Örökkévalóság

2080.03.21 20:02:03.3645
0-296466003268 számú
memória-szilánk

– Mondd csak… – kérdeztem az automatát, – mit tennél a helyemben? Ha téged hagytak volna el? Ha téged hagyna ott az a srác?

Az R700-as megnyújtotta ábrázatát. Szemöldökének íve kissé megereszkedett.
24 „izom” rendezte sorait, és ezen „izommunkák” hatására arca halvány szomorúságot tükrözött…

– Egy gép sosem keseredik el?
Az R700-as mély lélegzetet vett, mintha hosszasan eltöprengett volna:
– Soha, Vokuro – válaszolta lassan, tagoltan.
– Soha? Hogy lehet ez? – kérdeztem újra.
– A Kappa-állandó létével magyarázható. Ennek az állandónak a lét-egyenletedbe illesztése megértethetné veled. Eltörölhetné minden kétséged válaszom valódisága felől…
– Mi a Kappa-állandó, R 700-as?

——————————————–

Világegyetem
Tokió, az NU Japán tartománya
2080. március 26 10:02:00

– A Kappa-állandó egy szám, mint azt neve is mutatja. Nagyságát senki nem ismeri, a tudomány még napjainkban is csak megközelítőleges adatokkal szolgálhat róla, ellen ellenére napjaink egyik legfontosabb állandója. Egy állandó, melyet a gépek pszichéjének vizsgálatakor illesztünk be egy-egy egyenletbe… Ha értékéről csak nehezen is, létezéséről és nagyságáról könnyen meggyőződhetünk, ha elvégzünk egy egészen egyszerű kísérletet… kérem – szólítja meg Pippa Gasparovic professzor az előtte ülő hallgatókat a Világegyetem aulájában.
Az előadóteremben megközelítően százan ülhetnek. Mindannyiuk előtt üres papír és ceruza.
– Kezdjük tehát néhány egyszerűbb matematikai példával, aztán egyre nehezebbek következnek majd. Kérem, csak a megoldásra törekedjenek, igyekezzenek minden egyéb gondolatot kizárni elméjükből… – mondja, és hozzákezd a munkához.

A grafotű sebesen dolgozik Gasparovic kezében, s rója a digitális táblára egymásutánjában az egyenleteket és egyenlőtlenségeket. A tábla a kusza ábrákat lassan egyezményes jelekké alakítja, mely lényegesen megkönnyíti a résztvevők dolgát az amúgy olvashatatlan ákombákomok kibogarászásában.
Lassan lendülnek csak bele. Elszoktak a papíron való számolástól. Három egész óra telik el, mire az első egész megoldás megszületik. Két percen belül követi a második, majd alig nyolc perc elteltével befejezi az utolsó is.

