Nyulak

Nagymama már elmúlt hatvan éves, amikor ide költöztünk, és igazából sosem szokta meg ezt a világot. Buddhistának vallotta magát, és az volt a legnagyobb baja, hogy itt nincsenek buddhista templomok. Miféle ország ez, ahol nem tisztelik a nagy Megvilágosultat? Persze a nagymamám maga se tudta, hogy mit beszél, és ugyancsak bajban lett volna, ha el kell mondania, miről szól ez a vallás. Phnongnak, „vadembernek” született a hegyvidéken, erdőlakók között, akiket csak újabban neveznek khmer loeunak, valamivel nagyobb tisztelettel.

A phnongoknak még falvaik se voltak. Ha találtak egy helyet, amelyet alkalmasnak ítéltek rizstermesztésre, összeróttak maguknak néhány kunyhót, gallyakból, falevelekből. Megvárták, amíg beérik a rizs, learatták, és már szedték is a sátorfájukat. A férfiak vadásztak és halásztak, a nők és a gyerekek gyökereket és bogyókat gyűjtögettek, ebből éltek szegényesen, de szabadon. Gazdag embernek az számított, aki bivalyokat tartott, kettőt vagy hármat is leölt egy temetés vagy más nagy ünnep alkalmából. A sokféle phnong – kuy, mnong, stieng, brao, tampuan, pear, jarai, rade – számára nagy ünnep volt a temetés is. Hogyne, mikor ilyenkor összegyűlnek a szellemek, hogy a földi életből eltávozót nagy pompával és tisztelettel kísérjék el az új, a láthatatlan életébe.

Mint minden phnong lányt, nagymamát is igen korán férjhez adták. A férje egy szép napon gondolt egy nagyot, és elgyalogolt a fővárosba. Szerencséje volt, mert gyorsan talált munkát is, meg házat, ettől kezdve buddhisták lettek, és nem beszéltek a hegyvidéki rokonságról. Nagymamám lelkesen gyújtogatta a füstölőket a nagy szobrok előtt, otthon persze megvolt a kis házi szentély, takaros babaház egy oszlop tetején, ebben laktak a szellemek. Nagymama bizalmas viszonyban volt mindegyikkel, nevükön szólította őket, tudott a családi kapcsolataikról, minden nap ételt tett eléjük, ami végül a kutyáknak jutott, de nagymamát ez nem zavarta. A szellemek már elvették az ételből a maguk részét, jóllaktak és elégedettek, nem zaklatják az élők világát.

Nagyszüleimnek sok gyerekük született, de ahányan voltak, annyifelé szóródtak, és amikor az apám kitalálta, hogy jobb lesz nekünk Kaliforniában, az öregasszony csak két rossz közül választhatott: vagy a fiával megy az idegenbe, vagy egyedül marad a kedves szellemeivel. A phnongok semmitől nem félnek annyira, mint a magánytól. Mindig együtt vannak, mindent együtt csinálnak, még a házaspárok se vonulnak félre. Ritkán, de előfordul, hogy úgynevezett hosszúházban laknak, négy-öt család egymás hegyén-hátán. Egy amerikai öt perc alatt kikészülne, ők meg élvezik, el se tudják képzelni másként. Még a civódás is jobban esik, ha nagyobb a közönség, mindenki beleszól, elmondja a véleményét. Addig ócsárolják egymást, amíg már senki nem emlékszik arra, miért is kaptak hajba. Ilyenkor aztán van nagy nevetés meg ölelkezés. Természetes, hogy nagymama rábólintott a nagy utazásra. Ő csak annyit tudott, hogy együtt akar maradni a legkisebb fiával, a menyével, az unokáival; minden egyéb a szellemekre tartozik.

