A világban létezel, családért élsz, de még egyszer: Önmagadért vagy…
A művészek a színpadon azért dolgoznak és képezik hangjukat, hogy a közönség örömét lelhesse fáradtságos munkájuk gyümölcsében. Másokért tanulnak, de önmagukért élnek…
Az életben ne ölts szerepet magadra…
Mert fogalomzavarban létezel, s nem látod semminek a lényegét, ha összekevered az ételt a desszerttel, a vizet a folyóval. Pedig a víz az szomjúságot olt, a folyó meg otthont ad. Az étel jóllakottságot szül, az étek gyönyört. És akivel te szívedben élsz, őérte dolgozol, de nem érte vagy. Ha viszont csak látszólag van benned rózsával körbefont képe valakinek, akkor elvesztél, mert az esetben valóban őérte vagy már. Pedig önmagadért kell lenned…
Ha ezt tisztán önzőségnek nevezed nem értesz engem, ezért ne olvass tovább…
Mert hiszen kinek szól becéző mosolyod, kinek feszül izmod a munka hevében, mint kovácsnak ereje az izzó kard fényében, ha nem kedvesednek, szülődnek vagy gyermekednek, s azért, hogy önmagad éltesd.
Az ő mosolyában, szívének melegében…
Az lehet, hogy mindig társadnak, barátodnak akarsz csodákkal áldozni, na de ezt csak önmagadért teszed, hisz másként nem is teheted. Azt mondod, az ő boldogságáért. Én viszont azt mondom: Nem…
Azért teszed, hogy fürdesd lelked az ő hálás szemének tükrében. Mert mit is mondasz?
-Olyan jó, amikor neked jó. Annyira örül szívem, ha boldog vagy.
Azonban én megkérdem tőled:
– Te boldog vagy? Azt válaszolod: -Igen, mert ő boldog.
– Ő azért boldog, mert te is az vagy? -kérdem.
– Nem tudom, de ez nem is számit! -felelsz nekem
– Igen! Kimondtad a kimondatlan választ! Nem ez számit! Csak ne vinnétek egymást tévutakra…
Pedig vérzik lelked, ha azért adod megtervezett mozdulatod mert nem akarsz fájdalmat okozni, és nem akarsz felelőse lenni egy derékba tört életnek. S úgy érzed, a te feladatod az, hogy szerepet öltve magadra segítsd boldogsága felé párod vagy barátod. Színjátékod tehát csillapítja keserű véred, mi szemednek könnyeként csordul ki. Na de más dolog csillapítani és más dolog szüntetni, mert más dolog ápolni, és megint más dolog gyógyítani…
Persze látva örömét forró ölelés fonódik szívedre, melynek íze édes, mint a mézzel telt méhsejt. Ezzel azonban soha sem fogod meggyógyítani magad, s nem oldozod fel hálód, hogy majdan őszintén, örömmel és bátran nézhess társad és tükörképed szemébe. Én tudom, valóban az a legcsodásabb gyógyír amivel csak vérző szíved ápolhatod, hogy boldogságot nevelsz. Azonban ápolni akarod sebeid, vagy be akarod forrasztani őket?
Mert erre megoldást adtam neked.
Mindenki a saját pajzsának fényesítője…
Utóirat: A szeretet és önzetlenség az élet gyémántkincsei, de csak az őszinteség csiszolja őket drágakővé…
7 hozzászólás
Azt hiszem, kifelejtettél valamit. Mert mi van, ha úgy munkálkodunk valakinek a javán, hogy az a valaki nem is tud erről? Ha én boldog ettől nem is leszek, mert kínoz a tudat, hogy el sosem mondhatom, mégis jó érzéssel tölt el.
Kedves Crystalheart!
Szóval jó érzéssel tölt el. Ugyebár. Hát akkor jócskán benne vagy Te magad is abban a rejtett segítésben. Olymódon, hogy cselekszem, mert az olyan jól esik nekem, hogy segítek neki… Ezt egy kicsit tehát önmagadért teszed, de ezen felesleges túlzottan elmélkedni.
