Öregszem

Visszafele jöttünk már, az aszfalt lassan kifogyott a lábunk alól, amikor barátnőm, a lehető legkomolyabb hangján megjegyezte:
– Hmm, öregszem!
– És mire fel ezt a kijelentés? – kérdeztem tágra nyílt szemmel. Nem értettem a dolgot. Épp néhány nappal ezelőtt mondta, hogy most elégedett magával, fogyott pár kilót, az erőnléte rendben, megfordulnak utána a férfiak, soha ilyen jól nem érezte magát. Most meg kijelenti, hogy öregszik. Megdörzsöltem kicsit a szemem, hogy szemüveg nélkül is lássam, biztos jó emberrel futok-e immár fél órája. De semmi kétség. A haja stimmel, a ruhája olyan, mint azé, akivel vasárnap is futottam, fülében ott az elmaradhatatlan telefon, szigorúan rádióra állítva. A család, amiről mesélt, az is az övé, a munkahely sem változott, csak a nő lett kicsit más. Azt mondja öregszik! Röhej! Majdnem rákiabáltam, hogy – Hé! Ácsi, ha Te öregszel, akkor én is, és nekem még eszem ágában sincsen ilyet tenni a közeljövőben.
– Kedden beteg lettem, de ezt tudod – kezdte a mesélést – Felkerekedtem hát, hogy elmegyek a háziorvoshoz. Férfi. Nem látott, mióta futunk, amióta leadtam azt a tizenakárhány kilót. Illatos tusfürdővel lezuhanyoztam, testápoló, parfüm, miegymás. Pedig olyan hányingerem volt, de a cél érdekében mindent! Kiöltöztem. Új melltartó, kontaktlencse, hajam belőve. Rám került a sor. Az orvos meg sem ismert. Na nem baj, mondom, mi a problémám. Erre Ő: – Nyújtsa ki a nyelvét!
Most mondd meg! Ennyi. Nyújtsa ki a nyelvét. Pár év, és már be sem kell mennem a rendelőbe.
Igen, ilyenek vagyunk mi nők. Hiúak, kacérak, mosolyogni valók. De ezzel nincs is baj, amíg megmarad a humor keretein belül.