Öninterjú

Öninterjú

Honnan-hová

Sétálok a parton. Jólesik a homok hűvös érintése a talpamon. Hatalmas afrikai ég borít be, teleszórva csillagokkal. Hamar leszáll az est errefelé, ahogy arabul mondják: Taht el’leijl.” Leesik az éjjel.” Kifejezi azt a hirtelenséget, ahogyan besötétedik. Ahogy a forró levegő megenyhül, enyhe szél szökik be a városba a sivatag felől és az emberek ellepik az utcákat, tereket. Pillanatok alatt megtelnek a kávéházak, amik olyan zsúfoltak, hogy legtöbbször a járdán is ülnek, akár széken, vagy a puszta földön. Karcsú mecsetek müezzin-je naplementi imára szólítja a hívőket: Allahu Akbar. Isten a leghatalmasabb. Hiszek az egyetlen Istenben….Gyertek imádkozni, gyertek üdvözülni…
Morajlik a tenger. Már a lábszáramat nyaldossa a hűvös víz. Bejárja két kontinens partját, aztán a lábam elé hordja a kincseket, amiket összeszedett. Akad itt a homokon minden : csodálatos formájú kagylók, hihetetlen színű kavicsok, cserép-darabkák, ki tudja, milyen fazekas műhelyéből…A tenger nyitott tenyérrel osztja az ajándékait. Örökös mozgásával összeköt távoli világokat. Ott velem szemben, ahol összeér az égbolt a vízzel egy teljesen más világ van. Onnan jöttem én….Biztos , hogy onnan?…
Honnan jöttél? – kérdezi tőlem az afrikai csillagos égbolt. Hová való vagy? – kérdezi a sivatagi szellő, meglebbentve a fátylamat, ami a hajamat hivatott eltakarni. Itt vagy itthon? -szólít meg egy hullám, földig érő ruhám alját cibálva, majd választ nem várva szemérmesen visszahúzódik a hatalmas víztömeg belsejébe. Gondolkodom. A másik partról jöttem, annyi bizonyos. Messziről jöttem, de az út mégis rövid volt. Nehezen járható, de egyenes út.
Miért jöttél? – kérdezik a hűvös homokszemcsék a talpam alatt. Mit keresel itt? – kérdik a kagylók, a színes kavicsok.
– Már nem keresek semmit. – válaszolom. – Valaha kerestem, boldogságot, másságot, amit elfogadhatok. Kerestem ismeretlen ízeket, vágytam idegen hangokra, színekre, illatokra. Szerelemre.
Megtaláltad, amiért jöttél? – kérdezi minden egyszerre, összekeverednek a hangok, zúg a tenger, süvít a szél, letépi a fátylat a fejemről. Hajadonfőtt állok immár szemben az elemekkel. Könyörtelenül faggatnak.
– Hogy megtaláltam-e? Találtam lelki békét, szeretetet…Találtam rengeteg testvért, rokont, barátot. Megleltem a keresett illatokat, ízeket, hangokat, nem remélt harmóniát a természettel, az Istennel, a világgal. Helyére került sok minden, ami azelőtt rendetlenül hevert nagy össze-visszaságban láthatóan értelmét veszítve. S itt vannak a legfőbb kincseim….!
Gyönyörű kislány szalad a homokon, hosszú haját táncoltatja szél, a szeme mandula, a foga gyöngy, kacagása pedig lelket gyönyörködtető. Az én lányom.
Magas, erős testű fiatal fiú közeledik lomha léptekkel, tekintetére virágbaborulnak a fák, mosolya nyomán fényesebben ragyognak a csillagok. A fiam.
A gyermekeim csodálatosak. Ők kötik össze a két távoli világot, akárcsak a tenger.
Akkor miért mész el innen? – suttogja halkan a szemérmes hullám és békésen visszafodrozódik .
– Meg kell találnom önmagam.
Gyermekeim keze után nyúlok, és felszállunk a kikötőben várakozó hajóra. Nem tudjuk még, merre, hová megy a hajó. De hajózni muszáj.