Ökör tanár úr

( Csobai István – Artur és Wendler Zoltán – Artúr )

Egy barátomat vártam a kórházban, hogy hazakísérjem, de egyelőre még csak a papírok kitöltésével foglalkozott az adminisztrációs személyzet. A folyosón, ahol álltam, szemben velem a „Műtő” felírat volt olvasható a falon. Közvetlenül az ajtó fölött. Előtte egy töpörödött öregember feküdt a tolható ágyon. Csak a feje és a vállai látszottak ki a lepedő alól. Néztem az arcát, amely egészen szürke volt a folyosó világításában is. Szemei fénytelenül bámulták a mennyezetet. Csak hangos lélegzete jelezte, életben van. Úgy rémlett, ismerem valahonnan. Kutatva tekintettem végig a vonásain, majd hirtelen beugrott egy név. „Ökör tanár úr!”

Mikor hallottam utoljára ezt a gúnynevet? Annak már legalább negyven éve. Ökör tanár úr a röplabda szerelmese volt. Minden gondolata, minden mozdulata körülötte forgott. Úgy gondolom, annak idején ilyen módon akart kitörni az egyszerű testnevelő tanár szerepéből. Jó területnek tartotta. Jóval kisebb volt a konkurencia mint például a fociban.

Akkoriban két torna óránk volt egymás után. A második órán én rendszeresen fent ültem a bordásfal tetején. Néhány alkalommal kipróbálta a tudásomat az általa szeretett és nagyra tartott sportágban. Ugyan mennyit fejlődhettem? Amennyit bordásfalon csimpaszkodva, izzadt hátamat a hideg betonnak támasztva fejlődni lehet.
Csak a reflexeim fejlődtek. Kapkodtam a fejemet a felém süvítő labdák elöl, mert a kezemmel nem tudtam védekezni, hiszen kapaszkodnom is kellett. Ha nem tudtam időben elkapni a fejem, a labdától kapott csattanós pofon volt a jutalmam. Én négy évig az arcommal röplabdáztam. Néha leülhettem a fal alatt végig rakott tornapadok egyikére. Megváltás volt az nekem a bordásfal után.

A tanár úr egész órán biztatta a többieket.
– Hogyan áll a háló mögött? Ökör! Alap állás! Kezeket kosártartásba! Ökör! Széjjelebb a kéz! Térdek roggyantabban! Ökör!

Körülbelül ezeket a mondatokat használta. Évente talán egyszer intett, hogy álljak be a csapatba. Játékom az első rontott labdáig tartott. Olyankor ordított egyet. „Ökör!” Mehettem vissza a bordásfalra. Ha legalább az öltözőbe beengedett volna, például olvasni, ott meleg volt. Ebben hiába reménykedtem. Sosem fordult elő.

Ökör tanár úrnál a tanulók igazolt versenyzők voltak. Kivétel nélkül mindenki, aki az osztályunkba járt. Vasárnaponként kötelező volt elmenni a csapat mérkőzéseire, mint tartalék. Ez volt a hivatalos formája. Én valójában ott is a bordásfalat koptattam. Egyetlen egyszer állított be a többiek közé egy nyitó ütés fogadásához. A srác, aki a nyitójátékos helyére állt, játszott az első osztályú csapatban. Hála a kifejlett reflexeimnek, el tudtam ugrani a labda elől.
Ökör tanár úr csak később a folyosón mondta, „Ökör!”
Sajnos, ez a tartalékos tagság egyben azt is jelentette, más sportegyesülethez nem lehetett leigazolni. Ökör tanár úr átvállalta a döntést mindenki helyett. Nála rend volt. Aki csak élt és mozgott az iskolában, az röplabdás volt és kész.

Szerettem volna atletizálni, helyesebben futni valamilyen egyesületben, de nem mertem jelentkezni sehol. Egyszer mégis összegyűjtöttem a bátorságomat. Elmentem egy olyan sportklubhoz, amelyiket hallomásból ismertem. Elpanaszoltam az edzőnek, hogy engem az iskola kötelezően leigazolt röplabdásnak. Bólintott és elmondta életem egyik legszebb mondatát, amit valaha is hallottam. „Fiam! Én azt nagy ívben lesz.rom.”

Kaptam egy agyonhasznált sportruhát, egy szöges cipőt, és egy tanácsot. „Ha ilyen sebességgel futsz, elpusztulsz mire a táv feléhez érsz.” Mondta ezt nekem az edző azért, mert akiket megelőztem az edzésen, azok tagjai a magyar válogatottnak. Igaza volt, de boldogan feküdtem a pálya melletti füvön, és majd kiköptem a tüdőmet.

