büszke is tudnék lenni picurkát magamra. De tudom, egyrészt nem ez a cél, másrészt nem kizárólag az én nagyszerűségem eredménye mindez. Nagyon sokan segítettek ebben, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok nekik.

Aztán jöttek a nyarak, a táborok, amiket alapítványok, vagy egyházi intézmények segítettek elérni, és Katával folyamatosan terveztük, hogy egyszer majd az egyiken találkozunk. Soha nem jött össze. Kata tervei csak vágyak maradtak, bár az is lehet, hogy nem gondolta komolyan. Mióta csak ismertem, válni készült, és én minden igyekezetemmel próbáltam megtartani őt az egyenes úton. A család mellett, a gyerekek miatt. Egyenes út. Ez is csak a vallás szerint létezik. Kata mélységes szomorúsága, a kilátástalansága, valahogy sokáig nem ért el a tudatomig. A Hungiból viszont költöznöm kellett, ezért kétségbeesve kerestem kapaszkodókat. Egyik napról a másikra megszüntették valahol, valakik, egyetlen tollvonással azt a lehetőséget, hogy mozgássérültként kórházban töltsem az életem tovább. Sajnáltam és riasztó volt számomra, hiszen tizenhat év alatt azért mérhetetlen ragaszkodás fejlődik ki az emberben a helyhez, amit megszokott, ismer és többé – kevésbé szeret. Kata sok helyet ismert, otthonokat is. Most pedig épp választanom kellett két intézmény között, hogy melyikbe bútorozzak majd be. Telefonon hívtam. Segített választani, ám nem ő döntött helyettem. Hallgattam a tanácsaira, de innen visszatekintve, talán mindegy lett volna hová megyek. A költözés alatt hallottam meg, ahogy Katáról beszéltek volt kollégái. Már nem is bántam igazán, hogy elmegyek. Pakolták a cuccom, csomagoltak a nővérek. Mintha ott se lettem volna, szokás szerint levegőnek néztek, és álcázott sajnálkozással évődtek Kata életén. Pedig már évek óta máshol dolgozott, de köztük még mindig téma volt. Akkor tudtam meg, hogy a férje pszichopata és mániákusan féltékeny Katára.
A szociális otthont sokáig nem voltam képes megszokni. Azt hiszem, még mindig ez a helyzet. Megszokhatatlan monotónia és semmittevés színhelye, sok elhervadt élettel, akik meghalni jöttek ide. Én viszont még nem terveztem, hogy elhagyjam ezt a földi létet, nem terveztem, hogy elsorvadt aggyal bámuljak ki a fejemből, és csupán az legyen a feladatom, hogy örüljek az ebédnek. Azt se terveztem, hogy tizenkét órákat üljek az ágyamon, mert nincs egyetlen férfi sem, aki képes lenne kiemelni engem a tolókocsimba. De mégis így lett. Annyi engedmény azért született, hogy saját telefont kaptam, és ágyam végéhez vehettem egy minivizort. A fordításokból befolyt pénzen számítógépem is lett, kész rezidencia, ha úgy akarom. Már csak egy csinos titkárnő hiányzik, írtam Katának.
Körülöttem az emberek csak akkor változtak, ha végső útjukra találtak, nem úgy, mint a kórházban, ahol javarészt fiatal srácokkal zártak össze. Ők változtak, hetente, két-hetente jöttek újak, de a régiek közül is sok barátra akadtam. Itt azonban, egy debil fiú, egy öreg, hajlott hátú öregember, és egy néma fickó volt a hálótársam. Ki tudja, meddig kell őket elviselnem?! S ez persze fordítva is igaz, mert nekik is el kell viselniük engem.
Talán a telefon volt az oka, vagy a sors hozta magával, de a levelezésünk Katával ritkulni kezdett. Előfordult, hogy fél év is eltelt, mire észbe kaptam én, vagy ő, és akkor újra meglendítettük az információs bázisunkat, erősen ígérve és esküdözve, hogy azonnal válaszolunk egymásnak. Szinte minden levelem mentegetőzéssel kezdődött, Katáé ritkán. Írta, elindította a válópert, és azt is tudatta velem, hogy terhes. Leesett az állam erre a hírre, hiszen áldott állapotban ritkán szoktak válni az emberek, főleg, ha a jövevény negyedikként készülődik a földre. Megírta milyen sokat dolgozik, főleg éjjel, hogy nappalait gyermekeivel tölthesse. Energiái kimerültek, fáradt és kétségbeesett. Férjéről soha nem írt konkrét dolgokat, csupán annyit, hogy goromba, és ez alatt bármit lehetett érteni. Azzal a mérhetetlen szeretetéhséggel, amivel engem vert a sors, nehezen tudtam felfogni és értelmezni Kata levelét.
Hatodik hónapban járt, amikor végre eljött. Váratlanul, mint mindig, ahányszor csak eszébe jutottam, vagy ideje és körülményei engedték. Megállt az ajtóban, és nézett, addig nem is mozdulva, amíg észre nem vettem.
– Kata! – Tört ki belőlem ilyenkor a meglepetés öröme, és nyilván az én szemem is pont úgy ragyoghatott, mint olyankor az övé. Ahányszor jött, mindig átölelt, meleg szeretettel rajongott
körül, majd repkedő fecsegések között simogatta a kezem, mire végre higgadtan tudott beszélgetni.
Most sem volt másként. A csokor virágot, amit nekem hozott, először az orrom alá nyomta, majd a szoba közepén lévő asztalra helyezte. Megsimította a hajam, majd a szakállamat, megölelt, megigazította a gallért a nyakamon, s csak eztán ült le az ágyam szélére. Elképesztően szomorú volt a szeme, pedig mosolygott rám, az arca kedves és fáradtan szép volt. Hasa gömbölyödő élettel telten feszült ruhája alatt, s a mozgása ettől kicsit más lett.
Már éppen beszélgetni kezdtünk, amikor Imi, a debil fiú, körbelopakodott az asztal körül, olyan pózban, amit csak mókás rajzfilmeken mutatnak be vicces rajzfigurák. Nyurga teste derékban picit előredőlt, fejét is előretolva emelgette vékony lábait, egészen magasra a térdét és közben motyogó hangon mormogta:
– Mijezattilamijezattilamijeeez? – aztán újra – Mijezattilamijezattilamijeeez?
– Mijezattilamijezattilamijeeez?
– Spenót. – vágtam rá hirtelen, de nem kellett volna, mert Imi reakciója meglepő volt.
– Megeszi Imi. – s már nyúlt is a csokorért.
– Imi nem eszi meg! – kiáltottam rá – Imi elmegy onnan!
Kata először csak kuncogott, majd nevetve kérdezte.
– Mit akar a virágodtól?
– Jaj, Kata! Tedd már vízbe! Mindjárt tényleg megeszi szerencsétlen.
S valóban. Imi nagyra tátotta száját, már előre, és lassan nyúlt a csokorért, fél lába egy méter magasan állva meg a levegőben, ahogy behajlított térdekkel állt, kiélvezve a pillanatot. Kata már hahotázott.
– Szólj már neki Attila! Szólj már, hogy nem spenót! Kérlek.
De már én se tudtam beszélni, és senki nem lett volna képes, aki látja Imit. Kata felpattant és nevetve egy üvegbe rakta a virágokat, megtöltötte vízzel az üveget, majd visszatette az asztalra. A beszélgetésünk alatt, végig szemmel kellett tartani Imit, mert újabb és újabb lopakodásokba fogott, hogy a virágomat megszerezze magának. Aztán Kata megunta és az ágyam mellé helyezte, ne irritálja szegény bolondot.

