Amikor először láttam, még nem tudtam, ki ő; ma is csak sejthetem. De amint megpillantottam, azonnal éreztem, most valami olyat láthatok, amit azelőtt soha.
Egy illatozva susogó hársfa alatt állt – egyedül, mégsem magányosan. Egy volt közegével, tán a legodaillőbb, mégis élesen kiviláglott belőle; a szemnek látnia kellett őt, ha semmi mást nem is látott.
Ahelyett, hogy az árnyékot adó fa alácsüggő virágaiban gyönyörködött volna, ő elrévedezett a messzeségbe. Talán csak a hársillat tartotta még ott, abban a talpalatnyi valóságban, de lelke egésze messze járt, tekintetének célján is túl. Igen, a lelkével nézett a messzeségbe, s én bizonyossággal éreztem, lát is.
Szép volt-e? Nos, nem volt tündöklő szépség, nem akadt rajta semmi rendkívüli. Szép volt, amennyire szép tud lenni a tavasz a tél után, szép volt, mint a forrásvíz tisztasága. Egyszerűsége volt minden ékszere, ez az ékszer azonban minden csillogó drágakőnél nemesebben villant, szinte elővibrált az árnyékból.
Tartása nem volt sem igyekvő, sem várakozó, ábrázata nem volt sem bizonyos sem bizonytalan. Mintha nem is itt volna, mintha kilépve testéből ott lenne a messze távolban, ahol képzete biztos kézzel nyitott ajtókat a messzeségre. Merre járhat, mit csinálhat ott? Vajon mit lát arrafelé, ami így megragadja s fogva tartja figyelmét?
Én éppúgy váltam rabjává látványának, mint ő a messze távol titkának, melyet csakis ő láthatott. Lenyűgözve közeledtem felé. Lépteim mind lassabbá lettek, szinte majd’ megálltak; minél tovább eltartson e látvány, ha örökké nem is tarthat el.
Oly váratlanul fordult felém az arca, hogy lábaim a földbe gyökereztek, szinte belekapaszkodtak az öreg hárs gyökérzetébe; odacövekeltem a dús lombú fa szomszédságába, s szavakon gondolkodtam, szerettem volna mondani valamit. Úgy éreztem, magyarázattal tartozom ennek az ismeretlen nőnek, miért is felejtettem alakján oly hosszan a szemem, miért is haladtam mellé érve oly bámész lassúsággal. De belém szorult minden gondolat, csak tekintetem beszélhetett helyettem, kissé zavartan, kissé együgyűen.
Ő most engem nézett kitartóan, s végül meghallhattam a hangját.
‒ Te látsz engem.
Nem értettem szavait; természetes dolog látnom őt, hiszen itt áll, pár lépésre tőlem. Hangja azonban – külsejével ellentétben – minden addigi tapasztalásomat fölülmúlta, s oly mértékben megkapott, hogy szavait alig hallottam ki abból a különös, éneklő hangból, melynek tiszta csengése aligha írható le az emberi nyelv suta eszközeivel.
Pillantásomból kiolvasta megütődésemet, s miközben tekintetét újra a messzeségbe fúrta, halk türelemmel felszólított:
‒ Lépj be az árnyékba!
Milyen különös – gondoltam. Azt már milliószor hallottam vagy olvastam, hogy „lépj ki a fényre”. De, hogy „lépj be az árnyékba”… S voltaképpen miért is? Azért, mert ő erre kér? Ki ő, és ki vagyok én, hogy eleget tegyek kérésének? Mégis, a következő pillanatban már ott álltam mellette.
Valamiért úgy éreztem, pillanatnyilag nincs okom megszólalni. Talán arra vártam, majd megmagyarázza invitálását, s esetleg az azt megelőző kijelentését is. Úgy éreztem azonban, nem szakíthatom félbe őt. Elhittem, hittem benne, hogy valami nagyon fontos tevékenységet folytat, ami közben botorság lenne megzavarnom. Egyik pillanatban még ezeket éreztem-gondoltam, majd a következőben már megmosolyogtam magam – micsoda abszurdum! Azután újra a gondolatok-érzések, s ismét az önmegmosolygás. De, azért csak vártam.