Azután idővel sikerült megzabolázni a bennem feszülő akaratot és összhangba hozni a lehetőségekkel. Ettől kezdve nem érdekelt a bordásfal. Elvesztette a jelentőségét. Tudtam, délután megint edzeni megyek olyan emberek közé, akik nem ordítanak. Mindig érezhetem a támogatásukat. Szóval, ott vannak velem.

A futás nagyon magányos sport. Ott vagyok az utolsó kanyarban, nem bírom tovább. Összerogynak a lábaim. Elfogy az oxigén a tüdőmből. Hiánya az agyamban is tombol. Már nem látok mást, csak az előttem futó hátát, és majdnem ráesek. Akkor a partvonal mellett megjelenik egy arc, a szája mozog, és meghallom, amit kiabál felém. „Gyerünk fiam!” Ettől valami angyalszárny felemel. Könnyű leszek, felpörgök, ahogy tanultam, és eltűnik előlem a hát, és áttépem életem első célszalagját!
Fekete foltok táncoltak a szemem előtt. Kényszeríttetem magam, hogy ne ziháljak, mert akkor a tüdőm nem tudja feldolgozni azt a kevés oxigént sem, ami bejut. A térdemre támaszkodtam, amikor valaki rám terítette a zászlót. A Cséki volt az, a magyar ifi válogatott tagja.
– Ezt még visszakapod! – mondta – Te sunyi nyúl! – és mosolygott.
Felegyenesedtem. Több ezren tapsoltak a lelátón. Eddig nem hallottam a tapsot, mivel azt sem tudtam, hol vagyok.
„De hogyan lehetséges ez? Hogyan győzhettem?” Amikor kijöttünk az öltözőből, rögtön felálltunk a rajthoz. A mester mondta , hogy nagy verseny lesz ez. Háromezer méteres futás, hát arra készültem. Azt nem mondta, mekkora távolság is az, vagy hány kör lesz. Valaki meglökött és elkezdtem futni. A lábam vitt, mert agyilag nem fogtam fel, mi van. Másnap a szertáros egy teljesen új sportruhát adott nekem. A cipőmet is le akarta cserélni, de azt nem adtam oda. Tökéletesen megfelelt nekem az a cipő, amiben legyőztem a Csékit.

Az öltözőben és a folyosón is mindenki köszönt nekem. A nevemet nem tudták, de attól kezdve sunyi nyúlnak szólítottak. Később rövidebben már csak nyúlnak. Családtag lettem. Amikor az edzésre jártam, haza mentem. Az edző csendesen, szeretettel beszélt velünk. Aki akarta, megfogadta a tanácsait. Én megfogadtam. Kiabálni csak izgalmában kiabált a versenyek alatt, de sohasem azt, hogy ökör, vagy ehhez hasonlót. Mindig csak annyit, „Most menjél, fiam!”

A mezei futóversenyre az iskolánk is benevezett. Pechemre bekerültem a csapatba. A lóversenypályán került sor a rendezvényre. Ötezer méter volt a versenytáv. Ökör tanár úr elkísért bennünket. Otthoni tréningruhámban mentem el, és próbáltam láthatatlanná válni a tömegben. Nem sikerült. A Cséki a K. Naggyal éppen váltogatót futottak egy öt fős csoportban. Melegítettek a versenyre. A mester nem jött el, ezért a Csékit bízta meg, hogy vigyázzon a csapatra, meg ne sérüljön senki. A mezei futóversenyre mindig sokan jelentkeznek. Verseny közben is nagy a lökdösődés. Ha a földre kerül az ember, sokan átgázolnak rajta. A pálya pedig csupa gödör, ahogy a lovak felvágták a talajt a patáikkal. A Cséki már túl volt a gimnasztikán, amikor intett felém, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Csak reméltem, hogy megúszom, de odajött hozzám.
– Gyerünk nyúl! Ne lazsálj! Melegíts be! – veregette a hátamat.

A nemzeti színű mez volt rajta a címerrel együtt. Ökör tanár úr ekkor vett észre. Tátott szájjal figyelt bennünket. Kihasználtam az alkalmat és leléptem. Elvegyültem a tolongó versenyzők között.
– Uraim! – hallottam Cséki hangját – Ez nekünk nem egy fontos verseny, de megjelentünk. Képviseljük az egyesületet. Aki rossz helyre lép, és meghúzódik a bokaszalagja, vagy bármi éri, azonnal kiáll a versenyből. Nem áldozzuk fel magunkat. Világos? Akkor indultok, amikor én. Nem előbb, és igyekszünk együtt maradni. Gyertek arra, amerre én futok. Győzzön a jobbik!