Ezt a beszélgetésünket nehéz lenne feledni. Isten kegyes volt Imi előadását tekintve, mert ha ő nincs, nem ússzuk meg könnyek nélkül. Ám elég volt csak Imire pillantani, és azonnal nevetni kezdtünk Katával. Talán így csapódott le a keserűség és minden aljasság, amit az emberek teremteni képesek maguk köré. Én, a nyomorék, el se tudtam képzelni addig olyan érzéketlenséget, mint amiről Kata akkor beszámolt. A régmúltból is visszamosolygott rám a régi Kata a szavaiból. A kórházi szépséges időkről, amikor Sanyival rátörtünk ott a kórházban. A harmadik terhesség megszakítása volt, és már az első után trombózist kapott. S ezt követte még sok, Kata szerint két keze is kevés lenne megszámolni, hány ilyen beavatkozás, amin keresztül ment, és ezt az apró életet is egy küret után kapta pár héttel. Az orvos már el se vállalta, mert azt mondta kilukadhat Kata méhe.
Na de Kata! A huszadik században azért már lehet ám védekezni. Ja, meg aztán nővér is vagy…
– Gondolod, lehet, Attila? Biztos vagy benne? Trombózis után nincs tabletta, azt felejtsd el nyugodtan. A gumira allergiás vagyok, a spirál szóba se jöhet!
– Ezt a férjed nem tudta? Kata! Meg hát, válni is akarsz…
Ez volt a pillanat, amikor mindent megértettem. Mindent. Úgy sajnáltam Katát, hogy szinte belesajdult a mellkasom.
Kata félt, mert az élet számára is szentség volt és feszülten várta a büntetést, ami szerinte bizonyosan be is fog következni.
– Add ide a kezed. – kértem tőle most én, és üldögéltünk sokáig kéz a kézben, néha Imire nézegetve, egészen addig, amíg Kata el nem ment.
Apám hirtelen halt meg, infarktus vitte el. A hír, ahogy megkaptam, teljesen padlóra tett. Tudtam, hogy soha nem volt, nem lehetett rám büszke, hogy nem nézhetett rám azzal az örömmel, amit egy apa érez, ha a fiára néz. Azt gondolom, minden normálisan gondolkodó vagy érző férfinak ez kell, mert csakis erre vágyhat, hogy a fiú gyermeke tovább vigye az általa megálmodott férfias erőt – tudást – a világ bekebelezését. Ezzel szemben ez az ember csak egy torz ember létrehozására volt képes, aki számára csak sajnálatot hozott és nem az annyira vágyott büszkeséget. Sokszor viccelt azzal, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok az ő gyermeke. Azt hiszem felnőtté kellett válnom ahhoz, hogy ezt valamiképpen átlássam, és együtt tudjak élni ezzel a teljesíthetetlen elvárással. Szerettem volna mindent megtenni azért, hogy örömére legyek, de nem ment és nem mindig az én hibámból tudtam kudarcot vallani. Furcsa, alig elmesélhető kapcsolat volt ez. Mindketten tele hiányérzettel léptünk ki belőle. Számára a gyermek hiányzott, számomra a támaszt adó és az életben irányzékot mutató apa. Mindkét oldalon megmaradt egy légüres tér, amin már nem tudok változtatni. Azt hiszem, ezért hiányzik annyira.
A létezésem örök bűntudatra ítélte. A kapcsolatunkat beárnyékolta ez a sötét felleg, soha nem volt bensőséges, épp olyan nyomorék volt, mint én. De létezett, és ambivalenciájával együtt is, valami biztonságot, valami tartozom valakihez érzést adott. Aztán, itt maradtam, mint valami kitett, egy elveszett, aki nem hiányzik senkinek, aki folyton másokra szorul, és létezése lényegében érdektelen. Amikor megtudtam apám halálát, nyakamba zúdult az elmúlt negyven évem minden olyan élménye, ami a maira formált. Furcsa megmagyarázhatatlan érzés látni egy olyan filmet, amelynek főszereplője én vagyok, mégsem változtathatom meg a történetet egyszerűen azért, mert már csak utólag tudom megélni.
Minden üres lett, és értelmetlen. A diplomáim,- csak kacat – papírnyomata annak a küzdelemnek, amit értük tettem, viszont azok a képességek, amiket vele magaménak tudhattam, semmivel se vittek előbbre.
A halál hirtelen lopta el apámat, ezért rengeteg jogi probléma maradt utána, aminek rendezése sok időt és energiát emésztett fel. Mindent egymagam intéztem. Katának írt levelemben megemlítettem, hogy elvesztettem az egyetlent, akihez családi kötelék fűzött.
Megírtam azt a kapcsolatomat is, amely Mariann után a második szerelem lett. Nem egészen egyoldalú. Ez a kapcsolat sok fejtörést okozott, mert sajnos semmi nem úgy történt, ahogy szerintem kellett volna. A szeretet okozta felelősség érzés miatt, szinte lehetetlennek tűnt kiszállni belőle. Azt is be kellett vallanom, hogy semmit nem tudok tenni érte, legfeljebb betuszkolni valamely vallásos csoportba. Kértem Katát imádkozzon velem érte, és a nyaramért, amit komoly szervezéssel lehet csak megvalósítani. Ezután, izgatottan vártam a nyarat abban a nagyon várt reményben, hogy alaposan kiszellőztetem az agyamat. Közben kiderült, hogy az a család, akikkel mentem volna visszamondta, mert kislányuk hirtelen leukémiás lett. Kiakadtam újra, nem csak a tény miatt, hanem azért is, mert előző évben együtt nyaraltunk, és büszkeség nélkül mondhatom, hogy nagyon megszerettük egymást, ami egy öt éves kislány esetében azt hiszem, nagy dolog.
Barátaim megdumáltak, hogy ha már mást nem tudunk találni, akkor legalább a környezetváltoztatás miatt éljek egy másik szociális otthon lehetőségével. Ahogy ilyenkor lenni szokott, nehéz kezdés után, nagyon jól éreztem magam. Megismerkedtem Annával, ami különösen kellemessé tette azt az egy hetet. Anna kimondottan mutatós, elvált, melegszívű asszony, aki sajnos nagyon megtetszett. Amikor jöttem haza, meglátogattam a lakásán, megbeszéltük ugyanis, hogy mivel szükségünk van a másik barátságára, tartani fogjuk a kapcsolatot. Ott, egy pillanat tört része alatt döntöttem el, hogy ebbe a kapcsolatba nem vágok bele. A gyors döntés nagyon sokat segített, megnyugtatott és azt hiszem kis büszkeséggel is eltöltött az a tudat, hogy egy bukásra ítélt kalandról, nyugodt szívvel le tudtam mondani.
Kata gyorsan válaszolt, megemlítve levelében, hogy megszült. Hét hónapra jött a kicsi, aki fiúcska és úgy néz ki nem egészséges. Levelében úgy elrejtette mondanivalói között ezt a hírt, hogy szinte észre se vettem. Édesapám emlékére gyertyát gyújtott, és nagyon meleg sorokkal dédelgette még a lelkem. Megírta véleményét a kapcsolataimról is. Kemény kritikát fogalmazott meg arról, hogy én, egyedül én vagyok az, aki mindig többet akarok nyújtani, mint amire képes vagyok, és amit kapnék, azt nem fogadom el. Mert vagy nem hiszek benne, vagy keveslem. Kifejtette, hogy sokkal többet érek, mint képzelem, és egészen mást várnak el tőlem, mint én hiszem, mert valahol elszaladok a realitás és a vágyak halmaza között úgy, hogy nem veszem észre, hol is vagyok. De Kata nem tudta, hogy Annával mégiscsak létrejött egy kapcsolat, ami egészen az én gyengeségem és szeretetéhségem kielégíthetetlen nagyságát tükrözi. Előző kapcsolatom siralmas emlékét vonszolva magam után, létrehoztam egy másikat is, így már két helyről is kénytelen voltam megtapasztalni a sikertelenség és kudarc elkeserítő lelki hatásait.