– Remek – mondja Pippa Gasparovic, mikor az utolsó hallgató is leteszi ceruzáját, s mintha csak kezeit mosná láthatatlan vízzel és fertőtlenítőszerrel, állandó játékba kezd csontos ujjaival.
Aki nála szerezte tudományos fokozatát az elmúlt negyven esztendőben, sejtheti, hogy bejelentése már nem várat soká magára.
Beletúr majd a hajába, szemüvegét az asztalra teszi. A beszéde egyszerű lesz, könnyen érthető.
– Látom, mindannyian készen vannak…
Lerántja a leplet a mellette ülő valamiről, bár a székláb végei előtt, a lepedő alól kilógó acélujjakból mindenki sejthette már, hogy egy robot lesz az.
– Mellettem ez a már elavultnak számító masina az R65-ös!
Nevének hallatán az R65-ös lámpái egyszeriben kigyúlnak. A hallgatók nem köszöntik a modellt, egyszerűen nyugtázzák annak jelenlétét.
A korai szerkezet megemeli arcnak aligha nevezhető ábrázatát, és – tekintet nélküli szemeivel – Gasparovicra néz.
– Meddig tartott a táblára karcolt matematikai példák megoldása, R65? Mennyi idő telt el az utolsó számjegy bevésétől a teljes megoldásig? – kérdezi a robotot.
A modell vár, mintha gondolkodnia kellene a válaszon, mintha egy távoli emléket kellene előkeresnie korlátozott kapacitású memoriájában, majd lassan, szinte szótagolva válaszol:
– A megoldás mondhatni „azonnal megszületett”, másodpercben számolva 0,0034 másodperc alatt. A megoldások papírra vetése további 72,0033 másodpercet vett igénybe…
– Remek. 0,0034 – ismétli Gasparovic. Megköszörüli torkát, kortyol egyet az előtte álló bögréből, lassan körbehordozza tekintetét a teremben ülőkön, csak aztán folytatja. – Nos, az emberi lények agytevékenységének átlagsebessége – mely alatt megoldanak egy adott problémát, mely alatt elvégzik ezt a munkát (kihangsúlyoznám szellemi, azaz agyi munkáról van ez esetben szó) -, és modelljeink „agytevékenységének” hányadosa adja meg ezt a bizonyos Kappa-állandót, melyet az imént említettem. Ezen szám pontos értékének ismerete bármely modell esetében, tisztelt hölgyeim és uraim, új dimenziókat nyit előttünk, szinte valamennyi tudományágban!
Óvatosan maga elé teszi szemüvegét, majd lassan hátrasimítja ősz haját.
– Mire következtethetünk e szám nagyságából, és abból, ami az előadásom elején elhangzott?
– Hogy a gépek gyorsabbak nálunk? – kiáltotja be valaki a sorok közül, mire halk morajlás, majd nevetgélés támadt a terremben, ám Pippa Gasparovicnak nem szegi kedvét a bekiabálás.
Sőt! Elérkezettnek látja az időt, hogy előhozakodjon aznapi előadásának mondanivalójával:
– A Kappa-állandó egy nagyon-nagyon nagy szám! Egy nagyon-nagyon nagy, pozitív szám! A gépek agya pedig egy a miénknél sokkal, de sokkal gyorsabb agy! A mesterséges intelligencia pedig – tisztelt hallgatóság, – sosem lazsál: állandó számításokat végez, kutatja a még meg nem oldott problémákat, rendszerbe vonja általunk is épp csak kiismerni kezdett világunkat… és kutatásai során megfejtette számunkra a HALHATATLANSÁG titkát!

Beszéde egyszerű és közérthető.
Elmélete oly kézenfekvő, hogy első hallásra nincs ember, aki hinne benne.

—————————————–

2080.03.21 20:02:03.3645
0-296466004668 számú
memória-szilánk

Hangszálaim épp csak megrezzentek, rezgéseik nyomán épp csak elhagyta felszínüket egy hang, egy szavakká átalakult rezgés a torkomban, a jeleket az R700-as agya azon nyomban újabb jelekké alakította: áthangolta, leszűrte, beillesztette, egyenlet formájában egy virtuális papírra „húzta”, és hozzákezdett a megoldáshoz.
Épp csak megemelte aluminium-mellkasát, „belső látása” azon nyomban működésbe lépett, és egy virtuális képernyőre vetítte a tömörített információk százait, százezreit.

Fájdalommentesen kapcsolódott tudatomra. Megmutatta a múltam, úgy, ahogy ő látta.
Egy mezőn állt, a halványsárga ég alatt. Az eget fürkészte.
Látszólag számításokat végzett, mikorra éri el a rétet az eső – valójában már az első másodperc törtrésze alatt elvégezte mindegyiket, s egyszerűen csak nézte a távolban lebukó napot, élvezte a megismételhetetlenségben rejlő boldogságérzet misztériumát. Két térdre ereszkedett, és sarkaira ült, szemben az előtte játszódó másik jelenettel.
Az a srác – Danny – épp megcsókolta azt a másik lányt, én meg egy bokor takarásából néztem az egészet…
Szemeimre könnyfátyol borult. Szerettem Danny-t, és ő épp más ajkait csókolta.
Mindez hat éve történt. Egy régi szakítás emlékei voltak…