Közben elnéztem őt. Valamiért leplezetlenül meg mertem ezt tenni, s minden mögöttes szándék távol is állt tőlem. A mögöttes szándékok – mint a legtöbb férfiban – bennem is mindig ott lappanganak, ha egy női lényre nézek. Ez a bennünk lévő férfiállat, a hím, aki ott szunnyad minden sejtünkben, minden atomunkban, s bármikor kész és képes előugrani ábrázatunk békés bokorálcája mögül. Ez genetikai ösztönösség, minden szégyelleni való nélkül – én mégis röstelkedem mindig, ha fölébem kerekedik, s általában lesütött szemmel járom útjaimat az utcán, s lesütött, félrekapott pillantással sietek el egy megkapó nő lénye mellett. E percekben azonban mindezt oly mértékben feledtem, mintha soha nem is lett volna része a létezésemnek. Csak néztem őt, közelről, minden ízében.
Egyszeriben elhaladt mellettünk egy ismerősöm, s odaköszönt a járdáról:
‒ Szervusz! Látom, te is kimelegedtél. Jól jön az árnyék ezen a fullasztó, meleg napon…
Én udvarias mosollyal feleltem valamit, kurtán, miközben azon dohogtam – micsoda faragatlanság ez! Meglehet, hogy a mellettem álló hölgyet nem ismeri, amiképp én magam sem, de azért igazán illendő lett volna őt is üdvözölnie. Kicsit szégyenkeztem miatta újsütetű, még mindig a távolba kémlelő ismerősöm előtt. Ő azonban ügyet sem vetett a jelenetre. Mintha ott sem lett volna.
Kezdett bennem fészkelődni valami enyhe feszélyezés – vajon mikor fog végre újra felém fordulni? Talán csak azért szólított be az árnyékba, mert sajnálta napon fövő fejemet? Pedig akkor úgy tűnt, közölnivalója van a számomra.
Mintha meghallotta volna gondolataimat, végre felém fordult. Ezúttal is váratlanul tette, tiszta tekintete az én rajtakapott, zavart pillantásomba ütközött. Ahogyan fölnézett rám, én éreztem magamat kisebbnek, sokkal-sokkal kisebbnek nála.
Elég hosszan nézett a szemembe ahhoz, hogy teljességgel átjárjon a lényemen eláramló nyugalom. Máskor épphogy zavarom nőtt volna himalájai méretekre, mígnem végzetességgel betetőzik. Ám ezúttal épp az ellenkezője történt. Teljes békével szemlélődtünk egymás lélek-tavában, s mintha kezdtem volna őt egyre tisztábban látni. Nem úgy, miként az előbb, amikor, mint nőt vettem szemügyre. Valami más, eladdig sohasem tapasztalt, sejtelmes módon.
‒ Tianmera vagyok. – Ez inkább hatott kijelentésnek, mintsem bemutatkozásnak, mindenesetre azért én is kinyögtem:
‒ Robert.
Tekintetéből kicsillámlott – ő már tudta ezt. S e pillanatban efelől kétségem se’ támadt.
‒ Mit nézel? – érdeklődtem.
‒ Nézd te is! – felelte, s visszafordult kémlelődésének láthatatlan tárgya felé.
Én követtem pillantását, de csak a szemem fürkészett, lelkem a testemben raboskodott, nem tudott oly szabadon tovaszökni matériámtól, hogy kifürkészhesse azt a messzi távolt.
Kisvártatva enyhe szégyenérzettel sóhajtottam.
‒ Én… semmit nem látok ott. Csak néhány felhőpamacsot.
Nem nézett rám, miközben halkan utasított.
‒ Zavar téged a szemed. A szem megvakítja az embert. Hunyd le, s úgy kémleld a távolt!
Kedvem lett volna kinevetni észrevételét, amiképp javaslatát is. De bátorságom, az nem volt hozzá. S kíváncsi is lettem – vajon működik-e? Eh, őrültség! De hát, mit veszíthetek… Lehunytam a szemem, s oda próbáltam nézni, ahová az imént nyitott szemmel bámultam. Azon kaptam magam, hogy őszintén, valódi lelkiismeretességgel keresem azt a pontot, próbálom kifürkészni Tianmera tekintetének célját.