Az otthon élete is rányomta bélyegét a hangulatomra. Még egyetemi éveim alatt jutottam hozzá az elektromos kocsihoz, amivel egyedül is képes voltam közlekedni. Igaz, kísérő akkor is jól jött, hiszen egyetlen buckát sem tudtam volna áthágni vele, mert kezem, lábam, fejem, mozdulatlanságba dermedve süppedt a kocsiba. Csakis a számból folyton kilógó pipámmal voltam képes irányítani minden gépet. Az otthon nem biztosított személyzetet, aki rendszeresen kiemelne engem az ágyamból, áttenne a tolószékbe, és mód se létezett, hogy valahogy segítsenek ezen. Barátok, ismerősök jó szándéka és szeretete vitt mindig előre. Csakhogy azt kérni kell. Senki életét nem akartam korlátozni kérésemmel, így az lett belőle, hogy naphosszat az ágyamban ülve figyeltem milyenek a nővérek, s a körülöttem élő emberek. Szellemi tápláléknak nem nevezném azt a végső konzekvenciát, amit levontam, és azt a lelki gyötrelmet, amit az embertelenség, a nemtörődömség idézett elő, nem kívántam senkinek. Gyakran lángolt az arcom, amikor a hajlott hátú, öreg, haldokló szobatársam szükségleteit intézték azok a nők, akik álcaként nővérnek öltöztek. Még a protézisét is megetették vele, kanállal nyomva le a torkán. Hamar magához hívta eztán már az Isten, és végignézhettem, a kegyelet legkisebb jele nélkül való bánásmódot vele. Aztán a szoba festése okán, felvittek az elfekvő részbe engem, aki ugye mozdulatlan, és amúgy is sok gond van vele. Ott se a telefonom, se a számítógépem és semmi személyes holmim nem lehetett velem, és majdnem fél év eltelt, mire végre visszahelyeztek. Természetesen a fizetnivalóim a telefon és számítógép után akkor is fennálltak, ha nem használtam őket.
Kemény és gonosz tapasztalatokat szereztem, az irgalmatlanság és szeretetlenség megviselt. Azt gondolom, hogy még pár nap, és már az én roncs testem fölött is örvendezhetett volna a személyzet, dobálva testem és dolgaim kedvükre, röhögve a hullám felett.
Kata hiába is hívott telefonon, nem ért el. Én pedig tárcsázni segítség nélkül képtelen voltam. Majdnem két év esett ki az életemből, szinte vegetálva az embertelen körülmények miatt. Másik szobába helyeztek, szerencsére olyan ágyra, ahonnan épp az ajtóra nyílt a tekintetem. Legalább a folyosóra is kiláthattam a nyitott ajtón át, ha úgy hozta kedvem. Mély letargiában ülve mélyedtem valami fordításba. Combomon a nagy rajztábla, rajta a számítógép billentyűzete, körülöttem könyvek és számban a pipa. Ahogy felnéztem egy pillanatra, az ajtóban ott állt Kata, kezében egy üveg pezsgővel támaszkodva az ajtófélfának, és mosolygott. Nem tudom mióta nézett.
– Kata! – kiáltottam fel azonnal, csupa ragyogó örömmel, amit nem is tudtam volna leplezni. Kata nevetett.
– Sikerült Attila! Elváltam. Szabad vagyok. – szaladt az ágyamhoz, és én csak csodáltam milyen gyönyörű. Megölelt mindkét karjával, megcsókolta szakállas arcom és fecsegett.
– Mi ez a sok munka? Miért ücsörögsz te itt? Képzeld, alig találtalak meg, körbejártam az egész házat, minden emeletet. Minden szobába téged kerestelek. Hajrá, ugrás! Ünnepelni fogunk. Még nem ebédeltél? Együtt eszünk ma. Te, Rumcájsz. Ünnepelünk.
Egészen feldobta a hangulatomat, mandulavágású szeme csak nevetett, hosszú szőke haja úszott a levegőben, ahogy tüsténkedett és el kellett töprengenem azon, miért nem engedtem előbb ehhez az örömhöz jutni? Úristen, egy évtizede akart válni! Láttam milyen hatalmas az öröme.
Aztán lecsillapodott kissé, annyira nem, hogy a mosoly elhagyja az arcát. Az erkélyajtót is kinyitotta, hogy a madarak éneke betörhessen a kopár szobába, hogy a Nap beragyogjon a réseken és fénylő sugarában szálló pihéken pihenjen meg néha a tekintetem. Alakja újra a régi lett. Ha nem tudom hányszor szült, én egyet se hittem volna el. Hozták az ebédet, és valóban tőle kaptam, a kezéből, mint régen. Istenem, milyen régen! Több, mint tíz esztendeje.
Panaszaimmal elhalmoztam hirtelen, ahogy végre ágyamra ülve fogta a kezem. Mindent elmeséltem neki, ami az utóbbi időben történt velem, körülöttem, és olyan jól esett közben, hogy van kinek elmondani. Tudtam, hogy mosolya mögött feszült figyelem van, és éreztem, ahogy minden szavam komolyan veszi. Reakciója viszont meglepett, és nevető, vidám arca egy pillanatra sem tévesztett meg.
– Jól van Attilám, megoldjuk a helyzetet. Immáron szabadon, megkérem a kezed. Elveszlek férjemül, hazaviszlek, és soha többé nem lesz ilyesmiben részed. Lesz viszont egyéb gondod, ne félj! Minden tagodról lóg majd egy-egy gyerek.
Nevettünk, és azonnal elértettem a viccet.
– De Kata! Éppen csak most lettél szabad. Nem kötelezheted el magad újra, és ilyen gyorsan.
– Dehogynem.
– És a nászéjszaka? Azzal mi lesz?
– Milyen nászéjszaka? Ebben a korban, Attila? Násztánc lesz, azt szépen eljárom neked.
– Na, azt már nem! – mosolyogtam én is. – Abból nem engedek.
– Akkor pedig maradnod kell, amíg meg nem gondolod magad, mert több gyerek nekem nem kell.
Évődtünk, nevettünk, és én teljesen megfeledkeztem minden gondról, ami átmarkolta az egész életem. A válásáról is kérdeztem, az igazi okról, amit nekem soha nem mondott el.
– Hogy miért? Tudod, öt évig azért kaptam mindig, amit nem követtem el. Aztán úgy fogadtam egy este, hogy ha még egyszer megüt, ahányszor csak hozzámér a gyanúval, hogy félreléptem, én azért most már elégtételt veszek. Legalább legyen oka. Tudjak az arcába nevetni.
–És tudtál, Kata?
–Igen. Egy évig. Aztán rájöttem, hogy saját magamat alázom a mélybe. Akkor te azt mondtad próbáljam meg szeretni. De nem lehetett. És nem lehetett már a bosszú örömével se menni semmire.
– Úristen, Kata! És hányszor ütött meg? Havonta?
– Nem. Minden nap.
És nevetett, csak nevetett és azt mondta, már vége. A pezsgőből nagyon keveset ittam vele. Tartotta számhoz a poharat, mondta, hogy „csin-csin” és itatott. De nehezen nyeltem, mert folyton eszembe jutott, hogy a pezsgős dugót úgy lőtte be a neontartóba, hogy az ki sem esett. És közben arra gondoltam, hogy nem akarok már innen másik szobába költözni.