Ahogy most visszagondolok, nem is tudom, mit csinált egész nap, mire gondolt, miben reménykedett. Ki nem lépett volna a házból, egyáltalán nem érdekelte, hogy odakint mi van. Egész nap a konyhában szöszmötölt, megfőzte az ebédet. Ragaszkodott a régi, kambodzsai receptekhez, elvárta, hogy a fia megszerezze neki, ha a világ végéről is, a rizslisztet, citromfüvet, tamarindot, gyömbért, osztrigaszószt, kókusztejet. Mivé lenne a világ, ha ünnepnapon nem kerülne az asztalra ka tieu, fokhagymás rizstészta leves húsgombócokkal, rákocskákkal, sertésmájjal, annyi hagymával, hogy megálljon benne a kanál? De aztán az apámat egyre kevésbé érdekelték a kambodzsai hagyományok. Kijelentette, hogy a buddhizmus elavult, szellemek nincsenek, az összes vallás egy nagy marhaság, úgy, ahogy van. Végül talált magának egy amerikai barátnőt, akivel átköltözött a keleti partvidékre, és attól kezdve megpróbálta elhitetni mindenkivel, hogy ő is fehér ember, „born in the USA.”

Ez nagy csapás volt nagymamának, hát még amikor a menye is hazahozott valakit, aki olyan magas volt, mint egy kosárlabdázó, olyan széles, mint egy baseballer, de az összes sportág közül csak a poharak emelgetésében jeleskedett.

Nagymama, cserben hagytak a szellemeid?

Meg sem hallom ezt a kérdést, felelte szomorúan. Nem örülök annak, hogy így történt, de ők tudják jobban. Mindennek megvan az oka. Ti csak bízzatok a nagy Buddhában.

Már a húgom is elég nagy volt ahhoz, hogy sejtse, a nagy Buddha nem tartozik a szellemek közé, a szellemeknek se az az életcéljuk, hogy eljussanak a nirvánába. Persze mint afféle gyerekek, a nirvánát úgy képzeltük el, mint csodálatos mennyországot, ahol a fák tele vannak finom ételekkel, játékkal, ezernyi kacattal, amivel egy kislány magát meg a babáit ékesíti. A boldogság világa, ahová bizonyára nem engedik be Jimmyt – ez volt a pótapánk, a ruhásszekrény méretű afroamerikai. Hát, nem mondok sokat, ha elismerem, hogy nagyon nem szerettük, pedig egy ujjal se nyúlt hozzánk. Mi kambodzsaiak inkább kicsik vagyunk, vékony a csontunk, mint a madaraknak. Azt képzeltük, hogy egy ilyen Jimmy egy pillanat alatt összeroppantana minket a markában, mint egy diót.

Nagymama se szerette, de amilyen jó lélek volt, sose mondott rá rosszat. Ha már mindenképpen csepülni akart valakit, hát az apánkat csepülte. Ti nem is tudjátok, mire volt képes! Elvágta a csirkék és a kacsák torkát, megnyúzta a nyulat! – Elméletileg a buddhisták nem esznek húst, még kevésbé ölnek csirkét vagy nyulat, sőt halat se, pedig egyesek szerint az nem is állat, csak valami vízi csuda. A gyakorlatban persze előfordul, mostanában egyre inkább, hogy a kambodzsai buddhisták húsételeket esznek, és még büszkék is rá, mert nekik telik. Arról persze szó sem lehet, hogy ők maguk nyakazzák le, vagy üssék agyon az állatokat. Arra való a mészáros, akivel különben szóba sem állunk, mert nem tisztességes ember. Nagymamám persze hegyvidéki volt, és a szegény hegyvidéki nem azt eszi, amit szeretne, hanem ami van. Egy phnong éhen is halna, ha olyan finnyás lenne, mint, mondjuk, egy hindu. De még a nagymamám is rossz szemmel nézte, ahogy a legkedvesebb fia elbánt az ebédnek valóval. Csóválta a fejét, és ilyen napokon kétszer annyi ételt rakott a szellemek elé.

Pontosan öt évet bírt ki ebben a számára örökre idegen országban, akkor elköltözött az ősök szellemei közé, akiknek két királyuk van, Neak Thu és Yeay Mao. Szegénynek az volt az utolsó kérése, hogy imádkozzunk érte ehhez a két királyhoz. Anyám mindent megígért, aztán, amikor már lehetett, szólt Jimmynek, ugyan dobja már ki a szemétbe az egész babaházat. Jól van, baby, mondta Jimmy, de aztán mégse dobta ki, csak fölvitte a padlásra, elrejtette a lomok között. Ez egy eredeti izé, egy kambodzsai szellemház, lehet, hogy értékes. Vannak hülye gyűjtők, akik megvesznek minden szemetet.