Valójában ennek az írásnak a lényege ez a mondat: …ha csak látszólag van benned rózsával körbefont képe valakinek, akkor elvesztél…
Mivel ez az esszé egy barátom esete alapján íródott. Aki együtt él egy hölggyel, bár szíve szerint már kilépett volna a kapcsolatból. Ezt mondta nekem: -Nem szeretném, hogy miattam derékba törjenek az elképzelései a M…-nak. Nem akarom, hogy miattam csalódnia kelljen.
Hát én tőle kérdeztem meg: -Kiért vagy itt a Földön? Őérte, vagy magadért?
Itt is megjegyzem: Ez egy elég mély és félreérthető téma, és semmi köze az önzöségnek nevezett emberi tulajdonsághoz…
Szép napot és köszönöm
Hát… Én úgy gondolom, az, hogy engem jó érzéssel tölt el a dolog, sokkal inkább (időben is) utólagos következmény, mint cél, hiszen az ember nem feltétlenül gondolkodik…
Egyébként – mit számít, ha mi elveszünk? 🙂 Amíg nem tettünk valami világraszólót, jelentéktelenek vagyunk. Mint egy kis öntudatlan hangya a sokmilliós bolyban, a sokmilliárdos fajban… Jó, bevallom, kicsit megalomán vagyok etéren is, ezt talán fel lehet nekem róni.
Szia!
Szerintem is, és természetesen, az, hogy jó érzéssel tölt el ha valakinek jót cselekszel, az utólagos következmény. Utólagosan kapod a jutalmad, a jó érzést. Ezért persze, hogy valójában nem ez a cél. Azonban mégis! Jó érzéssel akarsz lefeküdni este, jó érzéssel akarsz felkelni reggel. Ezért segítesz, mert az TÉGED jó érzéssel tölt el… És persze segítesz akkor is, ha az neked fáj. Jó érzést szül, hogy azért fáj, mert neki jó…
(nehéz ám a téma így levélen keresztül, és félreérthető…)
Jelentéktelenek? Ugyan már! Az egyetlenek vagyunk! Az egyetlenek, kikben egytől egyig ott lakozik Isten…
Van erről egy írásom. Este vagy holnap feldobom, olvasd el ha érdekel…
Szép napot
Kedves Crystaheart,
Ma voltam az esti misén a templomban. És a pap ezeket mondta: ,, … Az emberek nem is tudják milyen jó érzés segíteni. A szeretettel adás a segítség, annak az embernek is csodálatos érzés, aki azt adja. És ezzel a saját lelkének fénye lesz még ragyogóbbb…”
Rögtön a beszélgetésünk jutott eszembe…
Hajjaj, Istent ne keverjük bele ha lehet, nem vagyok hívő 😀 Nem szeretném ilyen irányban mozgatni a diskurát, mert érdemben nem tudnék róla beszélgetni… 🙂
Nos hát lehet értelmezni akárhogy. Ezen sem akarok veszekedni, én valójából nem szoktam ilyeneken gondolkodni. Való igaz, hogy a legtöbb dologban az ember a saját céljait nézi. Így jobban belegondolva, ha a cél egyszerűen a világ jobbá tétele valamiféleképp, akkor az tényleg a _saját_ célja ez az embernek, és magának (is) csinál jót azzal, hogy tesz érte. Tényleg komplikált egy dolog, ha így belebonyolodunk.
Persze a vallást ne keverjük bele. Én sem vagyok vallásos. Én magamban hiszek, és ehhez nincs szükségem bálványimádásra, s valamilyen önmagát közvetítő közegnek hangoztatott csoport “szeretetére”…
(azért voltam templomban, mert most keresztelkedek. Ajaj! Ez is nagyon bonyolult, hogy miért. Pedig nekem egyáltalán nincs rá szükségem. Keresztszülőnek választottak…)
Beszélgettem eme eszmecserénkről Klárival (barátom, léleklátó, gyógyító…). Ő is azt mondta: -Igen! Önmagadért vagy, önmagadért kell cselekedned…
Egy kicsit pontosítok: -Nem célom az, hogy nekem jó legyen, mert jót cselekedtem…