Örök vesztes

– Mondtam ugye, hogy borotválkozzunk meg? – morgott Tibi, és elkente a habot az arcán Ezeknek sosem vagyunk elég rendesek. Mindig kitalálnak valamit, hogy lerövidíthessék a kimenőidejét. Azt mondta: „Túl szőrösek vagyunk”. Ő, akit három napos borosta takar. Neki szabad. Ő főhadnagy, neki nem kell naponta kétszer borotválkozni. Ő a parancsolásra termett, és arra, hogy minket megtörjön, megalázzon. Velem aztán nem sokra megy! Én eddig is csak röhögtem mindenen. Engem ugyan nem idegesítenek! Még hatvan nap, és vége az egésznek. Elfelejtem őket, akár egy rossz álmot. Ha ez az ára a kimenőnek, hát megborotválkozunk. Itt mindennek ára van. Minden egyes nappal a lelkünk lesz szegényebb. Minden egyes parancs az akaratunkat töri le. Itt nincs saját gondolat, egyéni élet. Itt közösség van! Összeterelve, mint a birkák, várjuk a parancsot, s ha megkaptuk, némán teljesítjük. Őket nem érdekli, hogy mire gondolunk közben, vagy lehet, hogy azt hiszik, hogy mi nem is gondolkodunk. Mi a tömeg vagyunk, a katonaság, ahol nincsenek egyének, s így egyéni gondolat sem létezik. Védjük a hazánkat! Ezt szónokolják hangosan, de nem tudom, bennünket ki, vagy mi véd meg. Téged, engem, és a többi százezret. Nekünk jogaink vannak! Ezt hangoztatják állandóan, de csak együtt van jogunk, és csak arra, hogy végrehajtsuk az utasításaikat. Csak ahhoz van jogunk, hogy parancsra engedelmeskedjünk. Külön-külön már semmik sem vagyunk. Külön-külön már nincsenek jogaink.
Zoli nem figyelte a társa dörmögését. Régóta együtt vannak már, és megszokta, hogy Tibi mindenért hőbörög. Nem kell nála ezt komolyan venni. Kidödögi magát, és minden megy tovább. Ezen úgysem lehet változtatni. Ezek szabályok, amiket nem ők állítottak fel, és nekik joguk van a szabályokat elfogadni. Ha pedig nem akarnak a jogukkal élni, akkor kötelezik rá őket. Teljesen mindegy. Egy biztos: meg kell borotválkozni, mert különben nincs kimenő.
Belenézett a tükörbe, és elábrándozott egy kicsit. Hol van az a gyerekes arc, ami még nem is olyan rég visszanézett rá? Hol van az a naiv tekintet, az az ártatlanságról árulkodó mosoly, mely mindig ott bujkált a szája szegletén? Megfagyott az arca. Sima lett, mint télen a hófedte mező. Ott hó takar el mindent, itt pedig a közöny. Valamikor puha, meleg volt a szeme, olyan kedves, olyan jóságos, mint egy útszéli kis virág. Ma kemény, és kegyetlen. Rideg, mint az öntvény, amit megedzenek. Az öntött vas az edzés során szívósabb lesz, és a tűrőképessége többszörösére nő, de a hajlékonyságát, a rugalmasságát örökre elveszti. Az Ő szeme is ilyen rideg. Szúr, mint a konyhakés. Ha belenéz a tükörbe, az ijedtében megreped, és ezer apró szilánkra törve hull alá.
– Mi van, te még nem végeztél? – morgolódott megint Tibi. – Ne bámuld úgy azt a tükröt, attól nem lesz simább az arcod. Gyorsan kapard le magad, és induljunk! Egy fél óra már így is elveszett…
Kiléptek a kapunk, és lecsapott rájuk a hűvös őszi szellő. Belebújt a zubbonyukba, és végigzongorázva a csigolyáikat, a nyakuknál bukkant elő. Megbizsergette őket, s ez nagyon jól esett nekik. Ez nem az az őszi szél volt még, ki hidegen harap az emberek testébe. Nem, ez a szabadság lágy szele volt. A szabadságé, mely most csak látogatni jött a fiúkat, de két hónap múlva már minden nap simogatja őket.
– Hova megyünk? – kérdezte Zoli.