Lassan, homályosan valami mozgolódás kezdett előbontakozni a sötétből. Dermedten álltam. Hirtelen valami meglódult előttem. Mi az ördög ez?! Egy kard?! S mielőtt lesújthatott volna rám, valami lármaféle is betolakodott figyelmembe, távolról, mindegyre közelebb zúdulón. Rémülten nyitottam ki a szemem, s ijedten léptem hátra.
Tianmera állt mellettem, s ott volt mellettünk, fölöttünk, körülöttünk az illatozó hársfa is, s ott volt az utca, a közelben a kis pékáru bolttal, s mellette az újságosbódé.
‒ Ki vagy te? – nyögtem, hatalmasat nyelve.
‒ Tianmera – felelte azzal a természetességgel, amely azoknak eszköze, kiknek kiléte már régről fogva nyilvánvaló. De bennem ez korántsem volt se nyilvánvaló, se természetes.
‒ Ez a Tianmera… ez a neved, vagy…
‒ A nevem – pillantott felém, s hirtelen arra a kislányra nézett, aki épp elbringázott mellettünk.
‒ Szép napot, Mr. Settler! – kurjantotta a gondtalan gyermek, s már távolodott is az ifjúság sodró lendületével. Én csak néztem utána megütődve, s akkor megértettem. Mások nem is látják Tianmerát! Csak én látom őt! Már értettem kijelentését – „te látsz engem”.
‒ Mi vagy te? – léptem hátra még egyet.
‒ Maradj az árnyékban! – szólt rám, mire azonnal földbe gyökerezett a lábam.
‒ Miért? Nem vagyok vámpír, nem fogok elégni a napon. Miért kell itt állnunk? Miért kell itt állnom nekem is?
‒ Mert látsz engem.
‒ És ha látlak… – bukott ki belőlem – mi van akkor?
‒ Őket is látod.
‒ Őket odafönn? Nem-nem! – tiltakoztam. – Én csak egy… én csak egy kardot láttam. Én egy… kardot láttam? Te jó ég! Én egy kardot láttam!!! Mégis mi folyik ott?! Mit láttam?! Ki vagy te?! Mi vagy te?!
‒ Zorhnada.
‒ Zorh… micsoda?
‒ Határőr.
Arra gondoltam, ha most nekiiramodok, úgysem érhet utol. Egyszerűen kilépek a fa árnyékából, és allo! Ő azonban minden bizonnyal jól hallotta ezen gondolataimat is.
‒ Már nem mehetsz el.
Ijedségemet arroganciával próbáltam elleplezni.
‒ És ugyan ki akadályozna meg benne?
‒ Hát ő – nézett rám, s én éreztem, hogy tudnom kellene, kire is gondol, de hát, halvány sejtelmem sem volt felőle. Talán van itt még valaki, akit még én sem látok?
Akárhogy is, sok lesz ez nekem éhgyomorra! El innen, irány a pékség! Hisz mindjárt letelik az ebédszünetem. Csak megveszem a kedvenc pogácsáimat, visszamasírozok az irodába, leteszem magam, kezembe veszem a mai lapot, és elfelejtem ezt az őrült epizódot.
Mozdulni azonban nem tudtam. A lábaim mintha valóban eggyé váltak volna a hárs gyökérzetével. Amikor gigászi erőket fölszabadítva magamban, megpróbáltam újra és újra kiszakítani testemet a mozdulatlanságból, éreztem-hallottam, mint recseg-ropog a hárs, mint feszülnek gyökerei; mintha saját magamat akartam volna a földből kitépni. Rémület fogott el.
‒ Mit tettél velem?!
Tianmera elnézőn pillantott felém, majd újra a messzeséget kezdte fürkészni.
‒ Én semmit. Te tetted ezt magaddal. A tiltakozás mindenkit rabbá tesz. Az elfogadás… felszabadít.
‒ Miről beszélsz te?! – dühöngtem, azzal sem törődve már, hogy a járó-kelő ismerősök esetleg őrültnek néznek, amiért magammal veszekszem itt az árnyékban. Két dologra tippelhetnek józanul: az egyik, hogy napszúrást kaptam, és épp hallucinálok; a másik, hogy headset van a fülemben, és azon keresztül üvöltözök valakivel ily szenvedélyesen. Mókás jelenet lehetett volna, ha nem lett volna oly rettenetesen ijesztő.