Minket, gyerekeket, átköltöztettek a nagymama szobájába, amely egészen nagy volt, és sokkal világosabb. A húgom persze addig hisztizett, amíg kiharcolta magának az ablak melletti ágyat, ami vadonatúj volt, és mindenféle faragás díszítette. Nekem meg kellett elégednem a régi bútorokkal, mert ugye, mindig az volt, hogy Nang Jan már nagy kislány, megérti, hogy nem tudunk egyszerre mindent megvásárolni, biztosan ő sem akarja, hogy Keorang naphosszat sírjon. Persze hogy nem akartam, de azért fájt a szívem, hogy mindig Keorang kap új ruhát, most még faragott ágyat is.

Utáltam, hogy én már nagy vagyok, mindent be kell látnom, meg kell értenem, pedig mi az a két év köztem meg a húgom között? Szerettem volna megmagyarázni, hogy én is kicsi vagyok, engem is úgy kellene szeretni, mint Keorangot, Persze Keorang szép és édes, én meg milyen vagyok? Anyám szerint tisztára olyan, mint egy hegyvidéki tampuan, egy rizstermelő paraszt.

Jól van, eljött az este, és a húgon birtokba vette a szépséges ágyat. Egy kicsit még sajnáltam magam, de aztán elaludtam én is.

Arra riadtam az éjszaka közepén, hogy Keorang kiabál és visítozik: Anyu, anyu, gyere gyorsan!

Kinéztem egy kicsit a takaró alól, de nem láttam semmit, amiért kiabálni kellene. A szobánk ajtaja teljesen nyitva volt, és a lépcsőházban égett a villany, vagyis azt sem lehet mondani, hogy a kis édes megijedt a sötétségtől. Lehetetlen, hogy anya ne hallotta volna a kiáltozást, mert ha Keorang egyszer visítozni kezd, összeszaladnak a szomszédok. Most azonban nem jött, vagy Jimmy nem engedte, nem tudom. Egy idő után a húgom engem kezdett szólongatni: Alszol, Nang Jan? – Alszom hát, gondoltam, és meg sem mozdultam a takaróm alatt. Keorang persze nem szokta tudomásul venni az elutasítást, kiugrott az ágyából, és már keresztül is mászott rajtam, hogy ő aludjon a fal felől. Mi bajod van? – sziszegtem cseppet sem barátságosan, miért nem hagysz aludni? – Baj van, Nang Jan! Eljöttek a nyulak! – Nincs itt egy nyúl se. Ne butáskodj, Aludj inkább.

Keorang tényleg megnyugodott és elaludt, engem meg majdnem leszorított az ágyról. Gondolkodtam, hogy átmegyek az ő helyére, de nem! Azért sem alszom abban a díszes ágyban! Egy tampuan parasztnak jó lesz a régi is.

Reggel a húgom már egészen nyugodtnak látszott, de aztán előadta az éjszakai élményeit. Arra ébredt, hogy egy csomó nagy fehér nyúl ugrál az ajtóban. Kétszer akkorák voltak, mint az igaziak, és világított a szemük. Ő pedig fél a nyulaktól, mert egyszer látta, hogy az apám agyonvert egyet a kisbaltával, és aztán lehúzta a bundáját. Hogy lehet anyu ennyire hanyag, miért engedte be a lakásba a nyulakat?

Baby, mondta erre Jimmy ünnepélyesen, én csuktam be az ajtót este, és hidd el, hogy a fasorban se volt nyuszi.

Anyám azonban elsápadt, és kiesett a kezéből a nutellás doboz. Rám nézett, és rögtön tudtam, hogy mire gondol. Nagymama meghalt, Jimmy eltüntette a „babaházat” – a szellemek napok óta nem kaptak enni – eljöttek, hogy megkérdezzék a nagymamát, mi van –

Gyorsan megjegyeztem, hogy Keorang szamárságokat beszél. De neki mindent szabad, mert szép és kicsi.