– Beülünk egy csendes kis presszóba, iszunk egy-két sört, és közben elmondhatod a bánatod. Tegnap valami fájdalmas hírt kaphattál abban a levélben. Rögtön észrevettem rajtad. Ezért is harcoltam ki ezt a kimenőt, mert ott bent nem lehet magánéletről beszélni.
– Gondolod, ha elmondom, azzal megváltozik valami?
– Nem, megváltozni semmi sem fog, de könnyebbnek érzed majd magad, ebben biztos vagyok.
– Jól van, nem bánom. Ha a beszédtől nem is leszek könnyebb, de az a pár üveg sör biztosan feldob egy kicsit, és nekem most ez kell.
Több szó nem esett köztük. Ballagtak csendesen a cukrászda felé. Nézték a siető embereket, nézték az autókat. Beszívták magukba az utca lüktető illatát. A sarkon az újságárus túlkiabálva a buszok és autók okozta hangzavart, eladta az utolsó lapokat is. Az emberek hazafelé igyekeztek. A békés, meleg családi otthon felé, ahonnan egy kis időre kirekeszthetik az élet okozta zajokat, a rohanást, az idegeskedést: magát az életet. Lassan besötétedett. A városra terítette fekete köpenyét az éjszaka. Az utcán sorra felvillantak a neonlámpák hideg fényei. Buzgón és naivan világosságot hazudtak a fekete aszfaltra. Bőkezűen ontották életük egyetlen elemét, a fényt, hogy ezzel a világosság illúzióját keltsék az emberekben. Hogy becsapva őket, lelkendezve dicsekedhessenek a sötétség felett aratott újabb győzelmükkel. Ám a látszat csal: az erőlködés hiábavaló. A sötétséget nem lehet elűzni. A sötétség ott van mindenhol, félig lehunyt pillái alól figyel. Ha kell, visszavonul egy kicsit, de sohasem adja meg magát. A sötétség verhetetlen, mert minden ember egyszer a sötétség örökös rabja lesz…
A presszóban kevesen voltak. Leültek az egyik asztalhoz, várták a pincért. A felszolgáló kérdezés nélkül hozta a söröket. Sűrűn jönnek ide katonák, s a pincér tudja jól, hogy a fiúknak a zsoldból csak sörre telik. Egy-két üveg sör, pár szál cigaretta, s néhány dallamos lemez a zenegépből: ennyit ér egy kimenő.
– Hozzon még négy üveggel – mondta Zoli a pincérnek, és a társára emelte bánatos szemét. –
– Vagy nem azért jöttünk, hogy leigyuk magunkat?
– Ha úgy gondolod, hogy csak ez segít…
– Igen, rajtam csak ez, vagy már ez se. Ki tudja.
A pincér kihozta az újabb söröket, lerakta az asztalra, és menni készült. Zoli kiszedte a bukszájából az utolsó ezresét.
– Tessék, itt van barátom, a többi a magáé! Mit nézel úgy? – emelte poharát a társa felé – Inkább igyál! A pénz nem boldogít… semmi sem boldogít. Nincs is boldogság. Aki azt hiszi, hogy van, az csak álmodik. De felébred egyszer Ő is, akárcsak én most, és akkor undorral veszi majd tudomásul, hogy a boldogság nem létezik. Egy tarka álom, mese az egész. Torz szüleménye az agynak, olyan könnyű, oly átlátszó, mint egy szappanbuborék. A buborék most kipukkadt… Ő meghalt, elment, nincs tovább. Az az átkozott teherautó! Érted te ezt? A múlt héten még csókkal várt a drága, simogatott a fehér kis keze. Most a kezét imára kulcsolták, testét koporsóba rakták. Szájára örökre ráfagyott a csók.
A fájdalom sárga foszlányokban tört elő a fiúból. Átrepült az üres üvegek felett, átkarolta Tibi fedetlen nyakát. Fojtogatni kezdte, majd megunva ezt, odébb állt. A bárpult fölött járta sápadt táncát. Szembenézett a polcon a tükörrel, majd új haragra gerjedt, és nekirohant a kocsma falának. A falon fájdalmas foltot hagyott maga után. Szétmállott teste millió vörös fényként csordogált le a barna padlóra.