‒ Eressz el! – követeltem a fától, de az látszólag csöppet sem hatódott meg határozott fellépésemtől.
‒ Neki nem parancsolhatsz. Ő az oltalmad – szólt Tianmera.
‒ Oltalmam? Mégis mi ellen? Inkább tőle kéne, hogy megoltalmazzon valaki! Ki a fene vagy te? Miféle mágia ez?
‒ Határőr vagyok – szögezte le Tianmera. – És te is az vagy – tette hozzá, mintegy mellékesen.
Még az eddigieknél is inkább elkerekedtek a szemeim.
‒ Te megőrültél! Összekeversz valakivel.
‒ Kardot láttál, Robert, és lármát hallottál. Odatúl ömlik az ikhór. Amit láttál, csak azért láthattad, mert a sorsod az, hogy lásd.
‒ Ikhór? Mi a csoda az?
Tianmera enyhe rosszallással nézett felém.
‒ Az istenek vére.
‒ Istenek vére? Miféle sületlenség ez? És „odatúl”? Miket hordasz itt össze?
‒ Odafönn, odalenn, odakinn, odabenn… mindez nem létezik. Csakis emberi korlátok szülhettek ilyen fogalmakat. Csak az odatúl létezik, Robert. Van az „itt” és az „odatúl”. Mindenhol csak ez van, semmi más.
‒ Neked! De én…
‒ Már neked is. Beléptél az árnyékba, s kinyitottad szemeidet…
‒ Nem-nem! Nem és nem! Én épphogy behunytam a szemeimet…
‒ Ugyanarról beszélünk, Robert…
‒ A világért sem! Nem is láttam semmit! Merő képzelődés…
‒ Egy határőr ajkát nem hagyhatja el hazug szó…
‒ Én nem vagyok határőr!
‒ Azt ő jobban tudja.
‒ Ki? A fa?
‒ Szemtanú.
‒ Ó, értem! Tehát te határőr vagy, ez a szép öreg hárs pedig szemtanú. Hát… igazán örülök, hogy megismerkedtünk így hárman, de… most már eresszetek szépen utamra! Nekem dolgom van…
‒ Van bizony – hagyta jóvá Tianmera. – Háború folyik odatúl – s mutatta, merre. – Ha betörnek, csak mi állhatjuk útjukat. Ha elbukunk, a Föld kipusztul.
‒ Az egész Föld? – kérdeztem cinikusan.
‒ Csak az emberek. Odatúl korcsoknak tekintik őket.
‒ Korcsoknak?! – sértettségem nem is lehetett volna határtalanabb. – Ki kérem magunknak! Mi az evolúció csúcsa vagyunk!
‒ A földi evolúció csúcsa. Az is csak jelen pillanatban – helyesbített, mire én megjuhászodva elhallgattam.
‒ Rendben! Mi ez az egész? Miféle határőr vagy te?
Éreztem, hogy a szorítás, a feszítés egyre gyengül a lábaimban. Úgy tűnt, a tiltakozásommal egyenes arányban foszladoznak béklyóm láthatatlan kötelékei is.
‒ Amilyen épp te vagy – felelt Tianmera.
‒ Elég! Elég a titokzatosságból! Jól tudod, hogy semmilyen határőr nem vagyok.
Ekkor teljesen felém fordult; a szó is belém rekedt. Hirtelen megéreztem erejét, méltóságát, s ettől a pillanattól kezdve balga önérzet és önérdek helyett már csakis szégyent és egyre növekvő alázatot találtam magamban.
‒ Az voltál, már születésed előtt – hallottam különös hangját. – Már fogantatásod pillanatában határőrnek rendelt a sors. Mondd, voltál-e valaha beteg? Töltöttél-e egyetlen percet is kórházban? Érintettek-e valaha is a járványok? S amikor lezuhantál a Sziklás-hegység egy kiszögelléséről a cserkésztáborban, eltörött-e egyetlen csontod is?
Elképedtem.
‒ Én… nem vagyok… nem vagyok ember?
‒ De ember vagy – nyugtatott meg Tianmera. – De, vannak különleges sorsra született emberek. Mint én, és mint te. A sorsunkat nem kerülhetjük meg, Robert. Az utunkat nem járhatjuk körbe. Az a sorsunk, hogy megvédjük a Földet.