Mint valami kagyló, ami zárt héjában tartja az idő mocskát, a gyöngyöt, úgy feszült körém az otthon fala, s úgy éreztem Kata látogatása után magam gyöngynek. Igaznak. S felmerült bennem a létezés értelme is, amit gyakran kerestem a Bibliában. Jézus élete, és minden gonoszságot megváltó halála nekem utat mutatott, és vigaszt küldött. Amíg végig haldoklom az életemet, percre se szabadna felednem, hogy Istennek velem is valami célja lehet. És be kellett látnom, hogy valószínűleg soha, én soha nem tudom meg ezt.

Elkezdődött megint egy olyan korszak, amiben Kata nem volt jelen, s csak a névnapján, s az enyémen kerestük egymást telefonon néhány percre. Aztán Kata egy lapot küldött, rajta egy bibliai idézettel, és elszégyelltem magam, mert rájöttem, milyen régen nem forgattam a szent lapokat, csodálkozva azon, hogy minden irányzékot elveszítettem. Az emberi bajok törvényszerűsége, hogy ebben a helyzetben is egyedül maradtam. Kértem Katát, küldjön még idézetet máskor is, na, nem azért, hogy szégyenkezzek, de, hogy a megtalált irányzékomat meg is tudjam tartani. Aztán megírtam Katának Annát is, úgy ahogyan megélem, úgy ahogyan csak egy igazi barátnak lehet. Kata rég óta ismer, tudta jól, hányan tapostak rám a túlzott, beteges szeretetéhségemért. Biztos voltam benne, hogy megérti mi lapul a sorok mögött.
Az évekkel azelőtt kezdődött, és felbomlott, számomra nagyon fontos kapcsolat után fogadalmakat tettem, hogy soha senkit nem fogok a közelembe engedni. Azt gondolom, mondanom sem szükséges, hogy ez nem tartott sokáig. Az az időszak, amikor nem voltam senki által érzelmileg megkötözve volt az életem legnyugodtabb korszaka. Annával észrevétlen alakult ki egy barátság, amit ha tisztességes akarok lenni, be kell ismernem, hogy én nem tudtam megfelelő mederben tartani. Valahol elvesztettem azt a szabadságomat, amit rettenetes napok, hetek, hónapok, évek után megszereztem. Talán nem is kizárólagosan ez számít, hiszen az első adandó alkalommal elfeledkeztem róla. Nem tudom behatárolni a kapcsolatot. Itt kezdődik a kuszaság. Nem szerelmi viszony ez, hiszen van élettársa, akivel nem tudom felvenni a versenyt. Ami csupán az esély felismeréséből ered, hiszen én… vagyok, ő pedig mindenre alkalmas, ami az élethez szükséges. A baráti gesztusként felfogható testi közelség sem jelent minden esetben szerelmet, akkor sem, ha valahol belül szeretném. Már barátságnak sem nevezhetem, nem csak a testiség gondolata miatt, hanem az érzelmi állapot miatt. Amikor elkezdődött ez az egész, akkor a környezetünk kényszere okán elkezdtünk hazugságokból egy hatalmas várat építeni. Ebben a hazugság rengetegben ma már képtelen vagyok elhinni, hogy csak mi hazudunk, Anna és én, de nekem ő nem.
Azt gondolom, ekkora naivitást nem engedhetek meg magamnak. Ebben a hangulatomban baromi nehéz megélni azt, hogy tartozom valakihez. Rettegve, és tele félelemmel gondolok arra, hogy megint végig kell csinálnom egy szakítás miatt kibírhatatlanul nehéz életszakaszt. Tudom, hogy van valaki, akit férfiként szeret, ezt a valakit személyesen is ismerem. Amikor baráti segítséggel elmegyek a lakására ő valamilyen munka miatt nincs otthon, amiben, az az érdekes, hogy nem rég kiderült, miattam nem jön haza. A féltékenység, ami őszinte és nehezen elviselhető terheket jelent, éppen ezért nem más, mint puszta realitás. Tisztában vagyok azzal, hogy minden nap, amit együtt töltünk egy olyan teher a tudatomon, szívemen, ami mint kő a vízbe ugrót, lehúz a mélybe végérvényesen. Elmondhatatlanul nehezen mondok le egy pillanatnyi szeretetről, akkor is, ha tudom, hogy végzetesen ostobaságba rohanok, amiben már nem leszek képes önmagamat koordinálni. Ezért is vissza kell térnem Istenhez, mert csak így van valamennyi esélyem arra, hogy lépni tudjak.
Aztán persze ez a gondom is megoldódott.
Újra jöttek a vesegörcsök, a láz, amitől szám sebesre égett. Írni sem tudva vegetáltam hónapokig. Anna elmaradt, én menni nem tudtam és testi kínjaim elnyomták az egyéb kínokat. Kata nem írt. Semmit nem tudtam róla, és nagyon elhatároztam, hogy amint kissé felépülök, beolvasok neki. Tűrtem a hideg borogatásokat, tűrtem a fájdalmat, mozdulatlan, gyöngyöző verejtéket a homlokomon végigfolyatva, hiszen még a kínok sem eresztettek izmaimhoz annyi impulzust, hogy néha a karomat odébb tegyem. Csak az ajtót láttam ágyamból. Ha nyitva volt, akkor a folyosót. Tulajdonképpen akkor néztem ki az ablakon, amikor a borbély tükröt tartott elém, jó lesz-e úgy a szakállam, ahogy vágta. Akkor a tükörből kinéztem az ablakon a hátam mögé, és agyam felfogta, hogy nyár van, vagy éppen tél.
A tükörben néztem magam akkor is, amikor végre felülhettem és ölembe kaptam rajztáblám, amin a gépeim és mellette a könyveim heverhettek. A tükör, amit Józsi, néma lakótársam tartott elém, hogy megnézzem szakállas arcom, egy őszülő fejet mutatott. Ez nem az enyém – gondoltam hirtelen, hiszen legutóbb még alig pár szál ezüst világított csak a halántékomon. Fekete hajamban már itt-ott felbukkantak a világos szálak, és túl soknak találtam már a deres részeket.
Azonnal nekiláttam, hogy Katának írjak. Levelemben távolságtartó voltam és sértően hideg. Eleve úgy kezdtem soraimat, hogy „Nem tudom szeretlek-e még ekkora hallgatás után, amibe sikerült beleőszülni.” Aztán beszámoltam az elmúlt időszak betegség-rohamairól, amiből éppen lábadozom. Elmondtam neki mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam az elemeknek, az embereknek és mennyire nem értem hogyan tud egy béna testben a fájdalom akkora élvezettel tombolni, és hogyan lehetséges, hogy az, mármint a fájdalom nem bénul meg? Elmeséltem a monoton napokat, a semmittevések gúláját, amit már toronyba építettem, és jobban már semmi nem viselhet meg ennél lelkileg. Persze, tévedtem. Kata válasza jobban megviselt. Expressz küldte a sorokat, amiket kierőszakoltam. Meleg sorai mögött ott ült a szomorú és elkeseredett Kata, aki még így is tudott derűt sugározni, bár mondanivalói mélyen megráztak. A nagy hír a főiskola volt, amit estin kezdett el, de épp feladni készült, pedig jövőre végezne. Védőnő akart lenni. Elsősorban Donát miatt, a legkisebb fiúcska miatt, akit csak Dodónak becézett levelében végig. Dodó beteg, és éppen megkapta a tolókocsit. (Ez volt levelének az a pontja, amit legalább tízszer elolvastam, mire agyam felfogta. De nem is biztos, hogy egészen belekerült a tudatomba.)