Zoli sírással küszködve folytatta:
– Tudod, amikor vele voltam, örömömben mindig valami kis tárgy szerettem volna lenni. Egy fésű, mely az Ő keze érintésétől kel életre, és boldogan szántja a gyönyörű, fekete haját. Egy tükör, mely az ő két szép szeme csillogását adja vissza örömmel, mert tudja, hogy ennél szebbet úgysem tükrözhet vissza soha. Egy szájrúzs, mely vörös nyugalommal pihen pici pihe ajkán. Egy gyűrű, mely csillogva csilingelne a tudattól, hogy a leggyönyörűbb kézen hintázik. Most is, igen most is tárgy szeretnék lenni, egy hatalmas, rézből öntött öblös harang. A túlélő, az itt maradott szerelmes lelkek harangja, mely minden nap lágyan sírná a világba a veszteségek sápadt sóhaját. Hat hónap múlva esküvőnk lett volna.
– Most temetésre szól a távirat. Hat hónap múlva egy új életet akartunk kezdeni, de az új élet most, amikor még el sem kezdődött, már most véget ért. Tegnap még úgy éreztem, meghalok utána. Ma már tudom, hogy az semmit sem ér. Nekem muszáj élni, és szenvedni, mert a szenvedés néha nagyon jól esik. Én azt akarom, hogy minden nap fájjon a hiánya, hogy égesse a lelkem az, hogy Ő nincs… Nézz rám, barátom! Egy olyan ember ül veled szemben, aki még soha sem nyert az életben. Egy vesztes ül melletted. Egy örök vesztes, aki nyerni még nem tudott… Na de elég a siránkozásból! Férfiember, úgy mondják, sohasem sír! Ha nekünk fáj valami, hát ordítunk nagyot, vagy egy sarokban, csendben leisszuk magunkat, de sírni sohasem sírunk. Én sem sírok tovább. A férfiak könnye nehéz, mint az ólom, szeretet helyett inkább szánalmat kelt másokban. Nekem nem kell senki szánakozása. Én férfi vagyok, vagy legalábbis az leszek.
Határozott mozdulattal kiitta megmaradt sörét, majd felállt a székre, és az üres poharát magasba emelve kiabálni kezdett:
– Én, Tatár Zoltán, férfi vagyok! Van itt valaki, aki ezt nem hiszi el? Igenis férfi vagyok, és ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy beállok a győztesek seregébe. Örök vesztesnek lenni szégyen. Gyenge asszonyoknak való feladat. Én győzni fogok! Győzni, az Istenit! Mert győzni akarok!
A földhöz vágta a poharat, még mielőtt a társa megakadályozhatta volna. A pincér feléjük sietett. Tibi leszedte a barátját a székről.
– Gyere – mondta neki, s adott a pincérnek egy ötszázast – Gyere, jobb, ha most elmegyünk. Sokat ittál, megártott a sör. Gyere, a levegőn sétálunk egy kicsit.
Kiléptek az utcára, s tanácstalanul álldogáltak.
– Hová megyünk most? – kérdezte végül Zoli.
– Gyere öregem – karolt belé Tibi – lesétálunk a vasútállomásra. Míg leérünk, te egy kicsit kijózanodsz, ott lent mindig nagy a mozgás, sok az ember, jönnek-mennek a vonatok. Ott majd egy kicsit feldobódsz, elfelejted a fájó bánatod.
– Szamárság! – indult meg Zoli az állomás felé – Nincs nekem bánatom! Egy férfi, aki ezután győztes akar lenni, nem bánkódhat egy percig sem…
Az állomáson nagy volt a sürgés-forgás. A két fiú kisétált a peronra, onnan figyelte az utazókat, meg a vonatok indulását. Zoli józanodni látszott. Kilépett a vágányok közé, onnan intett a barátjának. Tibi odasétált hozzá. Amikor melléért, rátette a kezét a vállára, úgy kérdezte tőle:
– Hogy érzed magad?
– Jól! Kitűnően! Már ki is józanodtam. Nézd csak!
Azzal rálépett az egyik sínre, kezét széttárta, mint a kötéltáncosok, és úgy sétált a sín tetején, egyensúlyozva.
– Gyere te is! – szólt hátra a barátjának – Gyere ide a másik sínre, lássuk, melyikünk az ügyesebb! Az győz, aki később lép le a sínről.