Ellőtték a mezőnyt a startpisztollyal. Figyeltem a Csékit. Csak állt egy helyben mozdulatlanul és a távolba nézett. A hatalmas tömeg, mint egy lomha állat össze vissza kígyózva hullámzott, ahogy nekilódult a távnak. Egy srác, nem messze tőlem, nekirohant egy faoszlopnak, mert nem látta az előtte futóktól. Mikor a mezőny úgy kétszáz méterre volt a rajtvonaltól, a Cséki kényelmes tempóban elindította a csapatát. Beálltam én is közéjük. Beszélgettünk, ahogy a téli alapozó edzéseken szoktunk. Nekünk a futás az életformánk volt. Akár reggelizni is tudtunk volna közben.

Cséki a legkülső ívre vezetett minket. A többi versenyző a korlátokhoz közel futott, hogy lerövidítse a távot. Igen ám, de ott szoktak futni a lovak is. Csak taposták a sarat, koptatták az erejüket. Ráadásul azon a területen volt a legtöbb apró,gonosz gödör. A bokaizmok ellensége.
Öt kilométer nagy távolság. Jól kell beosztani hozzá az erőt. Nem az első kilométert kell megnyerni, hanem az utolsó pár száz métert. A célszalag a végén van. Mi a friss füvön futottunk, még mindig kényelmes, tűrhető tempóban. Már az első kilométer után a mezőny fele valahol elszórtan ült, vagy feküdt a partvonal mellett. Az eleje olyan iramot diktált, mint amilyennel a rövid távosok futnak. Nem is tudták tartani ezt a sebességet. Kezdtük befogni a még futó versenyzőket. Akik mellett elhaladtunk, szinte egy helyben toporogtak csak. Elkészültek az erejükkel, pedig még a fele hátra volt a távnak. Az élboly úgy kétszáz méterre tömörült előttünk. Kicsit erősítettem a tempómon. A Cséki rám szólt.
– Figyelj a lábad elé! Bárhol lehet egy gödör. Ha nem veszed időben észre, kitöröd a nyakadat.
Visszaálltam közéjük. Mire megtettük a táv kétharmadát, a futókból körülbelül százan maradtak versenyben. Ekkor a Cséki fokozta az iramot.
– Uraim! Innen éles a verseny! – rikkantotta vidáman és nekilódult.

Tudtunk mindent. Maradtunk kint a pálya szélén. Élvezettel néztem a Csékit. Gyönyörű stílusban futott. Az utolsó pár száz méteren befogtuk az élbolyt. Ekkor a partvonal szélén megláttam Ökör tanár úr arcát. „Fusson ökör!” Ordította, miközben a kezével integetve mutatta, hol van az élboly eleje.
Lassítottam. Hagytam elmenni mellettem a mezőnyt. Levezettem a feszültséget és lazítottam az izmaimat. Egy kis gimnasztikával ütöttem el az időt. Közben utolért a Molnár Rebi. Meghúzódott egy izom a lábában. Lefeküdt a fűbe, mert begörcsölt, én pedig mellé térdelve kihúztam a görcsöt a vádlijából. Mindketten felálltunk a földről.
– Bekocogjunk? – kérdezte rám nézve.
– Kell neked egy mezei futásról a „kétszázadik lett” oklevél a falra? – kérdeztem vissza.
Intett, hogy nem. Kényelmesen elindultunk az öltöző felé.

Másnap az iskolában tornaórán Ökör tanár úr félórás előadást tartott a többieknek, amelyben taglalta az érdemeimet. Nem sokat talált. Főleg az engedély nélküli sporttagságom bántotta, és az, hogy miért nem szereztem dobogós helyet az iskolának. Ha lett volna bukás az ő tárgyában, biztosan számíthattam volna rá. Szerencsére, apámat éppen az nem érdekelte, hányas vagyok tornából. Ülhettem továbbra is a bordásfal tetején büntetésből. Nem változott semmi.

Az év zárása az iskolában mindig egy nyílt nappal egybekötve történt, ahol sportrendezvény is volt. Ennek koronája az iskolai futás. Kétszer kellett körbefutni a környező utcákon a kijelölt pályát. Összesen két kilométer. Ezt a versenyt minden évben a Gőzgép nyerte meg. Ökör tanár úr kiemelt lieblinge. A Gőzgép kicsi kora óta kenuzott. Fel volt mentve a röplabda és a mezei futás alól, így a kenuzás aszimmetrikus lénnyé tette. Evezőlapát oldali keze hosszabb, teste csupa szálkás izom. Jellegzetes paripafejét egy sörénnyel hangsúlyozta ki. Ráadásul nyihogva nevetett durva viccein. Egyszer fogott egy darazsat és bedobta a nyakamba, majd rávert a darázsra. Az persze, megcsípett. Jót röhögött ezen. Nem kedveltem.