Viszont az emeletről levinni kocsit és gyereket egyszerre amúgy se tud, így nem sokra megy vele. Kata arról számolt be, hogy ideje gyakorlatilag semmi, de ha akadna is egyetlen perce, azt biztosan arra használná, hogy aludjon, annyira ki van merülve. Nagyobb gyerekei kamaszok, így hárman már az idegeire mennek, ráadásul volt férje csalogatja a legnagyobbat, aki talán majd el is megy. Fiú gyerekként nyilván kellene számára is apa-kép, de Kata épp attól a képtől féltette legjobban Márkót, amit az apja mutatni tud. Aztán elmondta még, hogy súlyos gondjai vannak anyagi téren is, és ebben a helyzetben, amikor meg kell gondolja, hogy nekem egy levél, vagy a gyerekeknek két zsömle, be tudja e tenni Dodót abba a fizetős iskolába, ahol esetleg fejleszthető lenne. A gyerekek apja nem dolgozik, és tartásdíjat sem fizet, az állam nem előlegez, mert csak akkor teszi, ha az apa valahol be van jelentve. Mindenki csak sajnálkozik, milyen nehéz élete lehet…
A döbbenet és a fájdalom, amit Kata miatt éreztem, szinte letaglózott. Értelmem kevésnek bizonyult, hogy felfogjam, miért nem segítenek a körülötte élők, hogyan lehetnek érzéketlenek, és ennyire önzők az emberek. A kinti világ, – jól mondta Kata – teljesen idegen nekem. Ha járni tudnék, azonnal indultam volna, bármit megtettem volna, hogy neki egy picit, egy kicsikét könnyebb legyen. Nem is voltam képes tovább olvasni a levelet. S akkor, jött egy gondolat, ami nem eresztett és már csak az elhatározás kellett, hogy döntsek. Hamar megtettem. Azonnal írtam Katának, már soraim elején közölve, hogy Dodó tandíját ezennel én átvállalom, nyugodtan írassa be oda, arra a helyre, amit számára kinézett. Egészen addig tervezem ezt állni, amíg neki szüksége lesz rá. És megírtam azt is, milyen büszke vagyok őrá, a barátságára és erre a barátságra kértem, fogadja el tőlem, amit képes vagyok számára felkínálni. Persze túloztam azzal, hogy most épp tele vagyok munkával, ami fordításokat jelent, de nem akartam, hogy rám való hivatkozásában ez legyen a kifogása javaslatom ellen. A tízezer forintot azonnal feladattam az egyik nővérrel. Megkértem, hogy fordítsa meg a levelet előtte, mert pipámmal nem bírtam vele, és Kata négy oldalt írt. Megtette, és akkor a levél alján azt olvastam: „Én akkor is tudom, hogy szeretsz, ha te nem. Mert én nagyon szeretlek téged.”
Magamról tudom, hogy az önzetlen segítséget elfogadni a legnehezebb. Kata egyenes ember, és a körülményeimet ismerve nem tartottam lehetetlennek, hogy elutasít. Féltem ettől a lehetőségtől, mert minden porcikámmal azt akartam, hogy ne torpanjon meg az élete, a kisfia élete. A pénz, ami apró segítség lehet csak, a napi terheket nem oldja fel, szeretethez, támaszhoz nem juttat, viszont lehetőségeket nyithat a megmaradás felé. Nagyon akartam, hogy Kata felismerje ezt. Egy képeslap érkezett, rajta egyetlen mondat: „Attila, nagyon nagyra tartalak! Köszönöm.” Persze telefonon is beszéltünk…

Dodóról képet küldött nekem. Szép masszív gyerek, világosszőke fejjel, kék szemekkel, halvány kis mosolykával a szája sarkain. Telefonon is mesélt róla, ahogy cipelte a kezelésekre naponta, a húsz kilós gyereket, mert a Metró lépcsőin tolókocsival nem tud se le-, se felhaladni. A buszon, még rá is szóltak, miért nem teszi le azt a nagy gyereket, de helyet nem adtak neki. Erre teljesen elképedtem. Kata azt mondta, mégse írhatom a hátamra, hogy a gyerek nem tud menni.
Arról is sokat beszélgettünk, mennyire kilátástalan egyedül mindent mindig elintéznie. Elképzeltem Katát, ahogy ölében fel-feldobálva a terhet, cipel egy hét éves gyereket, és nem voltam benne biztos, hogy jól érzékelem. Én soha életemben nem cipeltem.
Számomra adott volt az ellátás összes formája, amire mások nem szorulnak, és ez pontosan ugyanolyan dolog. Aki erre nem szorul, épp úgy nem láthatja át teljes egészében ezt a helyzetet, mint ahogy én sem, a cipelést. De elképzelni azért lehet. Nem tudtam mivel vigasztalni Katát. Sokszor tapasztalom saját magamon, hogy milyen hamar megijedek, ha valami nem akképpen zajlik, ahogy azt én szeretném, vagy elképzelem. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor kerültem eddig mindig a legnehezebb helyzetbe. Utólag természetesen mindig kiderült, hogy nem kellett volna annyira begazolni. Ezt Katának is megírtam. Mindez, hülye okoskodás, amitől illett volna megkímélnem, mégis el akartam vele hitetni, hogy nem szellemi bravúr miatt írtam le, hanem mert nagyon szeretném, ha mindig vidám lenne. Azt szerettem volna főleg elmondani, hogy Isten szereti őt és gyerekeit, ne higgye, hogy Ő akar neki gondokat, szomorúságot adni, csak mert ebben élvezi ki erejét. Tudom, hiszem, hogy annak örül Ő is, és gondolom Kata családja is, ha Kata jókedvűen és kacarászva viszi az élet dolgait. Na, igen, ez az, ami nagyon nehéz.
Persze nekem is vannak az életemben olyan tisztázásra szorult ügyek, amik sürgősen rendezésre szorulnak. Újra munkáért kell kuncsorognom, most már nem kifejezetten a saját „luxusom” miatt. Ha megint, legalább kicsit boldog akarok lenni, keménynek és bátornak kell érezni magam, és ezt őrülten nehéz elérnem. Amikor az ember bajban van, minden olyan sérelem előjön, ami már egyszer elszívta létező energiáját. Mindig volt persze egy kéz, amit meg lehetett fogni, de mert most ilyen nincs, meg kell kísérelnem egyedül talpra állni. Tudom, hogy sikerülni fog, de tisztában vagyok azzal is, hogy sok dolog minden percemben megelőzte Istent. Tudom, hogy Jézus mindig mellettem van és hiszem, hogy nem enged teljesen elvesznem, de mégis pocsékul érzem magam. Az élet kemény fintora, hogy éppen akkor maradok egyedül, amikor igazából szükségem volna arra, hogy legalább egy biztos kapaszkodó legyen mellettem. Fizikai állapotromlás, önbizalom hiány, nyugodtan elmondhatom, az önbecslés teljes hiánya is közreműködik ebben a helyzetemben. Ám mégse akartam elfogadni a tényt, hogy egy amorf és nyomorék hústömegbe van zárva az énem, nem akartam úgy érezni magam, mint, ahogy éreztetik velem, naponta akik látnak, hogy egy tehetetlen, totál béna nyomorék vagyok. Úgy éreztem Katáért felelősséggel tartozom, és érte is van feladatom. Most tehát megint el kellett hitetnem, természetesen csak a legjobban fizető cégek vezetőivel, hogy arra a kulimunkára – amit egyébként egy nyolc általánost végzett polgár is könnyedén el tud végezni,- kizárólag én vagyok alkalmas. Igyekeztem vidáman felfogni ezt a problémámat vagy legalábbis azt a látszatot kelteni, hogy piszok lelkes és bizakodó vagyok, miközben remegett a gyomrom, és kimondhatatlanul untam ezt az önmenedzselési cirkuszt. Egy holland cég tárgyalására kellett mennem, hogy az árajánlatát megismerjem. Ez így igen csak nagyképűen hangzik, pedig csak arról volt szó, hogy egy adott ajánlatot elfogadok, vagy sem. Ilyenkor kizárólag a számok döntik el, érdemes-e a megbízóval tárgyalni. Mivel nem a munka, hanem a jövedelem a lényeg, határozottnak és céltudatosnak akartam mutatkozni. A képlet az, hogy a rokkantakat foglalkoztató cégek, pofátlanul keveset fizetnek, aminek szerteágazó okai vannak, időpazarlás lenne erről bármit is írni. Úgy tűnt azonban, hogy hosszú távra biztosítva lett a vagyoni helyzetem, az viszont biztos, hogy milliomos nem leszek soha.