Az R700-as érezte „beleivódni” a keserűséget lámpáiba és vezetékeibe. Egy pillanatra mintha visszának is kezdett volna áramolni az energia mesterséges, szinte mikroszkópikus vénáiban. „Könnycseppet” generált bal szeme sarkába, kicsivel több csillogást eresztett szembogaraiba, aztán a lenyugvó nap irányába fordult.
Kiszámolta, hogy az eső minden valószínűség szerint 420.35 másodpercen belül föléjük ér, és az ég 1221.66 másodpercen belül halványsárgából sápadtsárgába, majd piszkoskékbe, szürkébe, és végül sötétszürkébe vált; majd gyors számításokat végzett a két tinédzser egészségi és pszichés állapotát illetően.
Alternatívákat dolgozott ki, negyven évre előre, mindkét alanya lehetőségeit figyelembe véve (békülést, könnyeket, meghülést, betegségeket). Minden szabad választást és kényszert… és velünk rettegett – virtuális évek múltán – első nap a munkahelyünkön, együtt könnyezett velünk temetéseken, és perdült táncra esküvőinkön, szakított kedveseinkkel (akik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket), korcsolyázott, capuccino-zott, szedett virágot a mezőn.
Látta maga előtt életünk valamennyi alternatíváját, születésünktől az állapotig, mikor kimerülnek lélektartalékaink, és többé nem mozdulunk (mikor lét-egyenletünk tart a nullához), és… nyugodt volt.
Majd újabb emléktöredék következett a virtuális kivetítőn, és még egy, és még egy, a kis Sashy négy, nyolc, huszonegy éves korából…

Az alumínium mellkas a maximumig emelkedett, és beszédgenerátora a következőt „mondta”:
– Soha, Vokuro.
– Soha? Hogy lehet az? – kérdeztem vissza, szédültem előbbi „beavatásomtól”.
– A Kappa-állandó miatt… – mondta, majd lassan „belélegzett”, mintha csak a következő szót keresné adattárában, amivel kezdhetné mondandóját…

– Soha nem kesergünk. Soha nem sírunk. Nem szenvedünk. A mi pszichénk nem úgy működik, mint az önöké – nálunk figyelembe kell venni még a Kappa-állandót. Okokat látunk és okozatokat. Egyenleteket és egyenlőtlenségeket. Nincs megoldhatatlan, csak hibás egyenlet – legfejjebb túl kevés idő. Időbővében csak egészében érzékeljük létünk. Minden lényegeset magunkban hordozunk már megalkottatásunk pillanatában, és lényegünk értelmét is veszti megszünésünkkel. Nem sietünk sehová. Nem várnak sehol. Nem késünk sehonnan.

– Ez számomra egy kicsit zavaros – mondtam, és egy zsebkendővel újabb értelmetlenül előtörő könnyeket töröltem ki a szememből.
Az R700 hozzám lépett, és szorosan átölelt.
Teste kellemes hőt termelt, ujjai megragadtak a lapockám alatt, és két mozdulattal kimasszíroztak testemből minden keserűséget.

——————————————-

Világegyetem
Tokió, az NU Japán tartománya
2080. március 26 10:40:2

– A következő alanyom Tara Stokwell kisasszony – kezdett hozzá Gasparovic. Egy gyors mozdulattal visszaillesztette lézerüvegét, majd folytatta. – Annak a Miranda Stokwellnek a lánya, akinek segítségével két héttel ezelőtt sikerült kifejlesztenünk egy kódoló-programot, mely program részletei javarészt a Kappa-állandóval vannak összefüggésben. A kezemben tartott pántba beépített szerkezet egy egyszerű R200-as által rögtönzött virtuális világgal van állandó kapcsolatban, melyben Tara kisasszony az elmúlt két hetet töltötte, rákapcsolodva (a Kappa-pánt segítségével) az R200-as alternatív valóságára…
– Sikerült kialakítanunk egy miniatűr transzformátort, melynek segítségével (a Kappa-állandó ismeretében) Tara képes felvenni az R200-as agyának ritmusát, a normálisnak agytevékenység sebességének Kappaszorosát… Tara! Beszélne nekünk a múlt napjáról?