‒ Kiktől? – kérdeztem, meggyőzetve immár minden szavának színigaza felől.
‒ Olyan lényektől, kiknek evolúcióját itt a Földön senki föl nem foghatná.
‒ De mi igen?
‒ Te még nem. De, amikorra beérik a te időd, már mindent tudni és érteni fogsz.
Sokáig nem szóltam. A megfoghatatlan szorítás már rég megszűnt; szabad voltam. Mégsem léptem ki az árnyékból. A fa az oltalmad – mondogattam némán. S a kedves hárs mintha halkan, helyeslőn susogott volna rá.
‒ Sokan vagyunk? – kérdeztem percek múltán.
‒ Túl kevesen – felelte Tianmera.
Szavainak súlya megtelepedett a hárs árnyékában. A felelősség úgy áradt szét zsigereimben, mint tüzes folyó. Beleégett minden sejtembe, minden sejtalkotómba.
‒ Hogyan küzdhetünk? – kérdeztem később.
‒ A szíved a fegyvered – felelt halkan Tianmera. – Amikor eljön az ideje, tudni fogod. A sorsod csakis azzal fegyverezhet föl téged, amit benned talál.
Újabb hosszú hallgatás következett. Én behunytam a szemem, hogy lássak, s a messzeségbe révedtem.
Csillogó páncélokat láttam, kardok és lándzsák ezreit. Halált megvető délceg lovagokat, szárnyas paripák hátán. Csodálatos halhatatlan lényeket… ahogyan halomra halnak.
Rosszabbak az embereknél – gondoltam szomorúan. Halhatatlanként sem becsülik többre saját életüket s a másokét, mint a földi halandók. Odadobják ostoba célokért, olyan zászlók alatt, amelyek mindhiába lobognak. Odatúl éppoly értelmetlen a halál, mint itt.
Patakzott a könnyem, amikor kinyitottam a szemem. Tianmera a vállamra tette a kezét.
‒ Immár határőr vagy, Robert. Már ismered a sorsodat. Most menj békével! Élj boldogul és soha ne feledd, amit ma itt láttál. S ne feledd azt sem: a fa alatt mindig állnia kell egy őrnek.
Megöleltük egymást, mint barátok, inkább, mint testvérek. Azután én elindultam, arcomat törölgetve a pékség felé. Dolgom van. Nekem dolgoznom kell. De mindez már csak üresen kongott bennem. Én már határőr voltam.
10 hozzászólás
Szia Fekete Sas!
Lebilincselő, lenyűgöző, ahogy szövögeted a történet fonalát.
Ahogy megragadod és megtartod a figyelmet és a képzeletet.
A belső történésre helyezed a hangsúlyt, azonosulásra késztetetsz,
s ehhez, az idegszálaimat használod.
Gratulálok:
Tianmera, akarom mondani, Fehér Holló
Üdvöz légy, Fehér Holló!
Örülök felbukkanásodnak, ritka alkalom, annál értékesebb. 🙂
Hasonszőrűként (bocsánat! hasontollúként) mindig pontosan tudod, honnan nézd a történetet – belülről.
Örülök, hogy láttalak! Köszönöm, hogy voltál. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Sas! Nagy élvezettel olvasom ezt a történetet! Érdekes, olvasmányos! Kíváncsi vagyok a folytatásra, illetve a végére! Üdv: én
Üdvözletem, Bödön!
Örülök jelenlétednek, érdeklődésednek, s örülök, hogy (egyelőre) érdekesnek találod. 🙂
Remélem, nem okoz csalódást a folytatás sem.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Lenyügöző kedves Laca! Csodállak!
A lélek útjai kifürkészetetlenek!
Örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ilona!
Örömmel látlak prózáimnál is. Örülök, hogy ennyire tetszett. Érthető, hiszen tőled sem áll távol a színes fantázia, amelyről csodaszép verseid tanúskodnak.
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca! 🙂
Ezt a részt kétszer olvastam el az összhatás miatt. 🙂
Már az elején kiderült számomra, hogy a „lelkével lát” a lényeg, és ezzel meg is érkeztem hozzád, mert nálad ez alaphelyzet, hiszen minden írásodból tükröződik.