Katának minden hónapban feladtam a Dodó számára ígért összeget. Soha többet szóba nem került köztünk, egészen addig, amíg Kata nem kérte, hogy elég. Már a főiskolát is befejezte mikor erre sor került, és addig rengeteget beszélgettünk mindkettőnk életéről. Katáról, aki eleinte görcsös erővel próbált találni valakit, akivel megoszthatná az életét. Elképesztő sztorikkal szórakoztatott, amiből mindig kiderült, hogy korát meghazudtolóan szép és fiatal még mindig. Rendre, csak fiatalabb férfiak próbálták megkörnyékezni, volt, aki el se hitte, hogy egyáltalán gyereke van. Mit mondjak? Én se igazán. De számomra Kata, úgy volt egy egész. A fiaival. S aztán voltak, akik elmenekültek, bár barátnőként szerették volna foglalkoztatni Katát. Ez megint olyan téma volt, amihez jobbnak találtam nem fűzni semmit. Hiszen Kata lelke nélkül a test, mit sem érhet. Aztán Kata lemondott arról, hogy társat találjon, beletörődve a gondok és hétköznapok monotóniájába. Viszont többször felajánlotta, hogy segít, ha szakorvosra lenne szükségem. Természetesen a betegségek újra és újra elővettek, mint egy agyonhasznált ponyvaregényt, hogy elölről kezdjenek minden sort, amit már átlapoztak és ismerősként üdvözöltek újra. Ismertem már és szinte napra tudtam, mikor végeznek velem. Az otthon orvosát különösebben nem izgatta egyik baj sem. „ Majd elmúlik Attilám”- mondogatta, és én csak arra tudtam gondolni, hogy persze, majd együtt velem. A tizenhat év barátság viszont felbátorított, hogy megkérjem Katát, segítsen, keressen számomra valami jó nephrológust, vagy sebészt, aki eldönti, van e értelme műtétnek a vesémmel kapcsolatban. Kata örült, szerinte már régen, évekkel azelőtt kellett volna, amikor először felajánlotta, hogy orvost keres nekem, én pedig elleneztem.
A megadott napra szerveztem az utat, és barátaimat, akik készséggel segítettek eljutnom a város egyik híres kórházába, ahol Kata orvost kerített nekem. Az aulában hagytam barátaimat, akik két óra múltán ígérték magukat értem, és alig néztem szét, mikor egy orvos lépett mellém.
– Attila? Csiszár doktor vagyok. Felkísérném, hogy ne kelljen keresgélnie.
Megkönnyebbülve gondoltam Katára, mennyire figyelt a részletkérdésekre is. A vizsgálat aprólékos, előreláthatólag több napra is kiterjedőnek tűnt. Meg kell majd szerveznem, de végre azt éreztem, hogy teszek is valamit a gyógyulásomért. Na, azt nem gondoltam, hogy egyszer csak kiugrálok a tolószékemből, és Kata elé szaladok, bár álmaimban gyakran előfordult ilyesmi. Ahogy a vizsgálóból kigurultam, felkiáltottam a meglepetéstől.
– Kata! Szia kishaver! – és tűrtem mosolyogva, ahogy Kata átölel, és szakállas képemre nyomja a csókjait. – Mi van? Eltévedtél? Vagy már dolgozol? Megint itt? – kérdeztem, és a világért se említettem volna, hogy még sose láttam őt ennyire soványnak.
Persze csak az derült ki, hogy miattam jött, és egy órácska beszélgetésre lopott időt magának és nekem. Nem számítottam rá, pedig gondolhattam volna, hogy eljön, hiszen ismerem Katát. A végtelenségig kiszámíthatatlan.
Ekkor kért meg arra is, hogy Dodó miatt ne küldjem tovább a forintokat. Két napja elköltözött valakihez, a két kisebb fiával, a nagyobbak apjukkal akartak maradni. Végre, rátalált valaki, akinek nem csak a nő érdekes, hanem az ember is, és ő vele szeretne élni.
A hír annyira új volt, hogy zavaromban szinte szólni se tudtam mit. Első érzés mégis az öröm érzete, hogy létezik a földön valaki, aki felvállalta Katát a gyermekeivel együtt, főleg Dodó kínjait és nyűgjét, ami még egy édesapának is elég nagy teher lehet. Bár Kata sztorija az ismeretségről és a kapcsolatról megdöbbentett, mégis úgy találtam, nem ez a fontos, ez csak a pillanat, amit az Isten úgy rendezett, ahogyan azt imáimban kértem tőle. Kata úgy gondolta, hogy ha kibírja a kapcsolat, talán egy év után hozzá is megy Bálinthoz feleségül.
A vizsgálatok lezárultával cseppet sem éreztem jól magam. Műtétre nem volt mód, mivel a veséim állandó gyulladásban voltak, vannak, így csak kímélő étrend, és a várakozás az, ami feladatommá szűkült. Ha műthető lett volna, a szívem akkor sem bírná ki a műtétet, így a kör bezárult ennek a tudásnak a birtokában. A várakozás, ami csak időben volt meghatározhatatlan, a kimenetelt már erősen sejteni lehetett. És a módot is, ahogyan a végzet majd utánam nyújtja utálatos csápjait.

Talán ez volt az a tudás, ami arra serkentett, hogy ne engedjek magamból kiszolgáltatott gondozottat alakítani, legalább az én lelkem számára bántó módon ne. Határozottan követeltem, hogy tolókocsimba helyezzenek, hogy akár a kertben, akár az utcán kóborolhassak, ha kedvem úgy hozza és kiélvezhessem az adott évszak csodáit. Megérte a küzdelem, bár ebben is, nagy részt vállaltak a barátok, akik még mellettem maradtak ennyi év után is. Az otthon igazgatója megpróbált lehetőségeket találni, s ebben egy emelő vásárlása volt a lényeg, amit akár egyetlen nővér is kezelni tud az ágyam mellett. Így aztán többször előfordult, hogy Kata jött, és én nem voltam megtalálható, ami különösen fájdalmas élmény volt számomra. De, jött már vele, több alkalommal Bálint is, aki roppant jó kedélyű, nagy humorral megáldott fickó, tekintetéből sugárzó szerelemmel fordulva Kata felé. Irigyeltem őt, mert részese Kata mindennapjainak, amikből nekem csupán morzsák jutnak. Mivel életük egyre szorosabban kapcsolódott össze, ezek a morzsák már nem csak Katától hullottak. Bálint épp oly megnyerő személyiség volt, mint Kata, barátságunkat azonnal a magáénak is tekintette, éreztetve, hogy mindenkit szeret, akit Kata, és mindenkit barátnak tekint, aki Katát szereti. Arra is rávett, hogy a város másik végében lévő lakásukra ellátogassak, megszervezve a lépcső akadálymentesítését hatalmas pallókkal, amin 150 kilós kocsim felhaladhat. Kata elragadó szeretettel rajongott körül. Alig fél órás látogatásom elég volt hónapokra ahhoz, hogy képes legyek és tudjam elviselni magam körül a hétköznapjaimat.