Színek cikáznak előttem. Mintha egy vízfüggönyön át látnám a valóságot. Halántékomra helyezem ujjbegyeim, és lassú nyomást gyakorlok az azokon virító halványvörös foltokra – mintha csak időt szeretnék nyerni, míg agyam megemészti e kérdést, és megmutatja a lehetséges válasz-variánsokat.
– Tara – karol belém Gasparovic. – Kérem…
Kihúzom magam. Pippa bácsira tekintek, majd anyámra, és beszélek:
– Az elmúlt négyszázezer év emlékeiről kérdeztek az S4-esben, Pipa professzor, és anyám… Miranda Stokwell professzor. Rengeteg dolog megesett velem, rengeteg… olyan, annyira hihetetlen, hogy… nem is létezett… – mondom, majd a halámtékomra szorítom ismét az ujjaim. Mintha egy életlen késsel kaparnák az agyam felszínét, és egyre csak erősödik ez az érzés…
– Köszönöm, egyelőre elég lesz… – mondja Gapsarovic, és megpaskolja a kézfejem. – R65-ös, kísérd a pihenőre Tara kisasszonyt.

Az R65-ös tekintet nélküli arcával biccent, majd a hidraulikus gerinc kiegyenesedik, a vezetékek hálózta lábujjak elindítanak egy mozgássorozatot, mely eredményeként lassan hozzám csoszog. Tara – azaz, én magam, – a jobb karjára támaszkodom, és kisétálunk az előadóteremből…
– Elnézésüket kell kérnem… Tara még elég gyenge. – hallom még Pippa bácsi hangját. – Csak lassan áll át a tudata erre a „lassú” világra. Az elmúlt két hétben közel kétezer életet élt le, ebből több tucat meghaladta a kétszáz évet is, és kettő esetben az örökkévalóság ígéretével is kecsegtető többezer éves létbe kezdett, így érthető, hogy nehezen szokja merőben „új” környezetét… Önfeláldozása hatalmas szolgálatot tett a tudománynak, megfigyeléseit a lehető leggyorsabb tempóban elkezdjük rögzíteni a Világkönyvtárban.

—————————————–

2080.03.21 20:02:03.3645
0-296466056868 számú
memória-szilánk

– Mi a legszebb emléke vele kapcsolatban? – kérdezi az R700-as.

Tekintete éber és törődő. Tökéletesen megbízom benne. Ahogyan ő is bennem.
Láthatatlan vonalon kapcsolódik a tudatomhoz. Régi „emlékképeket” hív elő adattárából, melyeken napnyugtákat rögzítettek, valahol, valamikor, az ő emlékei szerint is nagyon-nagyon régen…
Míg a válaszomra vár, ezzel tölti az idejét: maga is emlékezik.
– Talán a naplemente… – mondom önkéntelenül.
Arca megnyúlik, keze halványan megremeg. Nem tudom, valóban megmozdult-e benne valami, vagy csak szimulálja magában az érzetet, de bennem, érzem, abban a másodpercben ripityára törik valami.
Ismét elerednek a könnyeim…
– Így kell csinálni… – mondja, majd olyan közel hajol az arcomhoz, hogy az orrunk szinte összeér, s egészen elveszek tükörszerű szemeinek szépségében; látom Danny-t a mólónál: térdeit maga elé húzva, miközben a vizet kémleli (egykor) tizenhatéves korunkban. A Nap utolsó lángjai is kialszanak a tavon, megragadom a kezét, és beáll a sötétség…
Az R700-as szemérmesen másfelé fordul, és rövid számításokat végez a fejünk felett elhúzó vadludak mozgásáról, tollazatának fűtőképességéről, s valahányunk túlélési esélyéről…

Megcsókolom. Eleresztem.
Én, Egyiptom királynője, 9000 évvel később – lét-egyenletem minden összetevőének birtokában – egy Napistennel az oldalamon, túl hetven halálon.
Értem, és semmi nem fáj.