Nem is csalódtam, amikor ennek a résznek a befejezéséhez értem, mert a te lelki tisztaságra való törekvésed egy dolog, a másik pedig az, hogy az olvasót is önvizsgálatra készteted, ennek eredményeként maga is szeretne jobb emberré válni.
Nagyon tetszenek a leírások, valamint a főhős átalakulásának folyamata, amely szemléletes, ezért követhető, hogy miként vetkőzi le azokat a tulajdonságokat, amiket nem kedvel magában. 🙂
Az érdeklődésem végig megmaradt, de előfordult egyszer-egyszer, hogy kizökkentett néhány dolog.
Az egyik mindenképpen a „szemeim”. Bár nyelvészeti kutatások alapján elfogadják a többes számot is, mégis szebbnek aposztrofálják, ha kinyitod a szemed, majd elkerekedik. 🙂
…
Szervusz, Kankalin! 🙂
Több dolog villant belém, egymással kergetőzve, miközben ezt a nagyon kedves, és lélektuningoló hozzászólást olvastam: az egyik, hogy végig megmaradt az érdeklődésed, és számomra ez a legörömtelibb. Azután, hogy milyen sok tanulnivalóm van még a magyar nyelv terén. S harmadszor – és itt megint a nővéremre kell asszociálnom -, hogy milyen is lehet Kankalin-bőrbe bújva olvasni egy (bármilyen) szöveget. Olyasféle élmény lehet ez, mint ahogyan egy orvos is már csak orvosként tud ránézni valakire, és akaratlanul tüneteket fedez föl rajta holmi vonások helyett. Érdekes lehet úgy olvasni, hogy a tartalomról minduntalan a helyesírási allűrök vonják el a figyelmet. Az igazat megvallva velem is elő szokott fordulni, hogy kiszúrok valamit egy szövegben, de gyorsan továbbgördülök, megnyugtatva magam, hogy na ugye (!), nem csak én vagyok így ezzel. 🙂
A lábam-lábaim, szemem-szemeim nálam mindig így működik. Nem ragadok le egy formulánál. (Lehet, hogy ez a kevert stílus, vagy ketté vált stílus, vagy nevezzük stílustalanságnak, az én igazi stílusom. Ahogyan a felfedezés helyett fölfedezést írok, mert azt dallamosabbnak érzem, és így tovább.
Egyébiránt én mostanában John Grisham-et olvasok Werthwimer Gábor fordításában. Na kérem! Én annyi "és-t", "aztán-t", meg milliónyi zavaró szóismétlést még életemben nem láttam, olyan szűk helyen összezsúfolva, mint egy Grisham-bekezdés. (Ami általában 1-1,5 oldal). Számomra meg az borzasztóan zavaró. A könyv egyébként 1993-as kiadás, és rengeteg összetett szót szerepeltet, amit ma már csak külön fogad el a magyar nyelvtan, és fordítva. (Vagy csak elírták egyszerűen.) Így nem csoda, ha összezavarodok én kis oktondi.
De hogy valami értelmeset is írjak: minden szavadat szívből köszönöm! :):) /És így én is két részeset írtam./ :):)
…
Egyébként a 2. részben már így alkalmaztad, emiatt is válik nekem egy kicsit ketté a stilisztika. Ugyanez vonatkozik a „földbegyökerezett a lábam”-ra is. Az elején többes, a második felében már egyes számban írtad. Lehet, hogy túlságosan érzékeny vagyok az ilyesmire. :)))
A „kikérem” (magunknak) így helyes, az igekötős igék szabálya alapján. A „de”-vel való mondatkezdés nem szerencsés, mert nem indulatszó szerepet kapott, hanem kötőszóként jelenik meg a szövegben. Azon a helyen én egy vesszővel jelezném a két tagmondatot.
Már első olvasáskor is nagyon tetszett alkotásod, mert hamar azonosulni tudtam a tartalommal, a mondanivalóval.
Örülök, hogy prózákat is írsz, mert ebben is jó vagy. 🙂
Elkerekedett a szemem, hogy milyen hosszú lett a véleményem, pedig még eztán másolom be a következő részhez a többit. 🙂
Szeretettel: Kankalin