Tibi belement a játékba. Fellépett ő is a sínre, és megindult a barátja után. Már jól elhagyták az állomást, amikor utolérte Zolit, szembefordult vele, de közben vigyázott, hogy a vágányról ne lépjen le:
– Mondd, meddig sétálunk még?
– Amíg az egyikünk le nem lép a sínről, elismerve, hogy ő a vesztes.
– Jó, jó, és mi lesz a győztes jutalma?
– A vesztes a hátára veszi majd, és visszacipeli az állomásig a győztes bajnokot.
– Rendben – mondta Tibi – a feltételeket elfogadom.
– Jó, akkor innen éles már a játék, de figyelmeztetlek, jobb, ha feladod, mert én fogok győzni! Ez lesz életem első győzelme!
Tibi nem szólt semmit sem, csak mosolygott. Gondolta mennek egy-pár métert, és utána leugrik. Úgy csinálja majd, hogy véletlennek tűnjön. Zoli még most is elég jól imbolyog, nem sokáig tud már menni ezen a keskeny felületen. Meghagyja barátjának a győzelem mámorát, ennyit igazán megérdemel. Már vagy kétszáz métert mehettek, amikor Tibiben felülkerekedett a játékszenvedély, a győzni akarás. Egész idáig biztatgatta magát, hogy lelép, de most, hogy már tudta, hogy a küzdelem élesre fordult, nem akart veszíteni:
– Győzzön a jobb! – morogta magában.
Zoli minden figyelmét összeszedve csak a sínre koncentrált. Rakta a lábait szépen egymás után. Óvatosan, vigyázva, hogy nehogy kibillenjen az egyensúlyából. Az állomásról kiinduló kandeláberek sárga fényében cirkuszi akrobatáknak tűnt a két katona. A játék izgalma pirosra festette az arcukat. Lopva átnéztek a másik sínre, figyelték, hogy a társuk meddig bírja még…
Tibi vette először észre a fényt. Három öklömnyi fénypont nézett velük farkasszemet. Ám ahogy múltak a másodpercek, a fény egyre nagyobb lett.
– Zoli! –szólt át a társának – Vonat jön!
– Na és? – felelte Zoli.
– Nem érted? Vonat jön! Le kell ugorni a sínekről.
– Tudom – felelte nyugodtan Zoli – de én csak te utánad ugrom le. Én győzni akarok!
– Ne hülyéskedj már! Én föladom a fenébe… Gyere, menjünk, mert elüt a vonat!
– Nem, barátom! Föladni nem lehet. Ugorj le, ha beijedtél, és utána majd én is leugrom, de akkor a győzelem az enyém.
– Hogy én beijedtem? – mordult fel Tibi – Hát tudd meg, hogy én csak a legutolsó pillanatban fogok félreugrani!
– Rendben! Én meg majd egy pillanattal később.
Őrült elszántsággal lépkedtek a síneken. Fogaikat összeszorították, lesték, hogy melyikük adja fel előbb. Ez már nem volt játék. Ez már könyörtelen harc, véres küzdelem. Szívszorító, verejtékező birkózás az akarattal a tudat ellen. A vesztésnek itt már ára van. Amíg nem jött a vonat, bármelyikük leugorhatott volna. Most már nem. Most már mindenáron győzni kell. A szerelvény egyre közelebb jött. Már csak száz méter… Már csak ötven… A vonat tehetetlenül feldudál. A mozdonyvezető vész-fékezni kezd. A fékpofák által befogott acélkerekek dühösen felvisítanak. Hiába minden, s ezt a mozdonyvezető tudja jól, ha az a két alak idejében félre nem ugrik, a vonat átgázol rajtuk, mert ilyen rövid távon képtelen megállítani a hosszú szerelvényt.
A két legény szembenéz a fénnyel. Már csak harminc méter… Már csak húsz… Már csak tíz…
Tibi nem bírja tovább: leugrik a sínről.
Zoli felnevet, és rögtön utána ugrik Ő is. Ám az ugrása nem jól sikerül. Bal lába megcsúszik azon az átkozott fémen, hasra vágódik, s a lába a sínen marad.
A vonat könyörtelenül szakítja le a lábát. Combjából pirosan ömlik a vér.
Zoli összeszedi magát:
– Akkor is én győztem! – mondja diadalmasan, majd elájul a fájdalomtól.