Féltettem Katát annyi keserves kudarc és elkeserítő tapasztalás miatt, amin már túlment. Ám kétségtelenül túljutott rajta, hiszen kapcsolata Bálinttal tartósnak bizonyult és látogatásaik is meggyőztek róla, hogy változatlan minőségben él és teljesedik ki közöttük a kapcsolat. Az esküvői meghívó mégis három év múltán érkezett. Már-már úgy hittem, én nem is lehetek majd részese.
Így visszagondolva is megérte a szervezés és kuncsorgás, hogy eljuthassak a szertartásra. Egy nővért is kaptam, ami nem meglepő, hiszen már nyakamon is gallér tartotta renyhe izmaimat, mert fejem e nélkül képtelen volt egyenesen állni.
A templomtól jó messze vártunk Évával, az engem gondozó aktuális nővérrel. Hálás vagyok neki azért a délutánért, azokért a percekért, amiket segítségével megélhettem. Feltérképezte a templomot, hol és hogyan juthatok majd be. Kocsim irgalmatlanul nehéz, és én is jócskán meghíztam benne, hogy ez ne legyen egyszerű feladat. A templomkert felől a hátsó ajtón fért be a tolószék, ami inkább tolóágyként funkcionál, kinyújtott élettelen lábaim számára épített pallóval, fejem előtt közvetlen a „pipa-tartóval” és a mechanika kezelőegységeivel. E különleges megoldások mind a barátok segítségét tükrözik vissza, akik nagy odaadással építették be mindezt a járgányomba.
Éva nagy segítség és támasz volt ezen a napon. Maradt még időnk és kissé hátrább húzódtunk Isten házától, várva az „ifjú párt” és nézegetve a gyülekező násznépet. Bizonyára futószalagon eskettek a templom melletti házasságkötő teremben, mert több párt is volt módunk megcsodálni. Persze a polgári szertartásra végképp nem tudtam bejutni, mert az önkormányzat épületében emeleten állt a terem, amiben az esemény zajlott, s az épületbe szintén több lépcső vezetett.
Komolyan eltöprengtem, vajon, hogyan tudnék itt bármit elintézni én, egyedül? Röhejesnek tűnt az elképzelés, ahogy kivonulnak elém az ügyintézők és dolgaimat az utcán intézik. Ép kéz-láb emberek el sem tudják képzelni milyen érzés még ilyen értelemben is ellehetetlenülni. Sajnáltam, hogy a polgári esketésen nem láthatom Katát, s épp ámulni kezdtem, egy gyönyörű menyasszonyt látva a távolban, aki átsétált férje oldalán a templom irányába, miközben felém fordult. Ruhája, hátán vékony zsinórral összefűzött szabással készült, teljesen szabadon hagyva karcsú derekát, öv részén vastag, „V” alakú kalocsai hímzéssel díszítve hasát, és haját is kalocsai mintás virág tűzte jobbról átfésült tincseivel a másik oldalára. Hófehér hosszú szoknyáját felkapta, szinte láttam a selyem alsószoknyát, és csipkét a combjain, ahogy futni kezdett felém. Hullámokba rendezett szőke hajának csigái ugráltak vállain, muszlin szoknyája lobogott, és csak szaladt felém, csak futott, mire rájöttem, hogy akit látok, az Kata. Szinte úgy tűnt, túlfut majd rajtam, de nem úgy történt. Kocsimnál megtorpant és azonnal lehajolt fölém, átölelt ibolyaillatú karjaival, haja a fejem mögé került, és ölelt, csókolta az arcom, mindkét karjával átfogva a nyakam.
– Kata! Mutasd már magad! – nevettem, és életemben nem éreztem még ennyire, milyen jó élni. – Azt hittem észre sem veszel.
Kata felegyenesedett, haját-símogató napfény sziporkázott fürtjein, ahogy megfogta a kezem.
– Az nem lehet Attila! Nagyon örülök neked! Életem legszebb napjának részese vagy. Köszönöm, hogy eljöttél!
Csak néztem őt, ujjongó csodálattal mosolyogva.
– Kata! Olyan gyönyörű vagy! Pont olyan, mint amikor megismertelek! Hogy, csinálod? Te örökké huszonnégy éves maradsz? Na, jó, legtöbb huszonhat. – nevettem rá.
– Nem, Attilám, én befelé öregszem. – kacagott rám és tolni kezdett a templom udvara felé. De megtréfáltam, és pipámmal beindítottam a kocsit.
– Te zsivány! – lépett utánam. – Még el is szaladsz.

Így visszagondolva elég furcsa lehetett a kép kívülállók számára. Látom magam előtt Katát, mint menyasszonyt, aki egy nyomorékkal halad a templom felé. Bálint iparkodott a hátsó ajtón bejutni, ahol a küszöb nem volt magas, mégis hegyként tornyosult kerekeim elé. Többen is segítettek megemelni a kocsim elejét.
Az oltár jobb oldalán, az ajtó mellett találtunk kedvező helyet számomra, az első padsorok előtt. Örültem, mert Kata és Bálint épp előttem állva fogadnak örök hűséget egymásnak, tőlem alig négy méterre majd. Ha az öröm fogalmát szeretném deffiniálni, akkor azt kell, mondjam, hogy öröm, egyenlő egy kata. Diplomáim és nyaraim két-három katányi örömforrása, de ez a nap legalább húsz katányi érzéssel töltött már el. Szinte elfeledtem, hogy testem egy oszló, halott hústömeg, hogy csupán fejem, tüdőm és szívem él bennem. Úgy éreztem, e három elégséges ahhoz, hogy boldog legyek. Elfeledtem a nyomasztó tudatot, hogy létezésem minden perce már nemcsak ajándék, hanem maga az epilógus. Mögöttem hagyott keserves dolgaim egy helyben topogása, a lázak és fájdalmak, mind feledésbe merültek.
Teljesen körülnézni képtelenül ültem kocsimban, amíg a násznép helyet foglalt a padsorok között. Az első és második sort láthattam be igazán, no meg az oltárt, faragott díszeivel, virágaival és hímzett terítőivel. Aztán megláttam Márkót, ahogy öccsét tolja az első sor mellé a túloldalon, egy könnyűszerkezetes tolókocsival. Bár sűrűn találkoztunk Katával és náluk is jártam már, Dodót mégis csak fényképről ismertem. Szőke haja eltakarta fülét, kerek szemei csodálkozva pillantottak szét. Talán tíz éves, nem is tudom. Izmos vállai arról tanúskodtak, hogy sokat használja karjait. Megilletődve ért a felismerés, hogy Kata mégis boldog, és a mondat, ami pár perce hangzott el, mennyire igaz.
„ Életem legszebb napjának részese vagy.”
A zsivajgó templomban hirtelen néma csönd lett, amikor Dodó lecsúszott a kocsiból, és mint egy kis fóka, úgy kúszott az én kocsim mellé.
– Szia, Attila! – ücsörgött előttem a kövön, féloldalasan ülve és mosolygott. Hatalmasat dobbant a szívem, szinte fájt, mégis nevettem rá.
– Szia, Kishaver! Menj vissza gyorsan, mert mindjárt kezdődik az ünnep!
