A fa öreg volt, görbe, és mint a vén boszorkányok, kicsit púpos is. Csak éppen vasorra nem volt. Ennek ellenére sokat sápítozott, főleg friss, tavaszi éjjeleken. Hogy így meg úgy, nem jó ő már semmire, pedig még szeretne teremni, akármilyen keveset is. Dédelgetni, táplálni az utána jövőket. A mellé ültetett sihederfa, akinek úgy nézett ki a lombja, mint egy felfelé álló cirokseprű, csak nevetett rajta.
– Mit nem akar ez a vén satrafa! Utódokat! Pedig már biztos fenik neki valahol a fejszét.
Az arra járók is megjegyzéseket tettek rá.
– Jaj, de csúnya, egészen elcsúfítja a parkot!
– Le se mer ülni alá az ember a padra, letörhet valamelyik ága.
Egy termetes asszonyság kapott a szón, tovább is tódította:
– Ha felmászik rá egy kisgyerek, biztos nem bírja meg ez a vén korhadt. Leesik, összetöri magát, akár meg is halhat…
A vén fa szólt volna, ha értelmét látja, meg ha tudott volna beszélni, így hát csak magában gondolta:
– Gyerek alatt soha. Nem mondom, ha a hölgy mászna fel rám, akkor akár tiszta szívvel…
Persze, ez elképzelhetetlen volt, már csak a körülményekre való tekintettel is.
Igaz, egyszer történt valami, amit a mai napig is jó cselekedetnek tart. Egy életunt fiatalember a vén fa egyik kinyúló ágára kötözte föl magát. Mielőtt a hurok megszorult volna, reccs… A halálba készülő a földre került. És milyenek az emberek? Nemhogy köszönetet mondott volna, hanem többször is jól belerúgott megmentője törzsébe, mielőtt elment. De gyerek alatt, az elképzelhetetlen. Szerette a gyerekeket meg a madarakat. Néha csapatostól a göcsörtös ágaira telepedtek, ott csacsogtak, csiviteltek, nevetgéltek. Ő meg a kérge alatt mindig őrzött valami nyalánkságot, bogyót, férget, ezt-azt. Egész addig ott üldögéltek az aprónépek, míg a szüleik haza nem parancsolták őket.
Egyik este, mikor már az utolsó, kicsit sánta verébfiók is az fészkében szunnyadozott, emberek jöttek fejszékkel. Körbejárták az öreg fát, nézegették elölről-hátulról meg jobbról-balról, és a legokosabbnak látszó közülük megállapította:
– Nem való ez már se szekrénynek, se ágynak, de még koporsónak sem. Aztán elmentek.
A vén fa megkönnyebbülve nézett utánuk. Majd a szomszédjában levő ifjoncnak mondta:
– Látod, fiam, így jár az, aki a saját halálát is túléli.
2 hozzászólás
Szinte emberi!
Gratulálok kedves Kati
Szeretettel
Ica
Szia Ica!
Köszönöm, hogy elolvastad. Jó újra látni itt is téged.
Szeretettel: Kati