Az év végén, ha Ökör tanár úr engem is kijelölt, versenyt futhattam vele. A távon egy rövidebb emelkedő is állt, és egy hosszabb, lejtősebb szakasz. A Gőzgép nem tudott futni, de iszonyatosan erős volt. A kézmozgása ütemében vette a levegőt, főleg hegynek felfelé, ezért dohogott, mint a vonat, vagy a kazán. Ment, mint a vihar, az elnyűhetetlen, barom természetével. Izmai hullámzottak a feszes trikó alatt. Rémesen elégedett volt féloldalasra nyomorított testével. Mint említettem, mindig ő nyerte meg a futóversenyt. A nyers erő diadalmaskodott a többiek felett. A rövid, erős emelkedőn a versenytársak többségét lerázta.

Elérkezett a verseny napja. Több már nem lesz nekem ebben az iskolában. Holnaptól érettségi szünet. Ökör tanár úr nem jelölt ki a versenyre a futók közé. Nem érdekelt, mit fog mondani, felvettem a sportköri mezemet, odaálltam és jelentkeztem. A Gőzgép nyihogva röhögött, mikor mellé álltam.
Elindultunk a rajtjelre. Én már két hete esténként végig futottam titokban a távot. Az iskola egy dombon volt, ezért a nézők háromnegyed részben láthatták, mi történik a verseny közben. A Gőzgép kilőtt, nekivágva a kaptatónak. Nem érdekelt, hogy lemaradok. A saját tempómban futottam. Legalább ötven méter előnyt szerzett az elején. Eddig mindig itt rontottam el. Hagytam, hogy ö ossza be az erőmet. Neki abból volt bőven.

Figyeltem a légzésemet, ami alig változott. A testem jól érezte magát. Tavaly itt már fuldokoltam. Elhagytuk a kaptatót. Az enyhe lejtőn csodálatosan kijött a közöttünk lévő technikai különbség. Külső lábélen könnyedén pörgettem a tempót. Szinte rápihentem a második kaptatóra. Amikor elkezdtünk felfelé futni, utolértem. Hiába volt erős, ő csak egyfajta tempóban tudott futni. A többieket már alig lehetett látni mögöttünk. Ötven vagy száz méterrel voltak leszakadva tőlünk. Úgy futottam, hogy a Gőzgép érezze a hátán a leheletemet. Néha szándékosan fújtam is egyet. Többször hátranézett. Ilyenkor kiesett a ritmusból. Rémület ült a szemében, és tudtam, több ez neki, mint egy egyszerű futóverseny. Kezdte elhinni, hogy ő is veszíthet.

A mester mondta mindig „A verseny fejben dől el.” Az utolsó emelkedőre fordultunk rá. Most már nem szakadtam le, hanem futottam vele. Hallottam, ahogy gyorsul a légzése. Párszor bele is horkantott, mint egy ló.
Ekkor a lejtős rész következett. Szélesen kihúzódtam mellőle, nehogy meg tudjon lökni, és felpörgettem a futóműveimet. Könnyed, jó érzés áradt el bennem. Imádtam futni. A Gőzgép eltűnt mellőlem. Még a lihegését sem hallottam. Amikor befutottam a célba, bosszantott, hogy éreztem, maradt még bennem szufla. Nem futottam ki magam teljesen, márpedig azt kell a versenyen. Hátranéztem és láttam, nagyon megvertem a távon. Több mint száz méterrel maradt le tőlem. A mezőny is majdnem befogta, annyira kikészült az ereje.
Ökör tanár úr támogatta, miután beesett a célba. Közben halkan, szelíden korholta. Nem halottam, mit mondott neki, de el tudtam képzelni. Az érmet Ökör tanár úr adta át nekem. Nem akasztotta a nyakamba, csak szó nélkül a kezembe nyomta. Többé nem találkoztunk, hiszen a testnevelés nem érettségi tantárgy. Néhány év múlva abbahagytam a futást. Nem voltam valódi tehetség. Néhány ritka alkalmat kivéve középszerű eredményeket értem el.

A folyosón megjelent egy betegszállító fiú. Megfogta az ágy szélét és ügyesen elhúzta a faltól. Az ágy kerekei nyikkantak egyet. Beigazította a láb felőli végét az ajtó irányába és várta, hogy belülről kinyissák a műtő ajtaját.
Nem vettem észre, hogy gondolataimba merülve egészen idáig az öreg arcát néztem. A szürke arcú ember viszont igen. Szúrósan nézett vissza rám.
– Ismerem magát? – kérdezte indulatosan.
– Azt hiszem, ön volt a torna tanárom. – válaszoltam kissé megilletődve.
Közben nyílt a műtő ajtaja. A betegszállító fiú elkezdte betolni a beteget az ajtón. A szürke arcú ember a szemembe nézett.
– Testnevelő! Ökör! – mondta miközben eltűnt az ággyal együtt a műtő ajtaja mögött.