– Jó! – intett a kis kezével, aztán visszakúszott élettelen lábaival evickélve és ügyesen kapaszkodva vissza fel, a tolókocsijába.
Megrendülve vártam a szertartást, és igazán most, ebben a pillanatban éltem meg mindazt, amit Kata leveleiben már leírt.
Talán a mély csend miatt szólalt meg az orgona azonnal, ahogy Dodó elhelyezkedett.
A lelkész fellépett az oltár elé, Kata és Bálint egymás kezét fogva sétáltak közben a padsorok között. A nászinduló elcsendesedett és a beszéd szavai hullottak a hűvös falak között. Még mindig néma csend pihent a templom belsejében, mintha egyetlen lélek sem ülne a padsorokban, pedig a hajó tele volt emberekkel, sokan még oldalt is álldogáltak. Bevallom, sokáig semmit nem hallottam a lelkész szavaiból, csak Katát láttam, aki lehajtott fejjel állt egy darabig, majd Bálintra nézett, aki ragyogva mosolygott rá vissza. Kata elragadó szépsége vonzotta a tekintetem. Állt az oltár előtt, mint egy törékeny óriás baba, vállán lágyan lejtő pánt, kezén, könyékig érő hófehér selyemkesztyű, ujjai között gyönyörű meggypiros, tüllbe öltöztetett rózsacsokorral. Néztem Bálintot is, aki barna, hullámos hajával, barnán nevető szemével nézett rám Kata feje fölött, s akit teljes szívemből irigyelve bámultam, ahogy Kata mellett áll és ragyog. Ekkor hallottam meg a lelkész hangját, aki azt mondta:
„ Kívülről sok fájdalom és bántás fog érni titeket…”
Elképedtem ezen, bár a szövegkörnyezetre nem figyelve eddig, nem tudtam mihez kéne kapcsolnom ezt a kegyetlennek ítélt mondatot. Azonnal becsuktam a szemem, hogy imát mondjak Katáért, hogy könyörögjek az Úrhoz, ne úgy legyen! Teljesen belefeledkeztem az imába. Nagyon reméltem, hogy Istennek megesik a szíve rajtam, és meghallgatja egy nyomorék kérését is itt, ezen a szent helyen, főleg így Pünkösd előtt egy nappal. Mikor felpillantottam újra, már Bálinthoz fordulva szólt Isten szolgája. Kata pedig jobbra fordított fejjel engem nézett. Szólt a bariton, mélyen zengve a térben.
– „Mondjad először te, keresztyén férfitestvérem. És Bálint, mondta: Én, Szendy Bálint esküszöm az Élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy Katát, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig, vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen.”
Bálint befejezte az eskü szövegét, Kata pedig még mindig engem nézett. Feje jobbra fordulva felém, szeme, a mandulavágású kéksugarú csoda pedig reám vetült. Arcán nem volt semmi érzelem, csak nézett, kitartón. Eszembe jutott egy régi mondata, ahogy néztünk most egymás szemébe.
„ Elveszlek férjemül, hazaviszlek…”
Belém sajdult a felismerés, hogy Kata ezt talán sokkal komolyabban élte meg, mint én, és ez az eskü, amitől egyetlen pillanat választja el, ez az eskü nekem is szól. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, és Kata látta. Szeme egyre ragyogóbbá vált, és válla megrezzent. Szép fehér kesztyűjével megérintette a szemét. Bálint azonnal megérezte, hogy valami történt, mert bátorítón szorította meg a kezét. Katán volt a sor, hogy beszéljen, de szemmel láthatóan nem volt képes megszólalni. Arcán végigvonaglott az erőlködés, ahogy uralkodni próbált magán. Tekintetét, a tekintetét a lelkészre emelte, s már ő is érzékelte, hogy időt kell még adnia neki. Pár körmondat után azonban Kata felé is jött az esketés szövege. Persze összeszedte magát, nagyon igyekezve, hogy hangja ne csuklódjon össze, mondta, fogadta az örök hűséget.
Bámultam őket, ahogy ott állnak, lelkükkel az Úr előtt. Én is odaterítettem az enyémet, és közben tisztán kivehetően láttam körülöttünk a láthatatlan burkot, ami halványlila fényével, csakis az eljövendőnek gondolt Szentlélek lehetett. Hálát adtam az Istennek ezért a jelzésért, és megnyugodva, lelkemben teljes békével gondoltam Katára.
Isten szolgája kikísérte a templomból az új házaspárt, és ahogy átölelte őket, Kata még hátrapillantva küldött felém egy sugárzó mosolyt. Hatalmas gratuláció sorozat indult az épület előtt, de Katát mintha nem érdekelte volna, hozzám sietett. Búcsúztunk, mert indulnom kellett vissza, a szürke és kopár életembe, ahová Éva segített visszatalálnom.

Az esküvő, hónapokra felfényezte a lelkem, ahányszor csak eszembe jutott. A kép, ahogy Kata szalad felém, ahogy suhogó szoknyáját emelve, lobogó hajjal és ajkán mosollyal szökkell felém, álmaim örök témája lett.
Katát még fel kell hívnom, tovább nem halogatom. Már többször előfordult, hogy írás közben vesztettem el az eszméletem, s mire magamhoz tértem, valakik lefektettek és eszközeimet elrakták mellőlem. Külön harcot kellett vívnom a személyzettel, hogy felhúzzanak újra és mindent körém téve biztosítsák azt, amit akarok.
Azt hiszem, ha előbb kezdem kikövetelni magamnak a mobilitást, talán a körülményeimet is szerencsésebbé tehettem volna. De ezek a harcok a legnehezebbek és még így is jó most, megtettem, amit lehetett.
Sietnem kell. Két napja leállt a vesém. Ha ezt Kata meghallja, azon kívül, hogy megijed, azonnal tudni fogja mi a helyzet. Tudni fogja, és mégse fogja majd fel, mert nem akarja elhinni. Mint én Dodót, akiről mindent megtudtam, és mégse éreztem át igazán mit is jelent ez, amíg nem láttam. S Kata látni sem fog már semmit, csak az emlékeiben, a közösen megélt pillanatainkat idézheti. Mire valóban felfogja majd, amit tud, hiába csörög a telefonom. Tudom előre, hogy így lesz, és most ez, ez a nap a legfájdalmasabb számomra. Az a nap, amikor Kata majd keresni fog.
Mindamellett hálás vagyok Istennek, mert lehetővé tette, hogy megtudjam a célt, amiért létrehozott, megtudjam az értelmét az egész küzdelemnek, ami végigkísérte az életemet. Hálás vagyok a barátoknak, az irgalom nélküli nővéreknek, a sorsnak. Mindtől kaptam valamit. Valamit, ami jó volt arra, hogy viszonyítani tudjak. Mihez képest való igazodás, mint ez a perc is. Mert vágyom a tudattalan pillanatot, amikor újra megélhetem az álmaimat. Katával, aki az oldalamon áll, keze az enyémben pihen és mosolyogva mond igent a papnak. Velem szalad ki a templomból a szentségi fogadalom után és keringőt táncolva nevet, ahogy pörgetem őt egy mezőn, ahol nyár van, sok virág és Dodó szalad előttünk. Táncolok vele én is, hajam fekete, arcomon boldog selyemfény ragyog, ahogy Katával táncolok.

S most lezárom a gépet, pipámmal bekapcsolom a telefont, és hívom Katát. Hívom, hogy elvigyem magammal a hangját a tánchoz, s hogy úgy köszönjek el tőle, ahogy eddig még soha.
– Isten áldjon, Kata! Isten legyen veled! Isten veled!